A BOTANIKA

termesztett növényeket, így a rózsákat is. A díszítônövényeket pedig aszerint osztotta ketté, hogy a levelüket vagy a virágukat használták-e föl.

AHistoria plantarumhárom rózsafajt különített el, a kiadást támogató botanikusok¹⁹⁰ meghatározása szerint a R. caninát (κυνυρροδον), a R. sempervirenst (κυνυβατοζ) és az egyszerûen csak rózsának nevezett R. centifoliát (ροβϖια). Kétségtelen, hogy a nö-vények szabatos meghatározása a növény ismerete vagy ábrázolása nélkül sosem lehet egyértelmû, így ebben az esetben is csupán a hangsúlyozott sajátosságokra alapozott identifikációról eshetett szó, s a rózsafajok elôfordulásának kisebb vagy nagyobb mértékû valószínûségérôl beszélhetünk.

A térség természeti közegében elôforduló, vadrózsának mondott R. sempervirens sajátossága Theophrasztosz leírása szerint az, hogy erdôben él, átmenetet képez a bokor és a fa között, s a levele tüskés.

Többféle és igen változatos szederfajta ismert: egyik egyenes és magas növésû, másik alacsony és lent a talaj mentén fut, ez utóbbinak érdekessége, hogy amikor indája érintkezik a földdel, gyökeret ereszt. Ezt a fajtát egyesek földiszedernek nevezik. A kutyaszeder (vadrózsa) termése vöröses színû, és nagyon hasonló a gránátalma gyümölcséhez, mérete valahol a bokor és a fa között van, valóban nagyon hasonlít a gránátalmafához azzal a különbséggel, hogy levelei tüskések.¹⁹¹ E liánként magasba kapaszkodó rózsa megbízhatóan identifikálható, s néhány, már említett irodalmi forrásban is feltételezhetô a rá való utalás. A botanikus e rózsa összetett áltermésének sajátos szedésére hívta föl a figyelmet.¹⁹²Úgy hallotta, hogy a termést szélnek háttal állva kell gyûjteni, mert az ellenkezôje a szem számára veszélyt jelent. Ugyan nem indokolta ezt a vélekedést, de máshol megemlítette, hogy a növény termésének magjai között finom szôrszálak vannak, s a szembe jutva ez gyulladást okoz.

Theophrasztosz legrészletesebb leírása arról a R. centifoliáról szólt, amelynek az ember mindennapjaiban is szerep jutott.¹⁹³Beszámolt a növény örökzöld leveleirôl, amelyek ugyan

190 SPRENGEL(1842): Conspectus Florae Graecaein THEOPHRASTUS: Enquiry in to plants.I–II.

Ed. GOOLD, G. P. (1980). London, Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, William Heinemann LTD, 436.

191 THEOPHRASZTOSZ:Historia plantarum.3. 18, 4. Ford. Szoboszlai Kiss K.

192 THEOPHRASZTOSZ:Historia plantarum.9. 8, 5. „A gyógyszerészek és a gyökérgyûjtôk egyes esetek-ben valóban pontosak, máskor viszont túloznak. Azt javasolják, hogy bizonyos növényeket szélnek háttal/szél mentén állva szedjünk, ilyen a thepszia és más növények, továbbá azt is javasolják, hogy ilyenkor kenjük be magunkat vastagon olajjal, ha ugyanis nem így teszünk, akkor testünk tele lesz duzzanatokkal. Szintén szélnek háttal állva kell szedni a kutyaszeder (vadrózsa) termését is, nehogy sérüljön a szemünk. Egyes növényeket éjszaka, másokat nappal, megint másokat pedig éppen napfelkelte elôtt érdemes szedni, ilyen például a loncnak nevezett növény. Ford. Szoboszlai Kiss K.

193 THEOPHRASZTOSZ:Historia plantarum. 2.2.1. A bozótfélék és a fûfélék közül egyesek magból vagy gyökérbôl, mások mindkettôbôl, megint mások dugványból fejlôdhetnek ki, ezt a legutóbbit már korábban tisztáztuk. A rózsa és a liliom is lemetszett ágakból növekedik, miként a csillagpázsit is.

