RÓZSÁK ÉS RÓZSAJELKÉPEK AZ ANTIK SZERELMI REGÉNYEKBEN Annak ellenére, hogy a császárkor végéig a közfelfogás szerint a szerelmi tárgyú regény

olvasása a mûveletlenség megnyilvánulása, és a szerzôk gúnyolódtak mindazokon, akik effajta kétes alkotások létrehozására vállalkoztak, illetve azokat önfeledten olvasták, a ránk maradt kéziratok és kézirattöredékek sokasága arra utal, hogy a mûfaj birodalom-szerte népszerû.

A szórakoztató, cselekményben gazdag mûveket a maguk korában sem a pogányok, sem a keresztények nem tartották kellôképpen tanító jelentôségûnek és erkölcsneme-sítônek, s a komolyabb, a valóság tényeit feltáró szakmunkák szerzôi munkásságukban éppúgy kifejtették ellenérveiket, mint például az apostata császár, Iulianus, aki egyik levelében a pogány papság olvasmányairól értekezett, vagy éppen az arisztokrata Mac-robius (5. század eleje). Az olvasmányosan írt és gyakran forgatott szerelmi tárgyú törté-neteket legfeljebb ajzószerként javallták az orvosok azon férfi pácienseiknek, akiket az efféle iratokkal szexuális renyheségükbôl kívántak kigyógyítani.⁹⁹

99THEODORUSPRISCIANUS:Euporiston libri.3. 2, 34.

A görög, illetve latin regények tipológiájában külön fejezetet képeznek a szerelmi re-gények. Amíg a többi – történelmi, mitologikus, utazási, komikoszatirikus és keresztény – értékesebbnek ítélt regényváltozatban bôven találhatunk novellisztikus betéteket, a szerelmi regények, ha nem is mondtak le minden esetben a kortárs tudomány esz-köztárának használatáról, leginkább szerzôjük fantáziájából táplálkoztak.

A regény, s maga a szerelmi regény is, a hellenizmus terméke, amelyet a római világ ugyancsak kedvelt, kialakulásának valamennyi szintje szinkretikus hatások prése alatt formálódott, szerkezete – a keretes novellafüzér, a tudós betétek, a meglevô mûfajok elemeinek bátor fölhasználása, a kalandosság és a változatosan sorjázó helyszínek – sok tekintetben egységes. A hellenizmus polisztól függetlenedô polgárai számára érdekessé váltak a magánélet eseményeit taglaló történetmondások, örömmel fürkészték a kiszá-míthatatlan sors által hajszoltak kanyargó ösvényeken futó, példát ígérô életét, s biza-kodtak az egyetlen, biztonságot nyújtó (a világ harmóniájára utaló) érzésben, a szerelem megtartó erejében. A hellenizmus kialakulásával az írni és olvasni tudó, széles közép-réteg hiányérzete teremtette meg azt a szórakoztató regényt, amely, ha felszínes módon is, de kinek-kinek a maga módján választ ígérhetett az átlagpolgár életében felvetôdô, fôként az érzelmi biztonsággal-bizonytalansággal kapcsolatos kérdésekre.

A szerelmi regények sajátossága, hogy a hôsök históriája a magánélet keretei között bontakozik ki. Oly olvasói elvárások kiszolgálására törekszenek, amelyek az elitmûvelt-ség alatti, de olvasni tudó rétegekre vagy a történetmondást még elváró, de azt csak hall-gatni képes, felszínes ismerettel rendelkezô csoportokra jellemzôek. S a szórakoztató jelleg teszi lehetôvé, hogy a rózsajelképeket mint a középréteg ismereteibe köznapi formában beépült motívumegyüttest szemügyre vegyük. Az antik literatúra szerelmi-regény-formájának paneljeit bizonyosan sokan ruházták fel bizonyos jelentéssel, s a közmegegyezésben meghatározott tartalmuk volt. Az, hogy e mûfaj kezdeteitôl, az i. e 3. századtól szinte virágzásának végéig, amikor közeledett a magasabb értékû iroda-lomhoz, megôrizte popularitását, szintén azt ígéri, hogy egységben vizsgálható a rózsa-szimbolika.

