A szöveg hipertextuális szemlélete lehetővé teszi a szöveg szó szerinti, elsődleges jelentéstartalma mellett átvitt, másodlagos jelentéstartalmának kognitív értelmezését is.
A másodlagos jelentéstartalmak értelmezése, ilyen megközelítést választva, a szövegek közötti (hipertextuális) leképezésekkel lehetséges. Ezek mintegy „rávetítik” az értelmezésben használt szöveg vagy szövegek mint forrástartományok jelentéstartalmát az eredeti szövegre mint céltartományra, lehetővé téve az eredeti szöveg különböző értelmezéseit. Különösen fontos az az eset, amikor a forrástartomány a szövegben megjelenő szimbólumokból kibontható, jungi értelemben vett archetípus.
Tanulmányunkban olyan irodalmi szövegeket vizsgálunk, amelyekben a szakirodalomban leírt különböző női archetípusok közül a Héra-archetípus jelenik meg, és megkíséreljük a szövegek közötti kapcsolatok nyomon követésével a lehetséges értelmezések felszínre hozását.
1.
Az irodalmi szövegeknek az antikvitást őrző szerepét megfigyelhetjük a reneszánsztól kezdve egészen napjainkig.1 A hérai szerepek sokféle módon élnek tovább az irodalmi művekben, és gyakran összekapcsolódnak a többi istennő szerepkörével is. A görög istennők alakjához annyi jelentés kapcsolódott már a létrejöttük pillanatában is, hogy a későbbi koroknak tág lehetőségük volt, hogy válogassanak, melyiket tartják meg, vagy emelik az emberi kultúra időtlenségébe. Mindez különböző attribútumok megjelenéséhez vezetett a Héra szerepkörön belül is, amelyek közül a meghatározó attribútumok jelképekben is tükröződnek.
Az irodalmi szövegek megőrzik a mítoszok kiválasztott szereplőinek – jelen esetben a görög istennőknek vagy a mítoszokban megjelenő halandó nőknek – az archetipikus tulajdonságait. A mitológiai Héra a férfiakhoz legerősebben kötődő női archetípus, a feleség őstípusa (és mint ilyen, a mai korban nem éppen a legdivatosabb típus…).
Lehetséges attribútumai „csokorba” szedve:
• szépség, tisztaság (vö. hókarú állandó jelző), (házastársi) hűség;
• szenvedélyesség, (elfojtott) szexualitás (vö. tehén szimbólum, és tehénszemű állandó jelző);
26
• elkötelezettség, ragaszkodás, (feltétel nélküli) bizalom; önfeláldozás, kitartás (minden körülmények között) a választott férfi mellett;
° Héra harcol mindennel és mindenkivel, aki/ami elválaszthatja a szeretett férfitól – akár a férfival magával is…
° erős, hősies férfiak segítése, irányítása (ebben Athénéhez hasonló, de Héra érző és nem gondolkozó típus);
• hiúság (vö. páva szimbólum), bizonytalanság, féltékenység, az állandó megerősítés (pl. udvarlás) szükséglete;
• sérülékenység, kiszolgáltatottság; (túl)érzékenység; a szeretett férfi teljes kisajátítása és kegyetlen bosszúállás a vetélytársakon.
Érdemes Héra mellett a legfontosabb női archetípusoknak (Bolen 1997) a férfiakkal való jellemző kapcsolatát összehasonlítani:
1. táblázat
Női és férfi archetípusok tipikus kapcsolata
archetípus kapcsolata a férfiakkal
APHRODITÉ testi, szenvedélyes, szexuális
PERSZEPHONÉ passzív, befogadó; empatikus
DÉMÉTÉR anyáskodó, gondoskodó
HÉRA elkötelezett; irányító, befolyásoló; kisajátító, féltékeny
ARTEMISZ baráti, testvéri, pajtási; független
ATHÉNÉ segítő, támogató; szövetséges
HESZTIA megértő; figyelmes, házias, háttérben maradó
2.
Reneszánsz női jelkép, a szerelem és a hűség együtt jelenik meg a XV. századi latin nyelvű magyar irodalomban Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafáról c. versében.
