A tulajdonnév sajátos nyelvi jel. Mondatbeli szerepét tekintve főnév, vagy főnévi csoport. Általánosan érvényes alaktani jellemzői nincsenek, csak részjelenségekben tér el a főnévtől. Leginkább jelentése alapján különíthető el egyéb nyelvi jelektől. Ez a jelentés valójában egy sajátos jelentésszerkezet (J. Soltész 1979: 24–33), melynek magvát az azonosító, identifikáló szerep teszi ki. Ez azt jelenti, hogy a tulajdonnév jellemzője, hogy a meghatározottság (denotáció) emeltebb szintjén áll, vagyis jegyhozzáadás nélkül identifikál. Mit jelent ez? Ha azt mondom, asztal, ez a szó a világ összes asztalát jelentheti. Ha azt mondom, az asztal, ezzel már visszautalok egy korábbi mondatra, ahol e fogalom már előkerült. Ha azt mondom, az az asztal ott a sarokban, a megszorító jegyek alkalmazásával egyértelműen meghatároztam egyetlen denotátumot. De ha az én beszélőközösségem minden tagja tudja, hogy azt az asztalt ott a sarokban *szatlának nevezzük, s azt mondom, hogy Tegnap véletlenül belerúgtam szatlába, mindenki tudni fogja, hogy melyik volt az a denotátum, amelyről beszélek. A *szatla névként működik az adott mondatban, vagyis további meghatározó jegy hozzáadása nélkül jelöl ki egyértelműen valamit. E példából is látszik, hogy bárki teremthet nevet, ha szándéka úgy kívánja (Hajdú 2003: 58). Az egyén által használt nyelvi jelnek a befogadó oldaláról tulajdonnévként való felismerése viszont több tényezőtől függ, erről bővebben korábban szóltam (Hegedűs 1999: 315–7).
A név azonban gyakran nem egyetlen szó, hanem több elemből álló szerkezet (pl.
MTA). Olyan szerkezet is lehet, amelyben a névterjedelem határai esetleg nem is jelölhetők ki teljes pontossággal (Deme 1989: 282–6). Helynevek esetében ez a szerkezet gyakran tartalmaz egy ún. földrajzi köznevet. Ez a földrajzi köznév mintegy a genus szerepét tölti be, amelyhez járul a név másik tagja mint differentia specifica, s a kettő együttese jelöli ki a speciest. Egy példán bemutatva: a Fekete-tenger szerkezetben a név utótagja a földrajzi köznév, s a számos tenger-ből a Fekete jelöli ki az egyetlent.
A szerkezet-jelleg nem mond ellent a név-ség fentebb meghatározott elvének, mivel a szerkezet egységként funkcionál.
Ám a névnek ezt a földrajzi fogalmat jelentő részét kissé másként fogják fel a földrajztudomány képviselői, mint a nyelvészeté. A földrajzi terminológia a földrajzi fogalmat jelölő szót nevezi földrajzi köznévnek, számára a jelnek a tárgyra vonatkozása a lényeges. Ezt a szemléletet jól mutatja Kiss Lajos egy meghatározása:
„Földrajzi köznévnek az a főnév tekintendő, amely földrajzi fogalmat fejez ki, és a
149
földfelszín kisebb-nagyobb darabját, természetes vagy mesterséges részletét jelöli”
(Kiss 1999: 202). A nyelvészeti megközelítés viszont a tulajdonnév felől halad, s a földrajzi köznevet mint névalkotó tagot tekinti. Mint földrajzi név alkotó tagja viszont – éppen az esetleges szétfolyó névterjedelem miatt – nem csupán valóságos helyet jelölő szók, hanem egyebek is állhatnak a szerkezetben: jelzők (alsó, fölső), határozók, névutók. Beletartozhatnak-e ezek is a földrajzi köznevekbe? Úgy tűnik, hogy a földrajzi köznév fogalma kapcsán egy olyan fogalomról van szó, amely intuitíve könnyen megragadható, ha viszont pontos definíciót szeretnénk, már kibújik a törekvéseink alól. A nyelvi valóság ugyanis sokszínű, és akárhányszor akadályt állít kategorizálási kívánságaink elé. Csak szó lehet, vagy szerkezet is tartozhat-e ebbe a kategóriába? A földrajzi köznév szükségszerű tagja-e a névnek, vagy csupán névtartozék? Csak az elsődleges jelentésükben helyet jelölő szavak jöhetnek szóba mint idetartozók, vagy beengedjük-e ebbe a kategóriába a másodlagosan (harmadlagosan stb.) ’hely’-et jelentőket is? Lényeges-e a „hely-ség” szintje, s ezáltal esetleg egy skálán kell-e elhelyeznünk az ide vonható szavakat, amelynek egyik végén az egyetlen (vagy első) jelentésükben ’hely’-et jelölők állnának, a skála másik végén pedig a csak sokadik jelentésükben ’hely’-et jelölők? Elhelyezhetők-e valahol az egyértelműen ’hely’-et jelölő, ám nem főnévi helyzetviszonyító szavak? Hol állnak ezen a skálán az építménynevek?