A szerelmi regények közös vonása, hogy az érzelmes szál mellett szervezô elemmé válik az utazás: a köznapi és privát szféra mellett a mediterráneum térségének számos helyszíne feltûnik. A cselekmény- és a helyszínazonosság, valamint az átfedések lehe-tôvé teszik, hogy összevessük, melyek a szerelmi regénynek azok a jegyei, amelyek megengedték a bevezetett, hagyományos rózsahasonlatokhoz való társításukat. A közös, állandósult sajátosságok között több ilyen létezett – részben az azonos múlt, részben az azonos mûfaj. A lángoló hôsök érzésvilága rögvest ígéri az Aphrodité/Venus alakja melletti állapotjelzô rózsát. Egy-egy alak lélekgazdagsága, tisztasága, szépsége és mulandósága bemutatására is alkalmas a tüneményes virág. A rózsa egyként istenies-örök jegyekkel ruházta föl a szûzies nôt és férfit, de életsorsot is kifejezett. A rózsa az istennôi szépség- és mámorjegyek elôvillantásának tulajdonságadó eszköze, annak jel-zése, hogy valamilyen lelki, érzelmi, testi jegyet parnasszusi jellegként lássunk.

A rózsa azonban nem csupán az alakok eredetét, meghatározottságát, jelen levô álla-potuk jelzését fejezheti ki, hanem elôre jelzi a szereplôk jövôjét is. A végzet a hôsöket a kilátástalannak tûnô, tragikus helyzetek után a beteljesedésig juttatja el. A rózsával meg-jelöltség ilyen módon nemcsak a jelen idôben konstatálható érték kifejezése, hanem a boldogság – jövô idejû és értelmû – ígérete is. A rózsa, persze, a mulandóságot jelezte.

A kalandok helyszíne mindenkor a Földközi-tenger keleti és középsô partvidéke: Hel-lász, Itália, Szicília, Egyiptom, Líbia, Aithiopia, Kis-Ázsia, Mezopotámia. Miként alakult e térség rózsanövény-ismerete – a regényekben foglaltak szerint? A növényi faj tulaj-donságairól, termesztésének viszonyairól juthatunk-e információhoz? Miféle hasznai tûn-nek fel a rózsának, s e hasznok melyikére épültek s hivatkoztak az elôbukkanó rózsajelképek? A növény és nyelvi megjelenítései mutatnak-e földrajzi különbözôséget, vagy helyi jegyek híján léteznek? A biológiai lénynek vagy a hozzáfûzôdô mitologikus képzeteknek nagyobb-e a referencialitása?

Miként módosul a növény botanikai tulajdonságaira épült jelképek sorsa? A színre, a tüskére, az illatra való hivatkozásban kimutatható-e új földrajzi, ökológiai, kulturális vagy egyéb jegy, vagy a már rögzült mintázatok belsô mozdulatlansága vagy éppen átrendezôdése a szerelmi kalandregények rózsahivatkozásainak a jellemzôje?

S a fenti kérdésekre adott válaszok mennyiben azonosak, illetve különbözôek, ha az antik szerelmi regények reális és ideális változatait elkülönítjük, ha a Satyricont vagy a szamárregényeket vetjük össze az ismeretlen szerzôjû Historia Apollonii regi Tyrivel, Héliodórosz Aithiopikájával vagy éppen Longosz idillikus hangulatú pásztorregé-nyével, a Daphnisz és Khloéval?

Petronius

Petronius (megh. 66 után) Satyriconja, már ami töredékesen megmaradt belôle, rózsa nélküli szerelmi kalandregény. A Priapus termékenységisten bosszújaként a szexualitás legkülönbözôbb formáit megtapasztaló, hányattatott sorsú szélhámos fôhôsök környezetében két alkalommal tûnt fel a virág, olyan verses betétekben, amelyeket a korabeli regény mnemotechnikai módszerként azért alkalmazott, hogy a felolvasásban részt vevô hallgatók könnyebben meg tudják fejteni az elhangzott részlet mögöttes értel-mét, s azt elméjükbe vésve rögzíthessék. Amint Priapus kultuszáról vagy a müsztészek tapasztalatairól sem jutunk ismeretekhez, hiszen azokat misztikus homály fedi, úgy a rózsahasználat is árnyékban marad. Ami megtudható a virágról, nem több az eddig ismerteknél. A ritkább dolgok becsülete és értéke nagyobb, hüvelyezhetô ki az egyik részletbôl.¹⁰⁰Az illat, a leginkább a tûz ôseleméhez közeli illékony dolog a fahéj és a rózsa említése révén került szóba.

