A RÓZSA AZ ANTIK GÖRÖG KULTÚRÁBAN
10. RÓZSAJELKÉPEK AZ 1–3. SZÁZADI GÖRÖG KÖLTÉSZETBEN A hellenizált Kelet és a romanizált Nyugat közötti erôteljes kulturális csere
ered-ményeként sok szerzô több nyelven alkotott. A pogány kultúra homogenizálódásával annak mélyebb eszmeisége feloldódott, s amíg egyik oldalon az egymás iránti érdek-lôdés növekedett, a másikon, miként a korabeli irodalom nyelvi megújulási szándéka is jelezte, a régi tartalmak már nem kínáltak a közösséghez kevésbé kötôdô polgár számára elegendô újdonságot. Az archaizálás ugyan a múlthoz kapcsolta a szöveg létrehozóit, de abból a kisköltészet igénye a heroikusat többnyire számûzte. A személyes érzelem, az egyéni életben jelenvalók értékének hangsúlyozhatósága mintha a hellén örökség alapján vált volna elmondhatóvá, mindenesetre az emberi élettér hátterében kevésbé tornyosultak baljós, illetve tiszteletet követelô isteni árnyékok.
Ha áttekintjük a görög költészet alakulását Augustustól Diocletianusig (1–3. század), annak rózsamotívumait a római császárkor elsô szakaszában, felfedezhetô-e az a tenden-cia, amelyeket e kor regényeiben is tapasztalunk? Ugyanúgy igaz-e az, hogy a rózsa (és a rózsaképek) az istenek és az emberek isteninek minôsített mámoros tulajdonságainak jelölôje, illetve a szépség/szeretet/szerelem többé-kevésbé összefüggô fogalomhármas különbözô tartalmú változatainak kifejezôje?
A rózsa színkifejezô lehetôsége továbbra is megmaradt. A virág színe – amelyet pirosnak vagy bíbornak tudhatunk – minden emberi, testi, természeti és szellemi dolog-hoz dolog-hozzákapcsolható, ha az valamilyen piros, illetve bíbor árnyalatú. A pirkadat is ilyen Meszomédész (i. sz. 2. század elsô fele) Himnusz a Naphoz költeményében.
Te arany szemû pirkadat atyja, ki a rózsaszín égre kihajtasz szárnyas, rohanó lovaiddal…169
Meszomédész napistene analógiás kapcsolatban van egyetlen virág színével – mivel a pirkadat jellemezhetô a rózsa árnyalatával. Ámbár magának a rózsának Éosz nyomán Héliosszal való közvetlenebb társítása sem lenne váratlan, a szerzô nincs tekintettel a szakrális erôtérre, és elzárkózik annak erôteljesebb hivatkozásától. E lehetôség a meg-hitt, egyéni áhítattól, amely belengi a verset, idegennek – s a költészettôl e korban elvár-tak szerint: magasztosnak is – találtatott. A révület, amellyel a költô az égitestet és istent szemlélte, érzékszervi tapasztalatokra, egyéni érzésre hivatkozik, nem szükséges számá-ra gazdagabb mitológiai apparátus mozgósítása.
A görög istenekbe vetett hit megingott, miként Lukianosz mítoszokat gúny tárgyává tevô munkáiban látható; a császárkor alkotói sem úgy hivatkoznak a korábban nagy tiszteletben tartott alakokra, mint akiket vallásosan feltétlenül tiszteltek. A mítoszok sze-replôi gyakorta hétköznapi, illetve pajzán, tanulságos, kacagtató módon bukkannak föl a különbözô mûfajú alkotásokban, s nem csupán elregényesített történeteik, de életük korábban megjegyzésre sem méltatott epizódjai is új és új változatokhoz adtak motívu-mokat. Az Anakreóni dalok,amely ismeretlen, a császárkor kezdetétôl a bizánci korig élt szerzôk munkáinak gyûjteménye, egy olyan megmosolyogtató Erósz-történetet tar-talmaz, amely az ismert – s kedvelt – témakör divatos földolgozása. Erószt, a mindenkit
169MESZOMÉDÉSZ. In HEITSCH, E. (1961–1965). II. 2. Ford. Ritoók Zs.
megsebzôt, megszúr egy nyíllal szintén felszerelt méh. A bájos idill tanulságos és szóra-koztató példabeszéd arról, hogy a támadót is megtámadhatják ugyanazzal a fegyverrel.