Azt gondolom, nem szólhatunk érdemben úgy a definícióról, hogy ne beszélnénk a név kommunikatív, a közlésben betöltött szerepéről. Ennek értelmében minden helynév esetében alapvető fontosságú annak megállapítása, hogy egy adott névkiegészítő elem (=földrajzi köznév) mennyire szorosan kapcsolódik a névben levő meghatározó elemhez. Valóban fontos tagja-e a névnek, vagy csupán kiegészítő, esetleg redundáns eleme. Így lényegesen különbözik a hegység szó funkciója a Dunazug-hegység és a Mátra hegység formációban, a tó elem szerepe a Velencei-tó és a Balaton tó szembenállásban (s mintegy középen áll a Fertő, illetőleg a Fertő tó, ahol mindkét változat megáll). Szintén fontos annak megkülönböztetése, hogy a név, amelyben a közszói elemet (névkiegészítőt) vizsgáljuk, a természetes (közösségi) névadás terméke-e, vagy pedig a mesterséges (térképi) névadás útján jött-e létre. Egyes névadási formák, névtípusok, s ezzel együtt egyes földrajzi köznevek is a hivatalos (térképi) névadásban ugyanis jóval nagyobb arányban fordulnak elő, mint a népi (közösségi) névadásban (vö. Hegedűs 1993: 143). Bizonyos földrajzi köznevek, pl. hegysziget (Rákos-Ruszti kis hegysziget), halomvidék (Pannonhalmi halomvidék), törés (Tata-Váli-törés), a
„pontoskodás szülte nehézkesség, körülményesség” (Juhász 1988: 23) következtében lényegében csak egy szűk körben használatosak. Más, további földrajzi köznevek pedig még szűkebb területen érvényesek, így csak a tengerekkel foglalkozó szaktudomány szókészletét jellemzik a fenékhegy (Pioneer-fenékhegy), küszöb (Juan Fernandez-küszöb), hordalékkúp (Amazonas-hordalékkúp), teknővölgy (Vestfjordi-teknővölgy) köznevek (Márton 1992); csupán barlangászok kis csoportja ismeri és használja földrajzi köznévként a terem (Orion-terem), akna (Rákóczi-akna), kürtő (Bocskai-kürtő) (R. Nagy 1977) szavakat.
150
Abban a kérdésben tehát, hogy mi tekinthető földrajzi köznévnek, s mi nem, úgy vélem, nem a köznév közszói jelentése, illetőleg topográfiai használata az elsődleges (domb<>tejcsarnok), hanem az egyedi névalkotó funkció. Ezen azt értem, hogy bármely szó válhat földrajzi köznévvé, illetőleg földrajzi jellegű jelzővé, ha nélküle a név nem lenne név (pl. fekete: Fekete-tenger, velencei: Velencei-tó, bajor: Bajor-erdő), illetőleg ha nélküle más név lenne (pl. Nyárád: Nyárád mente, Gyöngyös: Gyöngyös vidéke, Tisza: Tisza-tó, Bodrog: Bodrogköz, Tátra: Magas-Tátra).