A másik, egy összetett hasonlatba foglalva, olyan szép mezônek írta le a hívogató gyep-ágyat, mint Iuppiter és felesége nászának helyét. A köznapi és az isteni környezet egy pillanatra ugyanazt a jellegzetesség híján levô rózsatoposzt nevezte meg, amelyet a kitüntetett szerelmi szituációk kívántak mértékül.

E második versbetét elhangzására okot adott s magyarázta azt, hogy a beszédes nevû Kirké éppen azon igyekszik, hogy az egyébként fiúval viszonyban álló kéjhôst, Enkol-pioszt, a rejteket kínáló platánligetben elcsábítsa. Az elkövetkezô, remélt, kicsikarni akart mámort elôlegezi az Iliászból ismert motívum (Iliász,XIV, 347–349), melyben Ída hegyén Héra felkeresi férjét, Zeuszt, hogy enyelgéssel vonja el annak figyelmét a Trójáért folyó harcokról.

100PETRONIUS:Satyricon.93. 2, 8–9. Ford. Horváth I. K.

Mint amilyen dús szirmokat öntött Ída hegyérôl Földanya, mint törvényes nászba vegyült a nejével Iuppiter és még lángbaborult szive-lelke egészen, rózsák és violák villantak, zsenge cyperon, s zöld rét pázsitján kacagott a fehér liliomszál:

ily szép volt a mezô, mely hívta Venust a gyepágyra, s még tündöklôbb nap ragyogott titkos gyönyörükre.¹⁰¹

A rózsa a nász magasztosságához illô környezetet idézte fel, s a legfôbb istenek szá-mára éppúgy fontos volt, ahogy hagyományosan az Venusnak. A rózsa emlegetése az elkövetkezô gyönyör elôjelzôje.

Lukianosz

Lukianosz (120–180) neve alatt maradt fönn a Lukiosz vagy a szamárcímû novella. A tör-ténet eredetije a patrai Lukiosz elveszett szövege, amelyet aztán Lukianosz kortársa, Apuleius (124–180 k.) is felhasznált a Metamorphosesben. A két feldolgozásban fenn-maradt szerelmi história egy szamárrá varázsolt férfi sorsát mutatta be, akinek emberré visszaalakulásában a rózsa meghatározó szerephez jutott. Az emberi mivoltát elvesztett fôhôs igyekezik rátalálni a varázslás hatalmát megtörô virágra. E bûvös, valóban termé-szetfölötti hatású rózsát a novellában emberi környezetben találhatjuk, csak a kertekben:

a növény hol a szerelmi állapot, hol pedig a kultikus helyzetek minôsítôjeként, a díszítés-ünneplés jeleként említik.

Csupán a hagyomány miatt sorolták a Lukiosz vagy a szamár rövid meséjét Lukianosz mûvei közé, így a mû elemzése nem járulhat hozzá e szerzô ismeretéhez.

Érdekes azonban, ha összevetjük – a nevéhez való kötôdés által – a 2. században biztosan létezett Lukiosz-történet s a vele szinte egy idôben született apuleiusi mû rózsa-motívumait, tudván, hogy egyazon mûre támaszkodva az elôzôt görög, a másikat – még ha görög szabású regénynek is mondta írását – római szerzô hozta létre.

Lukiosz szemrevaló fiatalember, aki thesszáliai útján kívánta megismerni a boszor-kányos mesterkedéseket. Szállásadója boszorkányhírû feleségének szolgálóját elcsábít-va a titok közelébe jut. Szeretôje azonban, bekenve Lukiosz testét a kenôccsel, ahelyett hogy madárrá változtatná, szamárrá alakítja. Ettôl a pillanattól kezdve az emberi gondolkodású, de állat formájú és -hangú lény a szamarak szokásos robotoló életét éli.

