1928 december 9-én Nagykanizsán alakuló gyű
lést tartott a Magyar Férfiak Szent Korona Szö
vetsége. Apponyi nemrégiben érkezett haza német- országi útjáról, ahol nagy érdeklődés és figyelem mellett előadásokat tartott a Magyarországot ért igazságtalanságról. A páratlan sikerű külföldi felvilágosító munka után fokozott lelkesedés és szeretet fogadta Apponyi Albert grófot Nagy
kanizsán, ahol a következő beszédet mondotta:
— Minden nemzetnek szüksége van minden támadáson felül álló közös hitvallásra, közösen elismert és elfogadott kiinduló pontra, amely, ha valamely nemzetnél megingott, vagy veszendőbe ment, ott az állandó bizonytalanságnak az átka nehezedik arra a nemzetre, míg a történelem során elő
fordult hosszú hányattatás után megtalál olyan alapigazságot, amely körül tömörülhet.
— Nekünk, magyaroknak ez meg van. Meg van a magyar nemzeti géniusznak legcsodálatosabb alkotásában. Ez a maga nemében páratlan, amelyet nem kölcsönöztünk sehonnan, ame
lyet nem kell megtanulnunk idegenektől, amelyet megalkot
tunk önmagunkból, magyar gondolkozásunkból, magyar ha
gyományainkból, magyar történéseinkből és ez a gondolat a magyar Szent Koronának a gondolata.
— Miben áll ez a gondolat? Miben áll ennek erőteljes volta, ennek magasztossága, ennek ellenálló ereje? Mert hiszen, hogy ellenálló erővel bír, azt bizonyítják a viharos századok, amelyeken keresztül fenntartotta magát. Hogy életerős, azt bi
zonyítja, hogy épp úgy képes hozzásímulni a fejlődő idők vál
tozó körülményeihez, mint ahogy magát az alapeszmét válto
zatlanul és érintetlenül fenntartja. Miben áll tehát sajátossága ennek a magyar Szent Korona gondolatának? Abban, hogy a Szent Korona fogalmában szerves egységként forr össze a tör
vényes királyi hatalom és a nemzetnek szabadságjoga, mert
67
nem mind a kettő egymással küszködő erőtényező, hanem mind a kettő egymást kiegészítő elágazása ugyanannak a gon
dolatnak és a kettő együttvéve egymástól elválaszthatatlan.
Törvényes királyi hatalom és törvényesen megnyilvánuló nem
zeti akarat, nemzeti szabadság együtt alkotják az állami fő
hatalmat Magyarországon, úgy hogy szent ugyan a király
nak törvényes joga, de épp úgy szent minden legegyszerűbb honpolgárnak jogállománya is. Egyik a másikat támogatja, egyik a másik nélkül nem képzelhető.
— A múltnak szomorú tapasztalatain okulva a király- választást követő zavaroktól visszariadva hétszázötven év óta a magyar nemzet akarata a trón betöltése tekintetében az, hogy a törvény által megállapított trónöröklési rend szerint töltessék be a trón és ez az egyetlen törvényes királyság és ez az önkorlátozása a nemzeti akaratnak csak akkor szűnik meg, ha a trónöröklési törvények szerint igényjogosult többé nincs.
— A magyar Szent Koronának törvényes királysága, a magyar Szent Korona érvényesülésének épp oly feltétele, hogy a királyi hatalom csak törvényes birtokló kézben legyen, mint amilyen előfeltétel az is, hogy a nemzeti akarat is törvényesen nyilvánuljon. Hisz a Károlyi forradalom alatt láttunk nagy népgyűléseket Budapesten és más városokban is, kihirdették a népköztársaságot, mint a nemzeti akaratot. Hát jogérvényes nemzeti akarat volt ez? Nem volt!
— Királynak lehet elnevezni valakit, aki felkerül a trónra, de a valódi király az lesz, akit a fennálló trónöröklési jog szerint megillet a korona és akinek fejére ennek folytán tet
ték Szent István koronáját. Felhozzák ezzel szemben az úgy
nevezett trónfosztás! törvényt. Én nem tagadom, hogy ez a trónfosztás! törvény — akárhogy jött létre — akadály a tör
vényes királyságnak tényleges helyreállításának útjában.