Miről is szól a Janus Pannonius által felelevenített történet? Philliszt eljegyezte Démophoon, athéni király, de útra kellett kelnie még a nász előtt, és nem tért vissza
27
időben. Phillisz búskomorságba esett, amiért kedvese elhagyta, és felakasztotta magát az erdőben. Az istenek megkönyörültek rajta a hűség áldozatáért, és mandulafává változtatták – épp Démophoon visszatérése pillanatában, aki már csak a mandulafát tudta átölelni.2 A szenvedélyes szerelem a viszonzatlanság miatt halállal végződik, és Phillisz, a kedvesével nászra lépni nem tudó trák királylány jelképpé nemesül.
A fa mint sorsszimbólum több mitológiai történetben is megjelenik, és mindig mást sorsot és női archetípust jelképez:
• Daphné Apollón szenvedélyes vágya elől babérfává változik (artemiszi szerepkör);
• Phillisz történetében a mandulafa az örök és hiábavaló női várakozás, vágyakozás, hűség és reménytelen elhagyatottság jelképe (hérai szerepkör);
• Philémón és Baukisz esetében az összefonódó, lombjaikkal egymást simogató tölgyfa és hársfa a házastársi hűség jelképe (hérai szerepkör).
Janus Pannonius lírai énjének szimbólumaként Philliszt választja versében:
„Mandulafám, kicsi Phillis, nincs még fecske e tájon, / vagy hát oly nehezen vártad az ifjú Tavaszt?” (Weöres Sándor fordítása).
A Phillisz-történet nem adja meg közvetlenül, hogyan lesz Janus Pannonius jelképe a trák királylány. Kibontva azonban a költői képeket, feltárul előttünk a vers két értelmezésének két lehetséges dimenziója. Egyrészt a fametafora illeszkedik a témának megfelelően a reneszánszkori elégikus epigrammába, másrészt a beteljesületlen vágy annak a jelképévé válik, hogy nem tudott kibontakozni a költő a reneszánsz kultúrától még jócskán elmaradt Magyarországon.
Kettős leképezést figyelhetünk meg: Phillisz sorsának fametamorfózisa a korán, még télen kivirágzott, ezért hamar elpusztult mandulafa sorsát vetíti rá a be nem teljesült vágy miatt halálba menekülő királylány történetére, majd a költő ezt még egy szinttel továbbviszi, és a szimbolikus összefüggésrendszert (azaz sémát) saját sorsának felelteti meg.
Héra a házastársi hűség szimbóluma, elkötelezett nő, aki minden körülmények között kitart a választott férfi mellett. Philliszt ezért soroljuk ehhez az archetípushoz, noha sorsa a nők sérülékeny, kiszolgáltatott oldalát jelképezi. Egyébként a Héra-archetípus több síkon is jelen van a versben, megjelenik az első sorban szereplő
„Hesperidák kertje” költői képben, majd a phaiákok csodálatosan szép kertjére (Alkinooszra és Odüsszeuszra) történő utalásban is.3 Egyrészt a Heszperiszek kertje Héra aranyalmáiról híres, másrészt Héra bosszúja miatt kellett életét kockáztatnia Heraklésznek, hogy próbaként megszerezzen a kertből egy almát; végül Nauszikaa, a phaiák királylány, Odüsszeusz segítője szintén Héra-archetípus (amit egyebek közt a hókarú jelző is mutat). Valójában tehát Héra szinte összes attribútuma felsejlik a versben.
28
Végül megjegyezzük, hogy Phillisz archetípusában – mint minden nőben – egyidejűleg több archetípus is jelen van; így Héra, a domináns archetípus mellett a szenvedélyben és vágyban megjelenik Aphrodité is. Szépségében és fiatalságában pedig Héra legkedvesebb lányához, Hébéhez hasonlítható, akit a magyar költészetben sokszor hívnak segítségül költőink.4
3.