Keserves sorsa elôl nem menekülhet, hiába szabadulna a rontás alól, alantas munkákat végez, s nem sikerül megszereznie az áhított, megváltó virágot. Kolduló, tolvaj és parázna papok segítôje, hátán Szíria istennôjének szobrával vándorol, s egy kéjvágyó asszony, akit a szamárfallosz elkápráztatott, szeretôje lesz. Végezetül amikor – szexuá-lis teljesítményét bemutatandó – színházba vezetik, egy virághordó közelébe férkôzhet, s a virágok közül kiturkálja, majd felfalja az emberré visszaváltoztató rózsát.

A történetben a rózsa legelôször egy hevült állapotot jelentô szerepben mutatkozott be: annak az érzéki mámornak az elôjelzôje, amely hamarosan bekövetkezik.

101PETRONIUS:Satyricon.127. 9, 1–7. Ford. Horváth I. K.

Végre is azzal az ürüggyel, hogy álmos vagyok, fölkeltem, és csakugyan a szobám-ba mentem. Odabent már mindent elrendezett a lány: a szolgának odakint ágyazott meg, az én ágyam mellé asztalt állított: serleg is volt rajta, s mellette odakészítette a bort és a hideg s meleg vizet. Palaisztra mûve volt ez az elôkészület. Az ágyat te-leszórta rózsával, volt ott rózsaszál, rózsaszirom, rózsakoszorú. Ott volt elôttem a terülj asztalkám, s már csak a leányt vártam, asztaltársamat.¹⁰²

Az élô rózsák közösségileg használt valamennyi formája, mintegy felsôfokban, együtt hevert az ágyon: ott a rózsaszál, a szirom és a belôle kötött koszorú. S mellettük a bor s a víz is. Szerelmi áldozat helye lesz hamarosan az ágy, ahol nemcsak egymást dicsôíti a két szeretô, hanem együttesen, a szerelmi aktusban, Erószt is.

Fallosz és rózsa: a szerelem jele mindkettô – de értelmük nem azonos. A fallosz a kevésbé értékelt testies – mi több: állatias – szexusra utal, a rózsa pedig az emberhez inkább méltó éteri érzésre.

A szerelmes szolgálólány megmutatta, asszonya miként alakul át bagollyá, majd fel-kente szeretôje testére a varázslatos erejû kenôcsöt – de ezzel ôt bagoly helyett az állatvilágban legendásan termetes falloszú szamárrá változtatta. Az események szerint a továbbiakban Lukiosz hol a szamárlétnek, hol a szamárlét (amúgy pedig a testi szerelem) egyik attribútumának, a fallosznak a foglya. Egyetlen reménye az a tudás, amellyel, miután formát váltott, ellátta a kétségbeesett leány:

De ne félj, drágaságom, könnyû lesz a dolgot helyreütni: csak rózsát kell enned, s menten levetkôzöd az igavonó állatot, és visszaadod nekem az én szerelmesemet.

Drágaságom, csak ma éjjel maradj meg még szamárnak, hajnalban majd elszala-dok, hozok rózsát, megeszed, s meggyógyulsz.¹⁰³

A rózsa lenne tehát a szer, amely az üzekedô szamárból érzelemteljes szerelemre kész szeretôt képes alakítani – a virág szexualitáshoz kötöttsége e második rózsalocusból ugyancsak kihüvelyezhetô.

Honnan téphette e virágokat a szolgálólány, s honnan kívánta reggel azokat besze-rezni? Hová akart elszaladni, ahol rálelhet a bûbájos szerre? A novella szerzôje ideje-korán közölte az olvasóval, hogy a gazda és háza népe egy város alatti, elkerített kertben épült házban él. Itt lehet rózsát nevelni. Vadon aligha található. A városban sem terem, ott csak üzletekben vásárolható.