A bárkit szerelembe ejtô Erósz nem olümposzi magasságban él, hanem maga is szen-vedni tudó lényecske. Emberi vonása, hogy kiszolgáltatottá válhat. A rejtetten erotikus téma könnyed, friss tartalommal telítôdött az egyetlen rózsa bûvkörébe vont, csöppet sem bonyolult, mélységeket nem ígérô, tökéletes formájú mûben. A rózsa körül forgoló-dó isteni gyermek elleni támadás s annak parabolisztikusan eltúlzó elszenvedése mintát ad a késôbbi rokokó és romantika mûvészeinek, s többek között a tüske-nyíl-méhszúrás egybevetésének. A költemény arra a kedvelt minimalizáltságra példa, amelyben a csöpp-nyi, korábban mellékesnek és esetlegesnek tûnô esemény rafinált cizelláltsággal bonta-kozik ki – a komikum forrása pedig az, hogy a banális história mögött földereng a koráb-ban méltóbkoráb-ban ünnepelt istenség teljes mitológiai vértezetében.
Az anakreóni dalgyûjtemény fenti darabjában a rózsatopika azon köre bôvült tovább, amely a szenvedés kifejezésére szolgált. A rózsában, avagy a szerelem bûvöletében élô lény szúrása fájdalmat okozott. De veszteségre utalnak azok a források is, amelyekben a halottól virággal köszöntek el.
Sztratón Utánunk a vízözöncímû homoerotikus epigrammájában nem neveztetik né-ven a virág. S mégis, mivel a szerelem, az ünneplés, a bor, a koszorú és a sírra kerülô áldozati szirom együtt szerepel, nem sok kétségünk lehet afelôl, hogy a verssorok alap-ján a lehetséges növények között leginkább a rózsát választotta, képzelte és nevezte volna meg a korabeli olvasó.
Damokratész, ma szeress, ma igyál, mert lám, a fiú-had s víg kupa, csengedezô, ránk nem örökre kacag!
Jöjj, kenekedjünk, s illesszünk koszorút a hajunkra – majd lepi még a szirom sírodat áldozatul!
Porhüvelyem most még élvezze a bor vörös árját – holttetemem meg akár nyelje el a vízözön…171
A bor és a rózsa (avagy a virág) szertartásos együttese a mámort inkább elmondha-tóvá tette. A két jelkép együttes használatakor azonban Meleagrosznál, Theokritosznál és Kallimakhosznál is a bor a rózsa pótlékának mutatkozott. E szerzôk idézett verseiben
170ANAKREÓN:Anacreoentea.35. Ford. Franyó Z.
171SZTRATÓN:Anthologia Greaca.11, 19. Ford. Majtényi Z.
Egy méh pihent a rózsán, s Erószt, ki meg se látta, megszúrta ujja csücskén.
Ez nyögdécselve nyomta, ütötte kis kacsóját;
majd gyors iramban elszállt a bájos Küpriához.
„Elvesztem, óh anyácskám!
Jaj, meghalok!”– jajongta.
„Egy szárnyas, orv kigyócska – így szólt paraszti nyelven:
egy méh fullánkja szúrt meg!”
S amaz felelt: „Ha így fáj egy méh szurása, képzeld, hogy fájhat még azoknak, Erósz, kiket te szúrsz meg!170
a bor az elvesztett mámort helyettesítô itallá vált. Ugyanakkor a virághasználat és a borozás áldozathozó jellege sem kétséges, s ez a szerek eredeti kultikus használatának megmaradását jelzi.
S végül: a sír szirommal való beborítása a halott értékét s áldozatkénti tiszteletét és akként történô felajánlását is jelentette – de Sztratón nem hihette a halál utáni létet, hi-szen az élet közös élvezésére szólította fel a barátját.