A rózsa és a liliom a teljes egészében leszúrt vesszôkbôl fejlôdik ki. Különös módon a növény nedvébôl is születhet új hajtás, úgy tûnik, a liliom ezen a módon is képes szaporodni, miután a nedve kiszárad. Egyesek szerint az osztott levelû ôzsaláta is ilyen, mivel ugyanilyen gyantát termel;

idôvel lehullhatnak,¹⁹⁴harsány színérôl, amelyet a tenger közelsége okoz,¹⁹⁵s arról a képes-ségérôl, mely az egyébként öt sziromból álló takarólevél megsokszorozódásával járt együtt (úgy képzelte el, hogy a virág közepén egy másik, hasonló virág nô, s ezáltal lesz két szi-romkörös),¹⁹⁶ az alsó állású, a szár megvastagodása segítségével létrejövô (ál)termés-csoportról, a fajtáiról, a termôhelyi sajátosságokról, a virágzási idôrôl, termesztési igé-nyeirôl s egyéb érdekességeirôl.

szerintük létezik egy nádféle, amelyet úgy lehet szaporítani, hogy hosszában ízülettôl ízületig feldaraboljuk, majd a darabokat ferdén a földre fektetjük, végül betakarjuk jó termôfölddel és trágyával; azt is állítják még, hogy azoknak a növényeknek, amelyeknek gumós gyökerük van, különös módon fejlôdnek ki gyökereikbôl. Ford. Szoboszkai Kiss K. Lásd még 1.13, 1–3., 1.13, 5; 2.2, 1., 4.8, 7; 4.10, 3.

THEOPHRASZTOSZ:Historia plantarum.6.1, 1. A korábbi fejezetekben a fák és a bokrok fajtáit tisztáztuk, a továbbiakban a bozótfélékrôl és a fûfélékrôl fogunk beszélni, valamint más természetes fajtákról, amelyek ehhez a két osztályhoz sorolhatók, mint például a gabonafélék, hiszen ezek is a fûfélék közé tartoznak. Elôször beszéljünk a bozótfélékrôl, ugyanis ez az osztály nagyon közel áll a fafélékhez. Megállapítható, hogy általában a vadon élô növények többségben vannak a ter-mesztettekkel szemben, nos, ez igaz lesz a bozótfélék osztályára is. Ebben az osztályban a termesztett növények száma igen csekély, és fôleg a koszorúsfélékben gazdag, mint a rózsa, az ibolya, a szegfû, a majoránna, a liliom, továbbá a kakukkfû, a vízimenta, a menta és az abru-türöm. Ezek a növények mind fa formájúak, és kisméretû levelük van, ezért a bozótfélék osztá-lyába tartoznak. Ford. Szoboszlai Kiss K. Lásd még 6. 1, 3; 6. 6, 4; 6. 6. 6; 6. 8, 2; 6. 8, 5–6;

9. 19, 1.

194 THEOPHRASZTOSZ:Historia plantarum.1.9, 4. Az örökzöld növények a következôk: a borostyán, a szeder, a varjútövis, a nád, a cédrus, ez utóbbi egy kis fajta cédrus, amely nem fejlôdik fává. A bozótfélék és fûfélék közül a következô növények örökzöldek: a ruta, a káposzta, a rózsa, az ibolya, az abrutüröm, a majoránna, a kakukkfû, a zeller, az osztott levelû ôzsaláta, a mák, valamint a vad növények közül a legtöbb fajta. A fentiek közül némely növénynek csupán rügyei maradnak örökzöldek, majd onnan növesztik következô hajtásaikat, ilyen például a majoránna és a zeller, a ruta viszont elhervad, és megváltoztatja jellegét. Ford. Szoboszlai Kiss K.

195 THEOPHRASZTOSZ:Historia plantarum.1. 13, 1. Most legyen hát világos, hogy a növények részei közt igen sok különbség mutatható ki. Vegyük például a virágokat, a virágok közül egyesek pihések/szôrösek, mint a szôlôé, a szederé vagy a borostyáné, mások pedig levél formájúak, ilyen az almafa, a körtefa és a mandulafa virága. A levél formájúakat méretük szerint is osztályozhatjuk, például az olajfa virága levél formájú, de nem nagy méretû. Ugyanezt találjuk az évenként ter-môknél és a fûféléknél, ugyanis rájuk is jellemzô a pihés és leveles virág. Ford. Szoboszlai Kiss K.

