1928 február 9-én a pragmatica sanctioról tar
tott előadást a Magyar Nők Szent Korona Szövet
ségében Apponyi Albert gróf:
— A „pragmatica sanctio“ elnevezés alatt ismert politikai és jogi tény-komplexumot ebből a két szempontból: a politikai
ból és a jogiból lehet megvizsgálni. Minket, akik a pragmatica sanctióval a legitimizmus mai állására való kihatása tekinteté
ben kívánunk foglalkozni, a jogi szempontok érdekelnek főleg.
— A legitimizmust az a kérdés érdekli, hogy jogilag érvény
ben vannak-e az 1723. П. törvénycikknek a trónöröklést szabá
lyozó intézkedései, amelyek alapján П. Ottót Magyarország törvényes királyának ismerjük, vagy pedig, amint ezt némely közjogász vitatja, elvesztették-e hatalmukat az Osztrák- Magyar Monarchia felbomlása folytán.
— Nézzük a törvény szövegének idevonatkozó részeit:
— Az első és második szakasz tartalmazza az intézkedés célját, — a törvényhozói szándékot következőkép: (1. §.) hogy (a magyar királyság) bármely jövő időben minden külföldi s belső zavaroktól és veszélyektől megóva légyen az áldásthozó folytonos nyugalomban és a lelkek őszinte egységében minden külső erőszak ellenében is legszerencsésebben fennmaradhas
son (2. §.), s ezenkívül mindenféle belső mozgalmakat s az ural
kodás szüneteléséből könnyen támadható és a karok és rendek előtt régóta igen jól ismert bajokat is gondosan megelőzni óhajtván (3. §.) s az ősök dicséretes példái által is serkentve.
— Látnivaló tehát, hogy az 1723. évi törvényhozók előtt a trónöröklési rendszer megállapításánál két indok érvényesül;
a külső biztosság és a szabadkirályválasztással tapasztalatilag észlelt belső forrongások elkerülése, ez utóbbi talán nagyobb erővel jut kifejezésre, mint amaz. Ehhez fűzhető a hivatkozás az ősi szokásra, bár a törvény szövege ezt nem egészen precí
zen jelöli meg jogalkotó mozzanatnak.
53
— Ezen a kettős motívumon épül fel a rendelkező rész, amely a törvény 5., 6., és 7. §-aiban kimondja a trónöröklés jogának kiterjesztését a III. Károly, I. József és I. Lipót kirá
lyok leszármazottainak női ágára is.
— Világos, hogy ezekben két intézkedés foglaltatik: az ausztriai örökös tartományokban őfelsége által már megálla
pított elsőszülöttségi és trónöröklési szabályoknak a magyar trónöröklésre való kiterjesztése, továbbá a magyar korona országainak és őfelsége ausztriai örökös tartományainak együttes birtoklása. Ez utóbbi szándékot még világosabban kidomborítja a megelőző I. t.-c. előadásának utolsó szakasza, mely a trónöröklés e rendezésének következményeként kifejti, hogy az, aki az ausztriai tartományokban az uralkodást örökli múlhatatlanul a magyar királyi koronának is birto
kába lép.
— Nincs tehát semmi kétség, hogy az együttes birtoklás {és ebből folyó kölcsönös védelem kötelezettsége) épp úgy ma
gyar törvényhozási akarat volt az 1723-iki törvények meg
alkotásánál, mint maga a trónöröklési rendnek megállapítása.
Sőt azt is lehet a t.-c. előbb idézett 1., 2. és 3. § áiból következ
tetni, hogy ez az együttes birtoklás a trónöröklésnek ekként való megállapításánál mint az egyik cél, tehát az egyik tör
vényhozói indok (a külbiztosság fokozása) lebegett a törvény
hozó szeme előtt. Ezek a körülmények kétségtelenül meg
állapítanak bizonyos politikai összefüggést a két intézkedés közt, amennyiben mind a kettő legalább részben ugyanabból a politikai gondolatkörből származik, de ebből semmikép sem következhetik olyan jogi összefüggés létezése köztük, amely az egyiknek érvényességét a másiknak fennállásához kötné, úgy hogy az 1723. évi I. t.-c.-nek a trónöröklésre vonatkozó intézkedései hatályukat vesztették volna, azért, mert az együt
tes birtoklás tényleg és — mondjuk — jogilag megszűnt. Az a tény, hogy kétrendbeli intézkedés ugyanabba a törvénybe fog
laltatik, nem okol meg ilyen összefüggést; hiszen számos példa van arra, hogy valamely törvénynek csak némely intézkedése veszti el hatályát, a többi teljes erőben fennmaradván.
Az együttes birtoklás tényleges, vagy jogi megszűnése az 1723.