A novella vad természetben játszódó helyszínein máshol sem bukkant elô a rózsa, sôt egy helyen megerôsödni látszik: a rózsa kizárólag kertbôl származik. A szamárrá válto-zott hôs sikertelen rózsakeresésére így emlékezett:

…az udvar végiben kert ötlik szemembe, telides-teli gyönyörû zöldségfélékkel, fölöttük pedig rózsák villantak elô. […] hát én észrevétlenül belopóztam a kertbe, hogy tölte-kezzem nyers zöldségekkel, de meg fôként a rózsák miatt, mert bizonyosra vettem, hogy ha eszem ebbôl a virágból, abban a pillanatban megint emberré változom. Nos hát

102LUKIANOS:Lucius sive Asinus. 7. Ford. Révay J.

103LUKIANOS:Lucius sive Asinus.14. Ford. Révay J.

beléptem a kertbe, […] csakhogy a virág nem volt ám igazi rózsa, hanem afféle, ami-lyen a vad borostyánon nyílik. Leandernek hívja a nép, lónak, szamárnak ehetetlen étel: amelyik eszik belôle, állítólag menten felfordul.¹⁰⁴

A testi szerelmet egyre inkább lelkivé alakítani kívánó, de jobb sorsát egyelôre ki nem érdemlô, kétségbeesett hôs sikertelenül várta, hogy rózsára bukkanjon. Jóval késôbb, az iránta gerjedô, szamárfalloszra igényt tartó asszony hevületének következménye lesz a megoldás föltalálása.

Az éjszakánként együtt enyelgô szamár és némber látványossággá híresült. A szamár gazdája színházi közönség elôtt kívánta bemutatni, jószága miféle teljesítményre képes.

Az eseményre összegyûlt bámészkodók között lelt rá Lukiosz megváltást adó virágaira.

Emberré alakulása azonban veszteséget is jelentett: szeretôje a szamárdorong híján elta-szítja magától – s maga a fôhôs is elzáródott kéjforrásától, a mértéktelen testi szerelemtôl.

A szamárszeretôbôl emberré alakult hôs, miután alkalmatlannak bizonyult további szexuális szerepére, olajtól illatosan, fejét rózsával koszorúzva, amelyet a szerelmi áldo-zathozatalra készített, az éjszakát, a ház elé kipenderítve, meztelenül, a földön fekve töltötte el – miként mondta, ameztelen földdelhált együtt¹⁰⁵–, s hálát adhatott azoknak a megmentésére sietett isteneknek, akiknek a jegyét, a rózsás koszorút, egyetlen öltö-zékeként magán hordta.

Lukianosz novellájában a kétféle szerelem körvonalazódott. Összevethetôvé vált az alantas, nemiszerv-központúnak állított, testi s az ideális, rózsával értékelt, szépségre fo-gékony szellemi érzelem. S ha távolról is, hiszen egy jelképrendszer alkotóiként szere-peltek, lehetôvé vált a rózsával a fallosz, a fallosszal pedig a rózsa jelzése.

Apuleius

AMetamorphoses – amelynek a címe Augustinus szerint Asinus Aureus¹⁰⁶–, mint szám-misztikájából is kitûnik, vallásos mû (hiszen 11 fejezetbôl áll a regény, a fôhôs, Lucius három alkalommal is böjtöl, hogy mindhárom beavatása a 11. napon bekövetkezzék). Az elbeszélt történet a lukianoszi változathoz képest kevésbé borsos, ugyanakkor kalandosabb, és az új betéttörténetek révén, amelyek értelmezik az alapul szolgáló eseményt, terjedelmesebb is. Az apuleiusi mesék, boszorkányos epizódok, novellák, amelyek történetmondást lassító módon beékelôdtek a rettenetes históriába, képezzék bár részét a fôhôs sorsának, vagy sem, kitágították a regény értelmezésének terét. Az állati, durva, csupán földies életet képviselô szamárléttel szemben az éteri-szellemi-iste-ni megvalósulás lehetôségét állítja a központi helyzetbe került Amor és Psyche népköl-tészetbôl származó meséje. Lucius beavatása a misztériumokba lépésrôl lépésre történt.

A testi s a vele szembeállított lelki és átszellemült létezés hangsúlyozása Apuleius (kb.