196 THEOPHRASZTOSZ:Historia plantarum. 1. 13, 2. A virágzó növények közt vannak kétszínûek és egyszínûek. A fák közül a legtöbbnek egyszínû, fehér virága van, kivételként csak a gránátalmafát lehet megnevezni, amelynek virága piros, valamint néhány vöröses virágú mandulafélét. A termesztett virágok közül egyiknek sincs tarka vagy kétszínû virága, a vadnövények közt viszont van, ilyen például az ezüstfenyô. Ennek a fának a virága sáfrányos, de azt mondják, hogy az óceán közelében élô fajtának a virága rózsaszínû. Az évenként virágzó növények legtöbbjének kétszínû és dupla virága van. Dupla virágon azt értem, amikor a növény virágának középsô részében egy másik virág fejlôdik ki, ilyen például a rózsa, a liliom és a sötét ibolya virága. Bizonyos virágok csupán egyetlen sziromkörbôl állnak –ezt mintegy a többitôl való megkülönböztetés jeleként birtokolják –, ilyen például az aprószulák virága. Ennél a virágfajtánál nem különül el a virág belsejében levô szirom/levél, például a liliom alsó része sem különíthetô el, viszont a liliom csúcsaiból szögletes szirmocskák növekednek ki. Egészen hasonló az olajfa virága is. Ford. Szoboszlai Kiss K.

3. ÁBRA. SZÁZLEVELU RÓZSA (ROSA CENTIFOLIA L.)˝ KÉPE A DIOSZKORIDÉSZ-KÓDEXBEN (CODEX VINDOBONENSIS MEDICUS GRAECUS.1. FOL. 282; 512-BEN KÉSZÜLT MÁSOLAT).

IN WALTHER, I. F. – WOLF, N. (2001), 55.

További különbségek mutathatók ki a virág fejlôdése és elhelyezkedése tekinte-tében. Néhány növény közvetlenül a gyümölcsön növeszti virágát, mint a szôlô és az olíva. Miután a virágok lehullnak, egy kisebb üreget figyelhetünk meg a belsejükben, az emberek ezt jelként értelmezik arra vonatkozóan, hogy vajon meg-felelôen virágzik-e a fa, ugyanis ha a virág belseje kiszáradt vagy túl nedves, akkor a gyümölcs a virággal együtt elhullott, nos ebben az esetben nem található lyuk a virág belsejében. A virágok többsége úgynevezett gyümölcstokkal, gyümölcs-hüvellyel rendelkezik, amely többnyire a virág belsejében van, de elôfordul, hogy a virág a tok csúcsán található, ilyen a gránátalma virága, az almáé, a körtéé vagy a mirtuszé, de a legtöbb bozótféléé is, mint a rózsa vagy számos koszorúsvirágú növény. Ezen növények magvai a virágok alatt találhatók, legszembetûnôbb példa erre a rózsa gyümölcsháza. Elôfordulnak olyan virágok is, amelyek a növény magjának csúcsán fejlôdnek ki – ilyen a bogáncs, a pórsáfrány és az összes bogáncsfajta –, ilyenkor minden egyes magon egy-egy virág található. A fûfélék közül egyesek a fentihez hasonló módon virágzanak, például a konyhakerti növények: az uborka, a dísztök és a tök, ezeknél mindig a termés csúcsán található a virág, amely sokáig él, egészen addig, amíg a termés teljesen ki nem fejlôdik.¹⁹⁷ E rózsa kapcsán Theophrasztosz leírta, hogy virágai leginkább ötszirmúak, némelyek 12 vagy 20 sziromlevelûek, ritkább esetben ennél több szirmuk is lehet, s ezért szokás százszirmúnak nevezni azokat. A virágja miatt sokra becsült cserjét Philippi közelében elterjedtként ismertette, ahol egy hegyrôl, a Pangeusról gyûjtötték, sôt a növényt át is telepítették. A rózsavirágra jellemzô, hogy a belsô sziromkör sziromlevelei kisebb méretûek a külsôknél, s némelyik bokor virágainak sem a mérete, sem az illata nem szokásos, mert kisebb és szagtalan. A nagy virágú változat virágjának belseje illatosabb, mint a külsô része. A termôhelytôl is függ azonban a rózsavirág minôsége, és az azonos területen élô egyedek között szintén nagy az édes illatbeli különbség. A virág illatának minôségét az esô mennyisége és a szárazság, a szél, általában az éghajlat erôsen befolyásolja. A legintenzívebb illata a kürénéi rózsáknak volt, ahol illatszert készítettek belôlük – az elmondottakból pedig következik, hogy ennek a helynek a környezeti viszonyai bizonyultak a legkiegyenlítettebbeknek.