A szent rózsa elbagatellizálódásának példája a pajzánul erotikus Vetélkedôk. Ismerôs a helyszín, a helyzet, a kellékek – a három nagyszerû istennô azonban itt három kacér asszony, akik szépségének minôsítését nemi szervük alapján végezte el a vers beszélôje.
A rózsa az egyik hölgy lágyékának a minôsítéseként és egyben szinonimájaként szerepelt.
Versengtek hárman: Rhodopé, Melité s Rhodokleida kértek, ítéljem meg, hogy melyikük remekebb.
Hárman, amint az a három nagynevû isteni asszony illatosan, frissen, meztelen álltak elém.
Elsô volt Rhodopé, kedves hasadéka kivillant:
szélben kétfele hullt tûzszirmú rózsacsokor.
Majd Rhodokleiáé csupa fény, csupa láng, csupa kristály, mint templomban emelt isteni hála-csokor.
Harmadikuk keze sem fedhette viharteli, duzzadt partu folyómedrét, hisz kicsi volt az a kéz.
Mit tegyek? Emlékeztem a szörnyû sorsú Pariszra s mindhármójukat ott megkoszorúztam ezért.172
Amint a férfi nemi szerv, úgy a nôi is rózsaként nevezhetô. Az eufemisztikus kifeje-zési módot a színhasonlóság és a szexualitásra a nemi szerv által történô utalás indokolja.
AVetélkedôk címû epigramma tartalmával és formai megoldásával rokon a Különös ítélet;széles körben ismert mitológiai történet allúziójára épült, annak átdolgozásával, pajzán módon, alulnézetbôl.
Három dombocskáról ítéltem, hogy a szép nôk megkértek, s ragyogó meztelenük kifeselt.
Gömbölyded-kacagásu gödörke hasadt az egyiknél, partján tiszta fehér s gyenge virágfakadás.
Másikuk is szétvált, s kipirult szép hószinü húsa, égô rózsáknál bíborosabb tüze volt.
Úgy nyílt szét az utolsó, mint a nyugodt-habu tenger, önremegés vibrált lágyan a bôre szinén.
Nézett volna alúl e kicsikre az isteni bíró:
Isteni bájra felül rá se tekintene már!173
172Anthologia Graeca.5, 36. Ford. Orbán O.
173Anthologia Graeca.5, 35. Ford. Horváth I. K.
A költemény megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a mûvelt olvasói tudás, a mél-tóságos, szép istennôk vetélkedésének ismerete. Rájuk azonban semmi utalás nincs, az ol-vasónak magától értetôdô módon kell a mitológiai történetre asszociálnia. Az istenek kilúgozódtak a költeménybôl, s a sikamlósság talán kétessé is tenné néven nevezhetôsé-güket. A rózsa hasonlító szerepére, a sorok jelzése szerint, elsôsorban a megnyíló nôi nemi szerv tart igényt, de az olvasó hagyományismeretei miatt mindaz, ami vele kapcsolatot mu-tat (nôi test, szépség, szerelem, a Gráciák, Aphrodité), szintén rózsaszínben mumu-tatkozhat.
A rózsa jelképként való önállósodására is akad példa. Számos szöveg bizonyítja, hogy nem mindenkor volt szükség a rózsa kiválasztására. Nincs szükség arra, hogy hasz-nálatát megokolják, s az jelzôk nélkül is biztonságosan utal, egymagában állva, egy kö-rülírható tartalomra.
Rhuphinosz Késô! címû epigrammája a rózsát ilyesfajta mítosztalanított helyzetbe hozta. A hagyománnyal való hitelesítés, értékét vesztvén, már nem szükséges. Másrészt fölértékelôdött a növény virágot és tövist szembeállító, belsô dualitása.
Most ugye újra köszöntesz már, hogy az arcod enyészik, mely bizony oly sima volt, mint ama pároszi kô;
most ugye hívsz enyelegni? Mióta kihullt a hajad már, mely puha fürtjeivel büszke nyakadra omolt.