124–180) neoplatonista szemléletére vall, így a szamártörténet a lélek megtisztulásának elbeszélése is – amelyben a rózsa kínálja az értéktelen léttôl történô megszabadulást s az értékesbe felemelkedést.

104LUKIANOS:Lucius sive Asinus.17. Ford. Révay J.

105LUKIANOS:Lucius sive Asinus.56. Ford. Révay J.

106AUGUSTINUS:De civitate Dei.18. 18, 1.

Apuleius megváltást és tökéletes életet ígérô elbeszélésének pogány neoplatonizmusa az antik vallásosság mellett szól. Az átszellemüléshez, miként a példatörténet ígéri, hozzá-járult az istenekkel kapcsolatot létesítô pozitív mágia, amellyel leküzdhetôk a gonosz erôk, s szükséges hozzá a keleti misztériumvallások, Ízisz és Ozirisz vagy éppen Hermész Trisz-megisztosz ismerete. A Metamorphoses szimbolizmusának rózsához kötött jelentéseit érdemes úgy is szemügyre venni, hogy mely jegyek azok, amelyek a testrôl s melyek, ame-lyek a lélekrôl vallanak, illetve milyen szerep jut az elragadtatás különbözô formáinak a szellemi megváltás útján.

A mû fô szála, a végkifejletet kivéve, szinte teljesen azonos a Lukianosznak tulajdo-nított novelláéval. A thesszaliai Hypatába érkezô, a varázslatok iránt érdeklôdô Lucius a család ismerôsénél szállt meg, akinek a feleségérôl hamarosan kiderül, hogy boszorkány.

Fotist, a szolgálólányt hôsünk a mágikus praktikák iránti kíváncsiságból, szexuális erejét fondorlatos módon kihasználva elcsábítja, így szemtanúja lehet az úrnô bagollyá változá-sának. Lucius, vélhetôen kéjsóvárgása eredményeként, nagy dorongú szamárrá változik, s ezzel kezdetét veszi különleges és kalandos állatsorsa. Rablók teherhordójává válik, kímé-letlen gazdák között hányja-veti a sors, végül megismerkedik a képmutató vallásossággal, a Kybelét hívô papok szemforgató életével. Nemegyszer alig tudja elkerülni a halált.

Gazdája, legyen bár molnár, kertész, katona, szakács vagy cukrász, testi szükségleteinek élô állatként bánt vele, s ha néha-néha alkalma volt a megváltó rózsához hozzáférkôznie, különbözô megfontolásokból nem ehette, vagy kiderült, hogy illúzióba ringatta magát.

Beleszeretett egy asszony, s az emberrel való szerelmeskedés híre miatt cirkuszban akarták mutogatni. A nyilvános aktus elôl azonban elmenekült, s egy tengerpartra vetôdött. Álmá-ban találkozott Ízisszel – s a 11. fejezet már alaposan különbözik az alaptörténettôl –, akinek jóslata alapján képes volt rátalálni a sóvárogva keresett, átváltozáshoz szükséges virágra. Az Ízisz-kultusz beavatottjaként az Ozirisz-kultuszig jut el, s végül, a harmadik beavatása révén, a vallás elöljárójává emelkedett.

Ha Lukianosz és Apuleius szamártörténeteinek rózsaképeit összevetjük, néhány elmoz-dulásra figyelhetünk fel, amelyek a fô szál eseménytörténetéhez nem, de eszméje belátásához igencsak hozzátartozó betétekhez kapcsolódnak.

A virág színmegjelölôjeként tûnt fel számos alkalommal: elôször a gyôzelem istennô-jének szobrát láttatta vele Lucius.¹⁰⁷ A kegytárgyon magától értetôdôen természetes a szellemi piros szín.

Az elsô sorsfordító szituáció a két szövegben azonos. Lucius és Fotis szeretkezésre készülnek.