Hozzáteszem: igen könnyen elhárítható akadály. De itt meg állunk, a törvény, amely magának a törvény benyújtóinak indokolása szerint alkotmányunk összes alapelveivel ellenko zik, amelyet igen nyomós kényszer alatt nyújtottak be és fogadtak el, annak azt a hatást tulajdonítani, hogy egész al
kotmányos életünknek szerves átalakítási pontja, — nem lehet.
— Erről többet nem akarok szólani, mert ismerem köte
lességemet hazánk és hazánk kormányának kényes helyzetével
5*
68
szemben. Inkább néhány szóval azokra a következményekre akarok figyelmeztetni, amelyek a trónnak más, mint törvényes trónöröklés szerint való betöltéséből keletkeznek. Amikor a napokban az országgyűlésen szó volt ilyen, a törvényt meg
kerülő állítólagos kísérletről, amelynek komolyságában azon
ban és súlyos erkölcsi okoknál fogva hinni nem akarok és nem tudok, amikor erről szó volt, akkor a képviselőháznak egy kormánytámogató, köztiszteletben álló és hamisítatlan demo
krata gondolkodásáról ismert tagja azt mondotta: Hátha ez tényleg úgy volna? Ha tényleg törekvése volna egy úrnak, akinek a trónöröklési törvény szerint joga nincs a magyar trónrajutásra. Ha ez sikerülne, akkor vegye tudomásul az, akit illet, hogy én — már tudniillik az a képviselő — de vál
lalom én a magam személyére is és mögöttem többen — trón- bitorlónak tekintenénk.
— Aki ezeket mondotta, komoly ember s aki ezeket önök előtt ismétli, legalább annyit mondhat magáról, hogy egy fél
század politikai tapasztalataiból beszél. Nagy szó ez. Minő meghasonlásnak képét, minő nemzeti gyengeségnek képét mu
tatja ez. Az a királyi hatalom, amely leginkább azáltal tesz a nemzetnek szolgálatot, hogy minden kétségen felül álló ha
talom, hogy minden megtámad tatás fölé helyezett kormány
zati tényező, midőn ennek jogcímét a nemzetnek egy része el nem ismeri, midőn tehát hatalmat gyakorol, de tekintélyt nem képvisel, midőn tehát kényszert gyakorolhat, de kötelességeket nem ró a vállakra. Ez rettenetes nemzeti gyengülés képét tárja elibénk. Az, aki a trónöröklési törvények rendje szerint lép a trónra, aki tehát egy, a mai pártoktól független ősrégi nem
zeti akaratot képvisel, az minden magyar embernek egyaránt királya, annak szíve minden magyar ember iránt egyaránt tárva van.
— Tehát az, akit egyes töredékeknek, mondjuk: egyes hatalmi alakulatoknak, egyes akarnokoknak, egyes ügyeske
dőknek, egyes összesküvőknek mesterkedése emel a trónra, az volna minden magyar embernek királya? Nem volna, ő barátja azoknak, akik őt trónra segítették? Gyanús szemmel nézne mindenkire, aki attól távol áll, akiről csak sejti, hogy az ő trónrajutását jogtalannak tartja. Panaszkodunk sokszor a párturalmi hatalomnak túltengése felett, de mi az ahhoz ké
pest, ha a magyar királyi hatalom párturalmat jelentene?
— Ez a hatalom rettegne a közszabadságoktól. Aki pártos- kodásnak köszönheti királyságát, akinek félnie kell attól, hogy minden szabad megnyilvánulás körében kétségbevonják, vagy átértik, hogy nem tekintik teljesjogú királynak, annak ret
tegnie kell a közszabadságoktól, annak el kell fojtani minden gyülekezést, mert ahol két embernél több gyülekezik össze, nem tudja, hogy nem az ő hatalma ellen esküsznek-e össze.