E rózsák magról nôttek, de a növekedésük lassú és bizonytalan volt. Az összetett aszmagtermést, a csipkebogyó alakját Theoprasztosz a pórsáfrány fészekvirágzatához, illetve a fenyôtobozhoz hasonlította. (A növények morfológiai egybevetése a botanikában jellegzetes theophrasztoszi módszer: máshol a rózsa piros színével az egyes virágok színeit azonosították, például az oleanderét¹⁹⁸ vagy éppen a grántáalmáét.) Az ilyesfajta azonosításra szolgáló összevetés némelykor átpoetizált szövegben is elôfordult: például Theokritosz A juhász és a kecskékidilljében:

mint rózsa piroslik a cserje…¹⁹⁹

197THEOPHRASZTOSZ:Historia plantarum,1.13, 3., 2.2, 1. Ford. Szoboszlai Kiss K.

198THEOPHRASZTOSZ:Historia plantarum,9.19, 1.

199THEOKRITOSZ:Bucolikeques Grecs. I. Theocritos.V. 131. Ford. Kerényi G.

A termésben található aszmagszôröket is érzékletes módon írta le: bolyhosnak.

Fontos megfigyelése, hogy a rózsa a vágás vagy leégetés után intenzívebben növekszik és virágzik. Ennek híján ugyan buján nônek a fás részek, de virágra kevésbé lehet szá-mítani. Továbbá azt is följegyezte, hogy e rózsákat átültethetik – így azok nemesebbé lesznek –, áttelepítés híján a virágok kicsik, a levelek jelentéktelenek maradhatnak. Egyéb-ként a rózsa élettartamát öt évre tette.

E rózsa virágzásának ideje a jácinté után következik. Tapasztalata szerint a tavaszi növé-nyek közül elôször nyílik ugyan, de a virágzás tartama föltûnôen rövid – legalábbis az álta-la leírt termôhelyeken. Sajátos, hogy a lehetséges termôhelyek között nem említette a kert egyetlen formáját sem, de a mesterségesen létrehozott ültetvények létezésére sem utalt.

Theophrasztosz rózsaemlítései között megtalálhatók az irodalmi forrásokban fellelhetô legfontosabb rózsatulajdonságok: a piros szín, az illat és a feltûnô virág. Másrészt megerôsítette azt a hérodotoszi állítást, hogy létezett sokszirmú, „hatvanszirmú” rózsa, azzal kiegészítve, hogy a többszirmú változatok természetes módon, vad környezetben keletkeztek. Az utólag R. centifoliaként azonosított rózsa elôfordulását maga is hegyi kör-nyezetben írta le – s éppúgy az északi hellén területekrôl, mint történetíró elôdje. Másrészt azonban arról elmélkedett, hogy az Egyiptomban élô rózsák, klimatikus okok miatt, két hónappal korábban virágzanak, de a virágzás idejének a vége addig tart, mint a görög területeken elôfordulóknál²⁰⁰(továbbá hogy a két földrajzi térség azonos fajú növényei-nek különbözô intenzitású az illata).

Némelyek szerint Theophrasztosz, az athéni peripatetikus iskola Arisztotelész utáni szervezôje, botanikai vizsgálatai érdekében a Lükeion alatti kertjében a rózsák mellett olyan virágokat és veteményeket termesztett, amilyen például az ibolya, a kardvirág, a pünkösdirózsa, szellôrózsa, menta, mák, majoránna.²⁰¹A szerzônek a korszakban szokat-lanul pontos botanikai ismereteit az arisztotelészi stúdiumokból származtatják: a nö-vényzet évszakos változásából következô tulajdonságokat csak a növény környezetében élôk, az élôlényeket szisztematikusan vizsgálók figyelhették meg és tudták leírni.

Theophrasztoszra utalva az idôsebb Plinius százlevelû rózsát említett, amelyet ma Rosa centifoliaként nevezünk (de nem tudjuk, hogy az azonos volt-e a mai fajjal, s a rhodoszi érmeábrázolásokon látott gallicarózsa közeli – egymással leszármazási kap-csolatban álló – rokona-e). E rózsa igen nagy számú szirmáról kapta a nevét – amint azt ma is ezért viseli, ámbár a mai változatai 16. századi és Európában hollandiai eredetûnek bizonyultak, és semmiképpen nem állnak származási kapcsolatban a Theophrasztosz jóvoltából megjelenítettel.