Éppen hogy lefeküdtem, s íme – miután asszonyát lefektette –, már jött is Fotisom, mosolygósan, egész nyaláb rózsaszállal s rózsakoszorúval az ölében. Szenvedé-lyesen összecsókolt, koszorúval övezett, rózsával telehintett, aztán fölkapta az egyik poharat, állott vizet öntött hozzá, s innom adott […] már alaposan eláztam ,[…] Fotis nem váratott magára: nagy sebbel-lobban leszedte az asztalt, ledobta ruháját, s kibontott hajjal, huncut pajkoskodára készen, mint a tenger hullámaiból felbukkanó Venus, sugárzó meztelenségében, inkább csak úgy ravaszul leplezgetve, mint szemérmesen, eltakarva pihétlen ölét rózsás kezével, megszólalt…¹⁰⁸

107APULEIUS:Metamorphoses.2, 4. Ford. Révay J.

108APULEIUS:Metamorphoses.2, 16–17. Ford. Révay J.

Az ünnepélyes Fotis virágokat – kötegben és koszorúban – hozott magával, amelyekkel feldíszítette szerelme tárgyát, mielôtt saját testét kínálta volna. Az ifjú isteni tulajdonsá-gúnak látta a leányt, a meztelen, tengerbôl kiemelkedô Venushoz hasonlította. Fotis szemérmét takargató keze, azzal, hogy az istennô virágát idézvén rózsaszínû, inkább figyelemfelkeltô és fölhívó, nem pedig leplezô gesztus. Rendkívüli rétori eleganciával és stílusismerettel Apuleius ugyanazokat a szavakat egymáshoz közel használva erôsítette hatásukat: a rózsatömeg, amellyel a szeretôk legelôször találkoztak, a rózsás kacsó eltakarta szeméremtest pompájához képest elhalványodott.

Ami a második rózsás locus összevetésébôl új információ, az az, hogy a szerelmi légyottokat Fotis, akár saját elhatározással, akár szokásból, mindenkor rózsakoszorúkkal díszítette. Akár elôjegy, akár a kapcsolat megbecsülése, illetve isteni minôsítése ennek az indoka, az együttes jelentés szétbogozhatatlanul fennállt.

Végem van! Izgalmamban és sietségemben elhibáztam a dolgot! Megtévesztett a szelencék egyformasága. De nem baj, mert arra, hogy ebbôl az alakodból vissza-változzál, még egyszerûbb szer van: csak rózsát kell enned, és szamáralakodból azonnal kivetkezel, és nyomban megint az én Luciusommá változol. És bárcsak ma este is készítettem volna, mint eddig mindig, néhány rózsakoszorút, akkor még ezt az egy éjjelt sem kellene ilyen alakban átszenvedned. De hajnalhasadtakor szala-dok az orvosságodért!¹⁰⁹

– mondta Fotis. Lucius visszaalakulásához szükséges rózsakutatása során többször is közelébe került a megváltó virágnak. Már akkor, amikor új formájában, szamárként az istállóba vonult, hogy ott várja ki a megszabadító hajnalt, a kocsisok, lovászok, öszvérhajcsárok római istennôjének, Eponának a szobrát felfedezve észreveszi, hogy

gondosan körül volt fonva friss rózsakoszorúkkal…¹¹⁰

S utóbb, amikor a rablóbanda málhahordóként magával hajtotta a szamarat, a város szélén egyéb gyönyörû virág mellett szûzies rózsák is virultak a hajnali harmatozásban…¹¹¹ Közülük azonban, helyzetébe beletörôdve, nem evett; attól tartott, hogy varázslónak vélnék, s a rablók kezétôl végképp nem menekülhetne. Ezek után kerül az ismert, re-ményvesztô helyszínre – a harmadik szövegösszevetés szerinti pontra:

Felfohászkodtam valamennyi istenhez, s néztem-nézelôdtem mindenfelé, hátha va-lamelyik szomszéd kertben viruló rózsalugast fedezhetnék föl. Már a magányosság is jó reménnyel biztatott, hogy hátha valahol elvonultan, megbújva a cserjésekben, megehetném az orvosságomat, s földre görnyedt négylábú állatból ismét emberré egyenesedhetném úgy, hogy senki sem látna meg.

109APULEIUS:Metamorphoses.3, 25. Ford. Révay J.

110APULEIUS:Metamorphoses.3, 27. Ford. Révay J.

111APULEIUS:Metamorphoses.3, 29. Ford. Révay J.