— Ezek annak a pusztulásnak a képei, amelyek előállnak akkor, hogy ha a királyi trónt másképp töltenék be, mint a törvényes trónöröklési rendnek betartásával. Nagyon jól tu
dom, hogy még nem érkezett el az az idő, amikor nemzeti koc
kázat nélkül lehet tényleges cselekvésre lépni a törvényes királyság helyreállítása felé és mi mindannyian valljuk Deák Ferenc nagy elvét: „A hazáért mindent lehet kockára tenni, a hazát azonban semmiért.“ Mi azt nagyon jól tudjuk — s ennyiben egyet értek a kormánnyal, — hogy ennek az ügy
nek napirendre állítása ma időszerűtlen, ma mellőzött. Vau nekünk azonban más feladatunk. Ugyebár, ami a lelkekre hat, mint látható tény, ami hosszú időn át csak eszme, csak gon
dolat, az lassankint elhomályosul.
— Az az alkotmányszerűen követelt állapot, amely tény
leg nem létezik, ennek követelése lassan eltesped, s akkor aztán tér nyílik arra, hogy mindenféle alkotmányjogi tév- tanok hirdettessenek részint tudományos felkészültséggel, ré
szint érzelmekre való hivatkozással, és piszkos pletykák odú
jából terjesztett méreggel. Ezt a veszélyt kell eltávolítani.
Fenn kell tartanunk a lelkekben, ahol még egyedül él tisztán, hamisítatlanul és szilárdan, intranzigens ragaszkodással a ma
gyar alkotmányjogi folytonosságnak és mint a magyar alkot
mányjogi folytonosságnak követelménye: a királyi trón tör
vényes betöltésének gondolata. Nekünk kötelességünk — anél
kül, hogy bármely olyan politikai akciót kezdeményeznénk, amely a hazának árthat — hogy az évszázados ragaszkodás gondolatát fentartsuk a lelkekben.
— Én abban a beszédemben, amelyre már az előbb hivat
koztam, amelyet az Ottó-vacsorán mondottam el, rámutattam arra a történelmi processzusra, amely kimosta ennek a dinasz
tiának hagyományaiból a magyar ellenességet. Nem akarom ismételni, amit ott mondottam az ifjú királynak lelkületéről, én, aki nem mende mondák után indulok, hanem nem egyszer
70
személyesen győződtem meg róla, aki kezemet szinte ott tar
tom Magyarország reménységének ütőerén, Ottónak, nem aka
rom azt mondani, nem arra akarok rámutatni, hogy a legszi- lajabb szabadkirály választó nem áll intranzigensebb módon a nemzeti királyság alapján, mint ahogy én állok. Én két király
nak uralkodása alatt küzdöttem a magyar nemzeti élet teljes
ségéért, boldogult IV. Károly király uralkodása alatt teljes sikerrel. Ha engem valaki azzal gyanúsít, hogy bármiféle elvi szempontból nemzetellenes uralmat akarok a nemzet nyakába, az bennem még felháborodást sem vált ki, hanem nevetséges
ségnek adom át. Magyar nemzeti király csak az lehet, aki nem csupán csak lélekben, szívben őrzi a nemzeti ideálokat, aki nyelvünket tökéletesen bírja, aki összeforr a nemzettel — a&
is szükséges —, de aki a magyar alkotmány, a magyar törvény értelmében magyar királyunk. Aki a magyar alkotmány meg
hamisításával lép trónra, egyúttal meghamisítja, meggyengíti nemzeti fennállásunk egyik legszilárdabb alapját, az magyar
talan király.
— Ezért vagyok bátor önöket sorakozásra felhívni, hogy óvják meg szívüket, lelkűket a megmételyezéstől, tartsunk azon az egyenes úton, amelyet egy évezredes tradíció elénk szab, amely nem maradiságot jelent, hanem azt a szilárd ala
pot, amelyen fejlődhetünk, amelyen haladhatunk a jobb, töké
letesebb nemzeti élet felé. Vallom ezt nem dinasztikus rajon
gásból, nem egyoldalú royalista érzelmi szempontból, hanem a magyar alkotmányhoz való ragaszkodásomból, amelyért élni és halni akarok, mint hű magyar.