Szerelem – halál – hűség görög parabolája a XX. századi magyar irodalomban Babits Mihály Laodameia (1911) című műve. A verses dráma az író második kötetének egyik különleges darabja, „a görög dráma módjára meghangszerelt megható elégiája.” (Elek Artúr 1928) Babits Mihály a Laodameiában „illeszti bele legközvetlenebbül műveltség-készletébe a görög mítoszok ezer aranyfonalát. Így kap életre a holt anyag.”. (Révay József 1923)
Laodameia férje, Proteszilaosz meghal a trójai háborúban: először lép Trója földjére, ez dicsőség is a trójai háború kezdetén, de halállal fizet a jóslat szerint a harcos érte.5 A felesége fájdalma, gyásza olyan mély, hogy Perszephoné, Hádész felesége meghatódik, engedélyt ad arra, hogy három órára életre keljen a férfi. Teljesen már nem lehet élővé, de még egyszer – ha ennyi kis időre is – karjaiba szoríthatja Laodameia, hogy azután vele haljon ő is. A görög istennők valóságos kavalkádja formálja, határozza meg Laodameia sorsát. Héra, Artemisz, Aphrodité, Perszephoné befolyásolják egy férjét halála után is szeretni képes nő alakját, aki annak szellemtestével átélve a gyönyör perceit, maga is utánahal férje „rémes, véres, éjes” árnyának.6
„Laodameia: Jöjj, holt szerelmem árnya, téged várlak én […]
Ne félj! Az örök végzetet legyőztem én, legyőztem én s a szerelem s a vér s a vágy.
Protesilaos: Három órára.
[…]
Laodameia: S akkor együtt halhatunk!”7
Proteszilaosz és Laodameia mítosza mind a férfi, mind a női szerepet tekintve szimbólummá vált. A babitsi mű mindkettőt feldolgozza. Proteszilaosz már 10 éves korában dicsőségre vágyott: „[…] mondogatta: «Csak nőjjek meg én, apám, / első leszek minden görögök között.»”. Ezt retrospekcióként apja, Iphiklosz meséli el a műben a hírnöknek, aki fia halálát jött elmondani. Később felnőttként Proteszilaosz meghallotta Apollón jóslatát, hogy aki a trójai háborúban először lép Trója földjére,
„boldog, háromszor boldog […] De isten mondja, Trója földjén veszni fog.”. Ezt pedig feleségétől, Laodameiától tudjuk meg, aki így kesereg a mű expozíciójában, mert férjéről régen nem hallott hírt, és fél, hogy a jóslat be fog teljesedni. Az író úgy közvetíti tehát az eseményeket, hogy a jelen síkján állandóan visszatér a múlthoz, és a két idősík metszéspontjában felsejlik Proteszilaosz végzete. Proteszilaosz először lépett Trója földjére minden görög között a trójai háborúban, de a „hírnévnek”
29
megfizette az árát, Hektor és társa lenyilazta. A drámai szituáció tehát a retardáció és az idővisszatekintés esztétikai eszközével készíti elő Laodameiának, a feleségnek a szerepét a halál után is tovább élő szerelmet szimbolizáló nő alakjában. Babits a női szerepet tartja fontosabbnak, hiszen a mű címe is – Laodameia – elárulja, hogy az asszonyi hűség lesz az a jelkép, amely az irodalmi műben továbbélteti a mítoszi történetet. A drámai szituációkban a görög istennők megjelenése emeli a földi asszony érzéseit transzcendentálissá, és őrzi meg minden idők számára. Ezt a babitsi szándékot megerősíti Proteszilaoszról szóló szonettjének néhány sora, amelyben szinte azonosul a mű gondolatiságával, és költői vágya jelképévé avatja Laodameiát:
Nincsen engem aki aztán várna három szép órára, akiért az alvilágból újra halni visszajárnék (kit e földön megszerettek, mindörökre visszajár;) Nem lesz nékem Láodamejám, nem vár engem senki már mégis ha elért az újdon partokon elsők szent halála, újra küzdeni, bár mint árnyék, trójai földre visszaszállnék.8