II. t.-c. errevonatkozó intézkedései hatályának megszűnése csak két esetben vonná maga után az abban foglalt trónörök
lési rendelkezések hatálytalanítását: az egyik az volna, ha a
54
kettő közt olyan logikai kapcsolat volna, amely az egyiknek a másik nélkül való fenntartását fogalombeli lehetetlenséggé tenné, hogy ilyen nincs, azt magyarázni alig szükséges, hiszen a trónöröklési rend logikailag fennállhat, akár van, akár nincs együttes birtoklás, a másik pedig az volna, ha a törvényhozó az egyiknek fennállását kifejezetten a másiknak fennállásá
hoz, mint feltételhez kötötte volna. Akkor ugyanis föltételes törvényhozói akarattal állanánk szembe, mely többé nem léte
zik, ha a föltétel elesik. De a trónöröklési rend ilyen összekap
csolása az együttes birtoklással, hogy az utóbbi az előbbinek feltétele legyen, nyoma sincs a törvény szövegében, tehát a tör
vényhozó akaratnyilvánításában. Supponálni pedig, azaz fel
tétlenül nyilvánított törvényhozói akaratot utólagos magyará
zatokkal föltételessé átcsempészni, tökéletes jogi képtelenség.
— Hasonlókép jogi képtelenség az az okoskodás, amely így szól: őseink abból a célból rendezték ekkép a trónöröklést, hogy az együttes birtoklást biztosítsák és ezzel az ország kül- biztonságát előmozdítsák, ez volt az ő törvényhozói akaratuk
nak indoka, tehát az indok megszűntével megszűntnek kell tekinteni az akaratot is. Erre először az a válasz, hogy egy általánosan elfogadott jogi elv szerint a törvény ha egyszer megalkottatott, az indoktól független élettel bír és érvénye csak az alkotmány által megjelölt módokon szűnhet meg. Hová is jutnánk, ha minden törvénynél folyton kutatni lehetne, váj
jon fennáll-e még az az indok, amelyből hozatott és ki-ki a kutatásának eredménye szerint felmondhatná az engedelmes
séget? Az indok a megalkotott és kihirdetett törvény érvényes
ségét csak akkor érinti, ha kifejezetten, mint föltétel szerepel, amiről a mi esetünkben, amint láttuk, szó sincs. Ez már önma
gában elég volna az együttes birtoklás megszűntéből levezetett érvénytelenségi teória megcáfolására. De hozzájárul még az is, hogy az 1723. évi trónöröklési rend megállapításánál, amint láttuk, az együttes birtoklás biztosítása csak az egyik indok volt, a másik pedig a királyválasztással összekötött villongá
sok elkerülése, teljes erőben fennáll ma épp úgy, mint akkor fennállott. Teljes mértékben csütörtököt mond tehát minden kísérlet, mely az 1723. II. t.-c. trónöröklést szabályozó rendel
kezéseinek hatályvesztését akarja az együttes birtoklásra és kölcsönös védelemre vonatkozó rendelkezések tárgytalanná válásából levezetni.
55
— Arról az érvről alig érdemes szólni, mely szerint az idé
zett t.-c. az örökösödési jog egész föltételéül az „archidux Aus- riae“ ausztriai főherceg! minőséget állítja fel, amiből követ
keznék, hogy ennek a működésnek megszűntével a trónöröklés joga is megszűnt. Hiszen a törvényben említett „archidux Austriae“ minőség nyilvánvalóan nem az ausztriai főherceg
ségnek nevezett tartomány birtoklását, sem a főhercegi cím viselését nem jelenti, hanem azt a családi leszármazást, amely erre a címre akkor jogot adott, ez pedig nem szűnt meg.
— Mindezek a negatív bizonyítékok magukban is elegen
dők volnának annak megállapítására, hogy az 1723. II. t.-c.- ben foglalt trónöröklési rendelkezések mai napig is teljes jogi érvényükben fennállanak, minthogy hatályon kívül helyezé
süket bizonyító egyetlen jogi tényt sem lehet kimutatni.
— Ezzel csakugyan befejezhetném fejtegetéseimet, de nem tagadhatom meg magamtól, hogy rá ne mutassak az ellenkező álláspontnak, mely az együttes birtoklás megszűnéséből a trónöröklési rend hatályvesztettségét akarja levezetni, némely hiányaira.
— Akik ezen az állásponton állanak, azok nagyobbrészt abból a politikai táborból kerülnek ki, mely magát Kossuth Lajos hívének, az ő eszmevilága örökösének mondja. De nézzük csak, hogy maga az álláspont mit jelent? Az 1723. II. t.-c.-ben megállapított trónöröklési jogot megszűntnek mondja, mert megszűnt az együttes birtoklás, az Ausztriával való kapcsolat.