Theoprasztosz után néhány peripatetikus botanikusról tudunk, köztük arról az ismeretlen szerzôrôl, akinek a kéziratát sokáig Arisztotelész munkájának tulajdonították, míg mások éppen theoprasztoszi eredetûnek vélték.²⁰²A rövid színtani okfejtés a kezde-tektôl Galénoszig tekintette át a kérdést, s az állításokat Arisztotelész magyarázatainak idézésével egészítette ki; ez lehetett az oka, hogy 1496-ban Velencében Arisztotelész nö-vénytani munkájaként jelent meg, holott abból legfeljebb Arisztotelész kivonatos bota-nikai tudását ismerhetjük meg.

200THEOPHRASZTOSZ:Historia plantarum.6.8, 5.

201HEINZ-MOHR, G. – SOMMER, V. (1988), 11.

202MEYER, E. H. F. (1854), 3. 25, 195–201.

ADe Coloribus5. fejezete a növényi szervek színének okát kutatta. A tapasztalatra hivatkozva a névtelen szerzô megállapította, hogy kezdetben minden növényi rész fehér, illetve zöld, azaz ez az elsô szín, amely bármely növényt jellemzi. Ennek oka az elemtan értelme szerint az, hogy a négy ôselem közül az elsô elem a víz, hiszen annak sajátos-sága, ha fénnyel vegyült, a zöld különbözô árnyalatainak egyike. A fejlôdés során a víz ôseleme, illetve azok a nedves dolgok, amelyek alapjaikban ezzel az ôselemmel tartanak rokonságot, a fény hatására zölddé változnak, illetve azok a föld alatti növényrészek, amelyek nem részesülnek a tûz elemének fényhatásából, fehérek maradnak. Amikor a tûztôl eredô fény melegétôl a zöld növényi részek vízeredetû tápanyaga elfogy, fôni kezd a szerv, és a színe is megváltozik, s eléri az adott növényre jellemzô, természetének megfelelô színegyüttest. E folyamat – érvelt a szerzô – a napfénynek kitett növényi részekben hamarabb zajlik le, mint a melegtôl elzártaknál. Így keletkeznének tehát az érés alatt a fehérek, a feketék, barnák, sárgák, szürkék, narancsszínûek, bor- és sáfrányárnyala-túak: az elmélet szerint valamennyi növényben megtalálható az összes szín lehetôsége, de a végállapotot meghatározza, hogy a növényben, illetve egyes részeiben a négy elem milyen arányban vegyült egymással.

A tanulmányíró szerint ezt akár kísérletileg is ellenôrizhetjük: a bíborcsigából fôzéssel hasonló színfázisokon keresztül juthatunk a legérettebb, leginkább a tûz ôselemének megfelelô színig, a pirosig, illetve bíborig. Ugyanez történik a gyümölcsökben is, többek között a szôlôben. S a folyamat igaz a gránátalma érésére, illetve a rózsa színezôdésére is.

A nedvdús bimbó belseje kezdetben fehér, de végül átszínezôdik és élénkpirossá alakul.

Olvasható az okfejtésben, hogy olyan növények is találhatók, amelyek e legfôbb színt elért virágaiból nem piros termések keletkeznek, míg másoknál a fôzés jóvoltából a termés is pirossá válhat. Azaz a növényi részek darabjai nemcsak hogy nem egyforma összetételben tartalmazzák az ôselemeket, de az idôk folyamán az elemek átalakulnak egymásba, azaz belsô átrendezôdésen eshetnek át.

E színtan által némileg magyarázatot kapunk arra, s éppen e bölcselkedô okfejtésben, hogy a különbözô virágos növények közül a pirosat, pirosast, illetve bíbor sziromszínûeket milyen indoklással használták fel. Színük alapján az egyik ôselem, a tûz rokonságára utaló jegyet láttak bennük, s egyébként is a tûzhöz maga a szellem, illetve a lélek társult. A piros árnyalatai a tiszta szellem kifejezései, s az, hogy e szellemhez a helyes viszonyulási mód a szerelem, magyarázza, hogy ezt az érzelmi állapotot az élénk szín jelzi. Mindaz, ami piros, legyen bár a vér vagy a rózsa, a magasabb szellemiség jegyét viselte magán, s joggal láthatták a piros dolgokat az ember és a szellemi világ közötti kapcsolat megjelenítôinek.