A szonettben a petrarcai forma átalakítva, sajátos babitsi formavilággal íródik, és benne a költői én magát képzeli Proteszilaosz helyébe. „Nem hiába vonzódik Babits Bergsonhoz, nem hiába kivonatolta Goethe lelkiismeretes excerptumaira emlékeztető módon a nagy metafizikus munkáit, annak a dolgokba beléhelyezkedő, nem részeket látó, hanem egészet érző intuiciónak, melynek Bergson a szószólója, a Laodameia költőjének görögvolta a legmeggyőzőbb érvényesülése.” (Kallós Ede 1924)
Babits Mihály vonzódása az antik világhoz első köteteitől kezdve megmutatkozik. A Laodameia az első olyan állomása művészetének, amelyben szintézisbe hozza ezt a világot minden addig őt ért hatással. A görög istennőkhöz kapcsolódó földi nőalakot átlényegíti, az örök szerelem jelképévé emeli. „Messziről jön” ez a történet, Laodameia története, de kettős hatást ér el: egyszerre antik is, és modern is. „Az egész mű Babits költészetének egyik legszebb remeke, a klasszikus görögségben való elmélyedésnek és a nagy, modern érzések benső átélésének csodálatos ölelkezése, az óklasszikai verselés és a magyar nyelv lehetőségeinek egymást emelő páratlan párosítása.” (Kardos László 1972: 106)
A mű világát Laodameia alakjában összpontosítja a költő, mintha az egész történet a nő lelkében játszódna le. „Babits az egész drámát nyilvánvalóan a lélek színpadán, mintegy Laodameián belül óhajtotta eljátszani.” (Devecseri Gábor 1975: 172)
Gyakoriak a hipertext vonatkozások a műben.9 „Mintája és helyenként szövegforrása Swinburne Atalanta in Calydonja (Atalanté Kalüdonban),10 intarziaszerűen azonban régi magyar költők (Kölcsey, Berzsenyi, Fábchich) és antik szerzők (Homérosz, Aiszkhülosz, Horatius, Szappho) sorait is művébe építi Babits, sőt Catullus Artemisz-himnuszának szép fordítását egyik «semichorus»-ául olvashatjuk.”
(Rába György 1983: 60) Néhány részletre az alábbiakban kitérünk, olyanokra, amelyek kapcsolatba hozhatóak témánkkal.
30
Az ókori mítoszokból Orpheusz és Euridiké története is felszínre kerül a Laodameiában. Maga Laodameia hasonlítja helyzetét Orpheuszhoz és Euridikéhez:
„Ó lányok, halhatatlan a valódi vágy, Léthé álomvizétől az nem alszik el,
hanem mint drága szesznek gáza ég tovább a vágyak gyásza testtelen lélekben is s titkon lobog a lélek lengve mint a láng s fellobban olykor és legyőzi végzetét.
Igy hallá férje bús dalát Eurydiké holt árnya és kezdett ütemre lengeni a lantos Orpheüsz nyomán.”
A babitsi műben Hérán kívül nagy szerepe van más görög istennőknek is. Már a Lányok dalában megjeleníti Babits „a nyilas Artemiszt”, mint a vigasztalás jelképét, hogy segítse fájdalmát enyhíteni Laodameiának:
„Jertek ma leányok, barna szüzek, nász-nem-látott sok szép hajadon, kérjük dallal nyilas Artemist, hogy adja királynőnknek vigaszát, ki zokogva eped hős férje után s haját keze tépi hiában.”
A harmadik karének első Semichorusa himnusz Artemiszhez, amely tulajdonképpen Catullus, latin költő 34. versének Babits általi fordítása. Ezt a technikát Babits más helyen is alkalmazza: „Külön kell utalnom a Laodameia kardalaira. Minket ezúttal az érdekel, hogy a kardalok néhány sora latin költők átköltése [¼] Latin költő verse
«görög» tragédiában, aki ezt meg merte tenni, annak tudnia kellett, hogy a latin irodalom legnagyobb korszakának (amely Enniustól Frontoig terjed) csak a nyelve latin, a lelke görög.”(Révay József 1924)
Himnusz hangzik el Aphroditéhez is. Babits beépítette a műbe saját fordítását Szappho verséből: „Büszke székedben, magas Aphrodíte, / égi hölgy, lesben gyakorolt, ha másszor / hív imádódnak kegyesen hajoltál földi szavára: / Jöjj, ereszkedjél nagy Olympos hegyről […]” (Aphroditéhoz)
Maga Laodameia is többször fohászkodik a szüzesség és a szerelem istennőihez, Artemiszhez és Aphroditéhoz.