Ha tehát az együttes birtoklás még érvényes jogi tétel volna, és ennélfogva az a kapcsolat fennállana, akkor ennek az állás
pontnak hívei, Kossuth intranzigens követői, saját logikájuk szerint kénytelenek volnának a trónöröklési rend jogi fenn
állását is elismerni. Más szavakkal: nekik Ottó azért nem kell, mert az ő személyében nem áll fenn többé kapcsolat Ausztriá
val. Nos, ez éppen fordítottja Kossuth álláspontjának. Kossuth Lajos — helyesen, vagy helytelenül, ez alkalommal nem vita
tom — hitvallásának alapjául az úgynevezett incompatibili- tási elméletet állította fel, tudniillik azt, hogy neki nem kell olyan magyar kiráy, aki egyszersmind az osztrák, vagy más tartományok urakodója, meg is mondotta többször, hogy ő minden gyászos események dacára, leghűségesebb alattvalója volna Ferenc József királynak, ha nem viselne más koronát is.
A legújabb keletű kossuthi tan pedig, a függetlenségi eszmék
56
intranzigens bajnokai, a törvényes magyar királytól azon a címen tagadják meg az alattvalói hűséget, mert nem ura más országoknak is.
— De ezzel még nem értünk végére azoknak az abszurd következtetéseknek, amelyek az általunk cáfolt jogi álláspont
ból folynak. Ha tudniillik az együttes birtoklásnak megszűnése, tehát a más országok fölötti uralom elvesztése megszüntetné a törvényes magyar trónöröklési jog hatályát, akkor a magyar trónöröklési jog hatálya és fennmaradása, vagy megszűnése más országokban előforduló eseményektől, esetleg az ottani népek elhatározásától függene, minden befolyásunk nélkül.
Igaz, hogy a nemzet egy újabb elhatározásával azt a jogot újból felfüggeszthetné, de ez a lehetőség először elvi szempont
ból nem változtat azon a jogi anomálián, hogy magyar jog fenntartása Magyarországon egy idegen állam polgárainak magatartásától függjön, másodszor pedig nem zárná ki azokat a bonyodalmakat az új elhatározásoknál, amelyek elkerülése végett építették ki őseink a trónöröklési jogot. Látnivaló, hogy az a teória, amely az 1723. II. t.-c.-ben megállapított trónörök
lési rendet, jogi fennállását az együttes birtoklás fennmaradá
sához akarja kötni, úgy elméleti, mint gyakorlati abszurditá
sokhoz vezet.
— Csak egy alapon lehetne jogosultsága: annak a magyar
osztrák elméletnek alapján, amelyet a háború előtti utolsó évek
ben főleg egy nagynevű osztrák közjogász, dr. Turba fejtett ki tüzetesen „Die Grundlagen der Pragmatische Sanction“ című, mindenesetre monumentális és sok, addig ismeretlen történelmi előzményt felderítő művében. Eszerint a teória szerint a prag- matica sanctio egységes nagyosztrák (azaz osztrák és magyar) törvényalkotás volna, habár e törvényalkotás egyes részei külön vitettek keresztül az osztrák örökös tartományokban, Magyarországon és Erdélyben. Ha ez állana, akkor csakugyan összeomlanék az egész épület, az egységesnek gondolt osztrák
magyar törvényalkotó hatalom összeomlásával. Csakhogy ez az elmélet, amint röviden kimutatni fogom, olyan kézzelfoghatóan tarthatatlan, hogy valóban csodálatos és egyedül nagyfokú politikai elfogultságból magyarázható annak keletkezése.
Azoknak a jogalkotó cselekvéseknek sorozata ugyanis, amelyek összességét lehet pragmatica sanctionak nevezni. VI. Károly császárnak 1712-ben, birodalmi fődignitáriusai előtt tett ünne
57
pélyes nyilatkozatával nyílott meg, amellyel ő uralkodói telj
hatalmánál fogva a Magyar Szent Koronához nem tartozó örökös országaira nézve megállapítja és részletesen szabá
lyozza a nőági trónöröklési jogot. Ezzel az ügy ezekre az orszá gokra nézve jogilag be volt fejezve és — amint az uralkodó ezt határozottan kiemeli, — csak nagyobb ünnepélyesség és biztonság kedvéért közöltetett az uralkodói elhatározás tudo
másul vétel végett az egyes osztrák tartományok rendi gyűlé
seivel. 1720-ig ez a tudomásulvétel is mindenütt befejeztetett.