Ha analógiát akarnék keresni, a földrajzi köznév problematikáját leginkább a tájszókéhoz tudnám hasonlítani. Ezek között ugyanis szintén vannak „tájszóbbak” és kevésbé „tájszóbbak”, a köznyelvtől való eltérés mértéke szerint. S ha minden alaki tájszót tájszónak veszek (s miért ne venném annak?), akkor a tájszók számát végtelenné tenném. Szükség van tehát valami ésszerű korlátozásra, kompromisszumra, ha esetleg szótárba akarom rendezni őket. Ugyanezt az attitűdöt látom Hoffmann István álláspontjának módosulásában: míg 1993-ban azt írja, hogy a hely fajtájának jelölésére „bármilyen, általánosabb vagy speciális jelentésű közszót felhasználhatunk”, s ezek a földrajzi köznevek (1993: 47), melyek a „tulajdonnévvel egyedített helynevek objektumosztályba tartozását” fejezik ki (34), addig 2000-ben (éppen talán a szótárszerkesztés által felvetett nehézségek miatt) korlátozza az ide veendő terminusok halmazát, és ezt írja: „Földrajzi köznévnek csak azokat a helyjelölő szavakat célszerű tekinteni, amelyek helynévvel mint tulajdonnévvel is megjelölhető helyfajtákat jelentenek.” (2000: 68) (kiemelés tőlem).
A földrajzi köznevek állományát leginkább egy skálán tudom elképzelni. Ennek egyik végén azok a szavak állnak, amelyeknek csak egyetlen jelentésük van, s az a helyjelölő jelentés (vápa, csúp). Ezekre az jellemző, hogy nyelvhasználati szerepük önálló helynév, vagy helynévrész lehet, semmi más. Ezektől kissé beljebb helyezkednek el azok, amelyeknek alapjelentése a helyjelölés (hegy, patak), de további jelentéseikben egyéb markerek is megjelennek. Ezektől beljebb jöhet az a nagy csoport, amelynek elsődleges jelentése nem hely, de valahányadik jelentésükben helyjelölők (fej, gerinc, bosztán, buszmegálló) [természetesen e csoporton belül bőven lehetnek fokozati különbségek], s végül azok a szavak, amelyek általában nem jelölnek helyet, de jelentésszerkezetükben van olyan elem, amely alapján a szó képes földrajzi köznévvé válni (pl. asztal: a jelentésében levő +vízszintesség, +simaság alapján elképzelhető egy
*Kis János asztala megjelölésű sík terület). Egy ilyen skálát elfogadva lehet azt mondani, hogy a harmadik csoport közepén húzom meg azt a határt, ameddig érdemesnek („célszerűnek”) látszik még földrajzi köznévnek tekinteni bizonyos szavakat.
Jel és jelentés viszonya a földrajzi köznevekben többféleképpen tárgyalható. A következőkben ezekből csak egy részterületet vizsgálok meg részletesebben, ez pedig a heteronimitás területe. Ha egy adott nyelvváltozatban ugyanarra a valóságelemre több, különböző nyelvi jel vonatkozhat, és ezek az értelem lényeges megváltoztatása nélkül
151
felcserélhetők, szinonimitásról beszélünk. Ha azonban különböző nyelvváltozatokban (vagy különböző nyelvekben) használnak eltérő jelet ugyanarra a denotátumra, nem szinonimitásnak, hanem heteronimitásnak (tautonimitásnak) nevezzük a jelenséget. A többnevűségnek e különös esetébe tartoznak az exonimák (Bécs↔Wien), a párhuzamos névadás által létrejött nevek (Hosszúrét – Dlhá Luka – Lange Wiese, Ácsteszér – szl.
teszér ’ács’), a hivatalos és a népi névadás nevekben megnyilvánuló különbségei (Disz-nulegelü – Sertés legelő).
A heteronimitás megfigyelhető a földrajzi köznevek körében is: ugyanarra a denotátumra tájanként eltérő megjelöléseket találunk. Az ide sorolható földrajzi közneveknek hangtani, alaktani, lexikai szinten variánsai vannak, s ezek a változatok régiónként jellemzően különböznek egymástól. Hangalaki eltérést mutat a bérc és a börc. Míg a bérc az északnyugati, északi, keleti, székely területen, tehát a magyarlakta területek nagy részén elterjedt, a vele rokon börc csak a Dunántúlon járatos, pl.
Vaskapu-börc (VMFN. 1: 99). A ’vízmosta mélyút’ jelentésű horhó~horha tájszót a Dunántúl középső és déli vidékeiről idézi a ÚMTsz. Egy példa rá a tapolcai járás földrajzi neveiből: Antalék horga (154), mely a forrás szerint is völgykatlant jelöl. De a szó egyéb változataiban (az északnyugati régió kivételével) több területen is él, így a horgas~horgos Erdélyben, pl. Bothorgossa (Hefty 1911: 212), horh~horhos alakban az Ipoly vidékén, pl. Horhi lapos (Hefty 1911: 212), horhát alakban Zemplénben (Hefty uo.), horog alakban a Dunántúlon kívül Csíkban is előfordul (Hefty 1911: 213).