Jobb, ha nem is közeledsz, te kevély; ne kerülj az utamba!
Nem nyílik rózsa nekem: rút tövisét ne kináld!174
A rózsa egyik értelmeként megmaradt ugyan a szerelem számára, de annak hiányára is rámutathat. Erre igencsak alkalmas – mintha a maga negatív történetét mondaná el az erószi nyíllal szemben – a tövis. Másrészt, mivel maga a rózsa, mint bármelyik köz-nyelvben, kettôs értelmû, azaz egyetlen szavával kifejezi a rózsanövényt és a rózsavirá-got is, újabb, botanikai megfigyelésre alapozott dualitás kibontására nyílik mód. A nö-vény életének idôbelisége, a virágzó és a virágzás utáni állapot más-más minôségjelzést eredményez. A virággal szembeni virágtalanság, különösen, ha ahhoz – az addig elfe-dett – tüskék járulnak (egyéb esetben a lombtalanság), az értékvesztés folyamatának, tényének, illetve eredményének a megmutatója.
Az ismeretlen császárkori görög szerzô Rózsa és tövis címû epigrammája az említettek közül a folyamatot jellemzi. A virág titkainak felfedése a tövisekkel szembesülést ered-ményezi – példázta ezt a növény törvényszerûen lezajló sorsa. Másrészt fölöttes, erkölcsi értelme van e jelenségnek, állította a szerzô, amelyre az olvasó a saját sorsában keresse meg a példát.
Pár napig ékes a rózsa virága: ha napja elillant, Míg báját kutatod, csak tövisekre találsz.175
A császárkori költészetben a rózsa önálló értéke és értékjelzô szerepe hangsúlyo-sabbnak tûnik, mint a korábbi idôszakokban, amikor gyakrabban szerepelt mítoszi kör-nyezetben, avagy arra utaló szimbólumként. Függetlenedéséhez a népszerû
epigramma-174RHUPINOSZAnthologia Graeca.5, 28. Ford. Franyó Z.
175Anthologia Graeca.11, 53. Ford. Horváth I. K.
költészet szûkszavúsága is hozzájárult azzal, hogy a szószátyárságot elkerülendô, kihán-totta a részletekbôl, s kiemelte abból a mitológiai szöveghálóból, amely árnyalt értelmezést adott a számára. Önállósodása eredményeként a korábbi többes jelentést ígérô szerep helyett az alkalmaktól függô néhány szûkebb értelmû fogalom kifejezését vállalta. Nem arról van szó, hogy a rózsajelképek értelmének száma csökkent volna, hanem arról, hogy ezek az értelmek egymástól kevésbé átmosottak, s használatukban inkább elkülönültek.
Az ismeretlen szerzôjû Bárha lehetnék…címû munkában a rózsa kizárólag önmaga referenciája, nincs mögötte kifejtett mitológiai háttér. Az olvasó legfeljebb csak a maga rózsáról szóló kulturális ismereteire támaszkodhat.
A botanikai sajátosságok közül a szín emelkedik ki, valamint, ha rejtett módon is (lévén nem a rózsanövény, hanem annak a virága jelenik meg), a virágzás állapota. Em-berrel való kapcsolata sem kétséges – pozitív érzelmi állapotot jelöl, s egy vágyott kap-csolattartás beszédes, tartalmilag értelmezhetô tárgya. A rózsa bármelyik nem virága lehetne (ámbár a hószín nôi kebel azt valószínûsítené, hogy inkább férfié), s az sem lehetetlen, hogy szellemi értékre utal (a kebel virág számára való fölkínálása mégis azt sugallja, hogy testies lenne a kívánt viszony); a virágunk többértelmûsége máshol jutott szerephez: a vallási közegtôl eltávolított emberi kapcsolatban. S e versbéli bíbor rózsa éppúgy lehet a nemi szerv eufemisztikus megnevezése, mint a szerelem szimbóluma.
Bárha lehetnék bíbor rózsa; kezedbe vehetnél s kínálnád kegyesen hószínû kebleidet.176