Az alvilágból való visszatérés motívuma kapcsán felsejlik Démétér istennő története is,11 aki, hasonlóan Laodameiahoz, nem tudott belenyugodni a szeretett lény elvesztésének tudatába – abba az irreverzibilis gondolatba, hogy gyermeke, Hádész feleségeként, számára nincs többé. Zeusz megkönyörült az anyán, és így Perszephoné minden év kétharmadát anyjával töltheti. A műben a későbbiek során Laodameia
31
hasonló adományért fohászkodik „Persephoneiához”. Fohásza meghallgatásra talál, de a földi halandónak csak egyetlen egyszer, és csupán három óra jár.
Feltehetően Trisztán és Izolda szerelmének tragikus szépsége is felfedezhető Proteszilaosz és Laodameia utolsó dialógusában.
4.
A fentiekben értelmezett két irodalmi műben Héra két különböző arca jelenik meg, de a művekben fellelhető gazdag hipertextuális utalások is mutatják, hogy ezekkel egyáltalán nem merítettük ki az istennő összes lehetséges szerepét, nem beszélve kapcsolatairól más női (és férfi) archetípusokkal. Vagyis érdemes tovább keresnünk az istennő jelenlétét, és nemcsak mitológiai, hanem szépirodalmi alkotásokban is.
Próbáljuk meg a lehetséges szerepek egy részét összegyűjteni:
2. táblázat
A Héra-archetípus lehetséges szerepei
szerep és szituáció mitológiai és irodalmi példák keresi a számára
megfelelő férfit
nem találja meg a férfit
vagy a férfi mást választ Anyegin és Tatjana
rosszul választ
a férfi meghal Hamlet / Claudius és Gertrud
a nő meghal Edgar Linton / Heathcliff és Catherine Earnshaw
megtalálta a megfelelő férfit
a férfi elhagyja Démophoon és Phillisz Hamlet és Ophelia12 a férfi megcsalja, vagy
elhagyja Zeusz és Héra
a férfi meghal Proteszilaosz és Laodameia Admétosz és Alkésztisz a nő meghal Orpheusz és Euridiké együtt halnak meg Philemón és Baukisz
Rómeó és Júlia
Mindez jól mutatja a téma kimeríthetetlen gazdagságát, és a további kutatások lehetőségét.
Irodalom
32
Bolen, J. S. 1997. Bennünk élő istennők. A nő új lélekrajza. Budapest: Stúdium Effektíve Kiadó.
(Self Help sorozat.)
Devecseri G. 1975. Laodameia. In: Lágymányosi istenek. Budapest: Szépirodalmi Kiadó.
Elek A. 1928. Babits Mihály negyedszázada. Nyugat 1928. 24.
Hermann I. 1972. A személyiség nyomában. Drámai kalauz. Budapest: Magvető Könyvkiadó.
Kallós E. 1924. A Laodameia költője. Nyugat 1924. 7.
Kardos L. 1972. Babits Mihály. Budapest: Gondolat Könyvkiadó.
Kelevéz Á. 2000. „Sohase volt még ilyen szép gyermekem”. Babits nyomában a Laodameia bölcsője körül. ItK 2000. 1-2, 62–92.
Rába Gy. 1983. Babits Mihály. Budapest: Gondolat Könyvkiadó.
Révay J. 1923. Görög mitológia. Kallós Ede Új könyve. Nyugat 1923. 14.
Révay J. 1924. Musarum sacerdos. Nyugat 1924. 7.
Szilárd L. 1979. A Laodameia-mítosz a XX. században. Filológiai Közlöny 1979. 3-4, 246–262.