— Magyarországot illetőleg a király (itt már III. Károly királyról beszélünk) nagyon jól tudta, hogy ilyen uralkodói teljhatalommal nem rendelkezik, hanem hogy a trónöröklést csak az országgyűlés hozzájárulásával szabályozhatja jogerő
sen. Az előbb említett császári nyilatkozat valóban kifejezetten úgy szól, hogy csak az osztrák örökös tartományokra vonatko
zik, Magyarországon pedig marad a régi jogállapot, t. i. a kizá
rólag fiági trónöröklési jog. Ezt az országgyűlési beleegyezést a király természetszerűleg minél előbb óhajtotta elnyerni.
A magyar rendeknél történt tapogatódzások azonban azt a benyomást idézték elő a király tanácsosainál, hogy a dolog Magyarországon még nem érett, elannyira, hogy nem tartották célszerűnek a trónöröklés kérdését az 1715-re összehívott koro
názási országgyűlés elé vinni. Ez pedig azt eredményezte, hogy az 1715 ik II. t.-c.-ben becikkelyezett koronázási hitlevél 8. §-a az osztrák örökös tartományokban már kihirdetett nőági trón
öröklési joggal nyílt ellentétként világosan fentartja az ország rendelnek királyválasztási jogát a fi ág kihaltának esetére.
Tudjuk, hogy a nőági trónöröklési jog csak 1723-ban lett Ma
gyarországon törvénnyé. Ha tehát VI., illetve III. Károly 1712 és 1723 között meghal, úgy őt az osztrák tartományokban ipso jure Mária Terézia követi a trónon, Magyarország pedig sza
badon választja királyát. Hogy miként lehet itt egészséges jogi szabályozásáról beszélni, előttem valóban érthetetlen. Arról nem is szólok, hogy a magyar trónöröklés új szabályozása, a király egyenes óhajához képest, a rendek kezdeményezésének alakjá
ban történt, kirívó ellentétben az Ausztriában fejedelmi hatalmi szóval eszközölt létesítéssel. Arról sem beszélek, hogy maga a trónöröklési rend sem teljesen azonos, mert a magyar törvény III. Károly, I. József és I. Lipót fi- és leányági utó
daira szorítja a trónöröklés jogát, míg az osztrák pragmatiea
58
sanctio ilyen megszorítást nem ismer. Hogy ez a különbség rövid idő múlva elvesztette gyakorlati jelentőségét, nem szün
teti meg annak elvileg jellemző voltát.
— Ezek a jogi fejtegetések pedig némely oly jogi megálla
pításra vezetnek, amelyet egyenesen pikánsnak nevezhetnék, de jobban szeretek tanuságosként megjelölni. Az önálló és szu
verén magyar törvényhozó hatalmat egy vélt összbirodalmi jogalkotásba beolvasztani kívánó nagyosztrák elmélet, a prag- matica sanctiora alkalmazva amint láttuk, csakugyan a dinasztia magyar trónöröklési joga elvesztését eredményezné, hogy ez a jog fennáll, hogy II. Ottó jogilag magyar király, azt a dinasztia egyesegyedül a magyar törvényhozási jog szuvere
nitásának, a magyar állam függetlenségének köszönheti. Vi
szont a magyar függetlenségi gondolatnak ez a aberrációja, mely jogi támpontokat keres a törvényes király jogának két
ségbevonására, ilyeneket csak a pragmatica sanctio nagy
osztrák, a magyar függetlenséget tagadó magyarázatban találja. A függetlenségi elv, amely iránt gyakran oly szeren
csétlen bizalmatlanságot mutatott az uralkodóház, íme a legi
timista tan legerősebb támassza; az antilegitimista radikális, álfüggetlenségi gondolat pedig, bizonyára akaratlanul, de a logika erejével elvezet a függetlenség radikális tagadásához, a nagyosztrák elmélethez, mint egyetlen jogi refugiumához.
— És ezzel zárom előadásomat, bár a tárgyat még legfőbb vonatkozásaiban sem meríthettem ki s nem is érinthettem azt a nagy fontosságú, teljesen mai napig sem tisztázott kérdést, hogy szerződés e, vagy egyszerű törvény e a pragmatica sanc
tio; ha pedig szerződés, akkor kivel? Az uralkodóházzal-e, vagy az osztrák örökös tartományokkal, vagy pedig mindkettővel?
Véleményem szerint e kérdés megoldásának fonalát is az 1723.
II. t.-c.-ben kétféle rendelkezése, a trónöröklés szabályozására és az együttes birtoklásnak jogi szétválasztása adja kezünkbe.
De ennek fejtegetésébe igazán nem kívánok belebocsátkozni.
E szövetség szempontjából azt tartottam fontosnak, hogy tisz
tán lássák, mennyire biztos magyar jogi alapon állunk legiti
mista hitvallásunkkal, mennyire tarthatatlan minden kísérlete, mely ezt a jogi alapot meg akarja ingatni; mennyire azonos tehát a magyar legitimizmus nemzeti fennállásának egyik leg
erősebb alapjával: a jogfolytonossággal.