Azonos eredetű és azonos jelentésű két szó a vápa és a lápa (eredetük a szláv vápa
’mocsár’). Mára mindkettő a TESz. által megadott harmadik jelentésben él: ’mélyedés, bemélyedés’. De területileg élesen elkülönülnek: míg a lápa a Tisza-Bodrog vonalától nyugatra használatos, pl. Büdös-kő-lápa (HMFN. 4: 25), a vápa csak a mondott vonaltól keletre fordul elő, pl. Csíkban: Cserevápa, Boszorkány vápája (Hefty 1911:
368). Szintén csupán egyetlen hangban különbözik egymástól a mart és a part.
Jelentésük azonos: ’valaminek meredek fala, oldala’. A mart azonban csak az Ormánságban, Erdélyben és Moldvában él (Nyárád mente: Fekete-mart; Benkő 1947:
23), míg a part a mart előfordulási helyeit kivéve mindenütt uralkodik. A lanka-lok párosból országszerte elterjedt a lanka, de csak Erdélyben, a székelységben ismeretes a lok ’kis völgy, mélyedés’ (Benkő 1948: 52). A többek között Gyimeslok nevében is megtalálható tájszó későbbi szláv átvétel, mint az ősszláv nazálist is tartalmazó lanka.
A különbség az adott szó lexikai változatává fejlődik a verő-verőfény szembenállásban.
Mindkét szó jelentése: ’dél felé néző, napsütötte hegyoldal’. De míg a verő az északi, északnyugati területeken fordul elő, pl. Verő-tető (HMFN. 4: 42), a verőfény a keleti nyelvjárásokban, pl. Széktő verőfénye (Benkő 1947: 25).
Mi az oka annak, hogy a földrajzi köznevek regionálisan eltérőek? A válasz egyszerű: a névnek ezek az elemei a regionális közszókészlet részei. A közösségben használt szavak pedig tájanként mások lehetnek: tájszavak vagy ún. népies szavak lehetnek köztük. Több esetben pedig a szóhasadás speciális esetével állunk szemben, ahol az alakmegoszlás sajátos névhasadást hozott létre.
152 Irodalom
Benkő L. 1947. A Nyárádmente földrajzinevei. Bp.: Magyar Nyelvtudományi Társaság.
Benkő L. 1948: Lok. Magyar Nyelv. 44. évf. 52–3.
Deme L. 1989. Névterjedelem és névtartozékok. In: Balogh L., Ördög F. (szerk.) Névtudomány és művelődéstörténet. Budapest: Magyar Nyelvtudományi Társaság. 282–286.
Hajdú M. 2003. Általános és magyar névtan. Budapest: Osiris Kiadó.
Hefty Gy. A. 1911. A térszini formák nevei a magyar népnyelvben. Magyar Nyelvőr. 40. évf.
155–169, 206–216, 259–265, 300–308, 364–370, 458–462.
Hegedűs A. 1993. Kézd ürügyén. Névtani Értesítő. 15. sz. 141–4.
Hegedűs A. 1999. Mi a tulajdonnév? (II.). Névtani Értesítő 21. sz. 314–7.
Hoffmann I. 1993. Helynevek nyelvi elemzése. Debrecen: Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézete.
Hoffmann I. 2000. Földrajzi közneveink szótáráról. In: Szabó G., Molnár Z. (szerk.) Nép – nyelv – társadalom. Végh József emlékezetére. Szombathely, 63–73.
Juhász D. 1988. A magyar tájnévadás. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Kiss L. 1999. Történeti vizsgálatok a földrajzi nevek körében. Piliscsaba: PPKE Magyar Nyelvészeti Tanszéke.
Márton M. 1992. A magyar tengerfenék-domborzati nevek megalkotásáról. Névtani Értesítő. 14.
sz. 84–116.
R. Nagy V. 1977. Helynévvizsgálat négy budai barlangban. Budapest: ELTE. MND. 5. sz.
J. Soltész Katalin 1979. A tulajdonnév funkciója és jelentése. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Források
HMFN.: Heves megye földrajzi nevei. 4. A gyöngyösi járás, Hatvan és környéke, Eger.
VMFN.: Veszprém megye földrajzi nevei. 1. A tapolcai járás.
153 HILD GABRIELLA
WHAT IS HAPPENING IN THE LANGUAGE LEARNER’S MIND? AN