Hát miközben az ábrándozásnak ezen a hullámán ringatózom, valamivel mesz-szebb, árnyas völgyben, lombos ligetet látok: százféle virágja s üde pázsitja közül ragyogó rózsák vörös színe nevetett felém. Az én nem egészen állati eszemmel már-már azt gondoltam, hogy Venusnak s a Gráciának ligete ez, amelynek titokzatos homályából ennek a menyegzôi virágnak királyi fénye felém ragyog. […]odaértem arra a helyre, bizony nem találtam én ott égi harmat nektárjában fürösztött gyengéd, bájos rózsákat, amelyek áldott bokrokon s boldog tövisek közt, de még a völgyet sem találtam, csak egy folyóvíz sûrû fákkal szegett partja meredt elém.

Hosszúkás levelû fák ezek, mint a babérfa, s illatos virág módjára nyúlánk, halványpiros kelyhecskék teremnek rajtuk, s ámbár alig van illatuk, a tanulatlan nép paraszti szóval babérrózsának nevezi ôket. Annak az állatnak, amelyik eszik belôle, halálos méreg ez a virág.¹¹²

A Venusnak, illetve az ôt hûségesen kísérô Gráciáknak szentelt rózsaliget ugyan káprázatnak mutatkozott, mellékesnek ható két jegy azonban elôvillant a virág duális tulajdonságai és a felhasználásai közül: az értékes, vörös virág tövisek között él, s menyegzôinek tartják. A nász tágan értendô: a házasságkötéshez éppúgy társult, mint az istennel való egybeolvadáshoz. A rózsa, lévén a szeretet virága, a földi és az égi szere-lem jegyeként egyszerre választható.

A kifejlést hozó kulcsjelenet, amelyben a Lukianosznak tulajdonított történetben a cirkuszi tömeg virágárusának rózsái jelentették a fôhôs megváltását, Apuleiusnál megle-hetôsen átalakult, vallási jelentéssel telítôdött. Az egyszerûnek minôsíthetô, csattanós befejezés helyett itt Lucius valódi élete – szellemi fejlôdésének hosszú folyamata – kezdôdik el, amely idôben annál is hosszabb, mint ameddig a szamárlét foglya volt.

A cirkuszi önmutogatástól rettegve elmenekvô szamár a tengerpartra érkezvén álmot látott: Ízisz jelenik meg, rózsás-vörösen lángoló finom fátyolból szôtt (nunc roseo rubore flammida)¹¹³ruhában s a természet anyjaként elmondja, hogy ezernyi néven, Venusként, Dianaként, Proserpinaként vagy másként tiszteli ôt a földkerekség, de valójában mind-egyik ugyanô, ô az elemek úrasszonya, az egyesülés-keveredés vonzalma, maga a szeretet.

Ízisz figyelmeztette a hôst, hogy elérkezett megváltásának ideje: másnap, az istennô szent ünnepén, a körmenetben a fôpap rózsakoszorút visz magával, s ha ebbôl képes enni, menten kivetkôzik az állat bôrébôl. A rózsa a megváltó virág.

Az álom szerint zajlott le minden. A diadalmi koszorút valóban magával hozta a fô-pap, a tömeg sem akadályozta meg hôsünk elôlopakodását s a rózsák felfalását.

…odatartotta elém a nekem szánt koszorút. Ekkor én megremegtem, lázas lobogás-sal zakatolt szívem, s a gyönyörû rózsákból font pompás koszorút mohón elkaptam és megettem, a beteljesülés reményében. És nem is hagyott cserben az égi ígéret…¹¹⁴ S ezzel kezdetét vette a szellemi bevezetés folyamata, amelynek egyik szintjén, az elsô beavatáskor, Lucius Napisten-öltözetben (Solis exornato)¹¹⁵áll az istennô szobra elôtt.

112APULEIUS:Metamorphoses.4, 1–2. Ford. Révay J.

113APULEIUS:Metamorphoses.11, 3. Ford. Révay J.

114APULEIUS:Metamorphoses.11, 13. Ford. Révay J.

In document A RÓZSA ÉS JELKÉPEI AZ ANTIK MEDITERRÁNEUM (Pldal 157-174)