Jegyzetek
1 „Minden kornak megvan a maga antikvitás képe. A klasszikus örökség iránti érdeklődés intenzitását tekintve a XX. század – s ma már ez egyre nyilvánvalóbb – teljes joggal vetekedhet a reneszánsszal és a klasszicizmussal. Korunk költőit, drámaíróit, sőt regényíróit is a klasszikus antik kultúra olyan sajátos metanyelvvel ajándékozza meg, amely lehetővé teszi a művész számára, hogy az általánosítás egy magasabb, sok évszázad fogalmi rétegeit magába gyűjtő szintjén dolgozzon.” (Szilárd Léna 1979: 246)
2 Dictionary of Greek and Roman Antiquities, edited by William Smith (1870).
(http://www.ancientlibrary.com/smith-bio/2697.html, 2007.10.25)
3 Kempelen Farkas Felsőoktatási Digitális Tankönyvtár, jegyzetek Janus Pannonius verséhez.
(http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b151/index.html, 2007.10.25)
4 Néhány példa: Csokonai Gróf Erdődyné ő nagyságához: „Hébe égi balzsamommal / Apolá szépségedet”; Csokonai A szépség leánya: „Kedves mátkájának pillogat szemébe / Az új szerelemmel gerjedező Hébe […]”; Csokonai Főldi Rózsa: „Nyílj ki, gyenge kerti zsenge: / Hébe nektárt hint terád […]”; Csokonai Álomlátás: „[…] én a Hébe boldog / Vánkossain henyélvén […]”; Csokonai A szépség ereje a bajnoki szíven: „Jön a kedves-kellő Hébe! / Az ifjúság angyala.”; Berzsenyi Lollihoz: „Szebb vagy te, mint a szép Hébe / A Dörgő lángölében […]”; Berzsenyi Glycere: „S lelkem, örömmel megtöltve, / Itta Hébe poharát.”; Kölcsey Ideál:
„Nem mint te Hermáón, s mint Hébe aranyhajával / […] Boritva láttam ott […]”.
5 Apolló jóslata szerint, „Boldog és háromszor boldog a görög, / ki trójai homokba az első görög nyomot nyomhatja.” Babits Mihály művei. Összegyűjtött versei. Szépirodalmi K. Bp. 1982. 124.
6 A verses dráma befejezésében mondja Iphiklosz, Proteszilaosz apja:
Ó lányok, ifjak, mélyen keseregjetek!
láttam Halál arcánál rémesb dolgokat:
királynőtök véresen fekszik holt gyanánt.
[…]
Amint berontok, hallva éles sikolyát, ő ott feküdt az ágyon – s minden csupa vér s férje nevét kiáltva rángott lázasan.
33 […]
És karjai közt – nem tudom, jól láttam-é?
valamely rémes és alaktalan tömeg
fogyott, halványult egyre, mint egy véres árny.
[…]
Ó lányok, ifjak, – nem tudom, elmondjam-é?
egy alaktalan, rémes, véres, éjes árny tűnt lassan el, s az arca fiam arca volt.
7 Idézet Babits Mihály Laodameia c. művéből.
8 Babits Mihály Protesilaos szonett, 1909.
9 Maga Babits egyik barátjának (Szilasi Vilmosnak) írt levelében pontosan, sorról sorra feltünteti a Laodameia kéziratában, hogy melyik sort kitől, melyik művéből vette. (Kelevéz Ágnes 2000)
10 Babits így ír 1909-ben a Nyugatban (február 1., 3. sz.), amikor bemutatja Swinburne (1837–
1909) művészetét: „Egymaga annyi metrumot talált fel, mint kortársai együttvéve sem […]
Félve próbálunk rövid, halvány rekonstrukciót adni a magyarban.” Az Atalanta Kalüdonban c.
Swinburne-mű mind műfajában, mind a szerelem égő szenvedélyének bemutatásában hatott Babitsra. (Kelevéz Ágnes 2000)
11 Annál inkább gondolhatunk Déméter istennőre, mert a darabban elhangzik, hogy ahol Laodameia lakik, az is „a nagy Démétér földje […]”.
12 Ophelia „Minden bizonnyal Hamlet szeretője már jó ideje. Sok tekintetben gondolatainak osztályostársa is.”. (Hermann István 1972: 154)
34 BODNÁR ILDIKÓ
IGEI VONZAT- ÉS JELENTÉSVÁLTOZÁS A KÖLTŐI NYELVBEN