1930 november 20-án, az örökös király nagy
korúságának napján, Apponyi a következő beszé
det mondotta a Nemzeti összetartás Társaskörének vacsoráján:
— Minden évben találkozni szoktunk az örökös királyunk születése napján, hogy előbb az Isten házában együtt imádkoz
zunk mind annak a jónak eléréséért, amelyet neki és általa drága hazánknak kívánunk, aztán pedig barátságos vacsora keretében kifejezést adjunk törhetetlen hűségi érzelmeinknek.
Nincs tehát mai összejövetelünkben semmi szokatlan, hacsak nem az, hogy számolva a súlyos gazdasági helyzettel és bel
telj es nyomorral, mellőzni akarjuk annak banketszerű jellegét és olyan szűk keretekbe szorítottuk, hogy senkinek a szokott
nál nagyobb költséget ne okozzon, mert akinek feleslege van, ne fordítsa azt még ideális célú fényűzésre sem, hanem inkább részeltesse belőle szűkölködő embertársait. És mégis érezzük mindannyian, hogy a mai napnak különös jelentősége van.
mert határnap ifjú királyunk életében.
— Ma lépi ugyanis át családi és magánjogi vonatkozás
ban a nagykorúság küszöbét; a magyar közjog e tekintetben nem tartalmaz szabályt, sem törvény, sem jogszokás alakjá
ban; de nincs akadálya annak, hogy szívünk egész melegével ne vegyünk részt abban a családi ünnepben, amely örökös királyunk életének egy új korszakát nyitja meg. És mi való
ban csak azt óhajtjuk, hogy férfikora méltó legyen ifjúságá
hoz, mely egy kiváló fejedelmi anya erkölcsi vezetése alatt ragyogó példája volt azoknak az erényeknek, amielyek már a zsenge korban fejlődhetnek és az ifjúban megalapozzák a férfiút.
77
— Eleiének tavasza rideg körülmények közt folyt le, ön
tudatra ébredésének első éveiben sújtotta lelkét egy jó atyának elvesztése, akihez gyermeki szíve egész rajongásával ragasz
kodott. Koraérett elméje és szíve felfogta és sejtve átérezte ennek a veszteségnek súlyát és reávontak ózó következményeit.
Ez a megértés abban a ritka felelősségérzetben nyilvánult meg főleg, mely bensőséges és mély vallásosságtól alátámasztva, végigvonult tanuló évein és megérlelte azt az eredményt, amelyről érettségi vizsgájánál közreműködő, az elfogultság gyanújától tökéletesen mentes magyar tanügyi tekintélyek a legnagyobb magasztalás hangján nyilatkoztak és mely az egészen idegen louvaini egyetemen letett első vizsgájánál az első helyet juttatta összes tanulótársai között.
— Nekem az évek során többször jutott alkalom, hogy be
pillanthassak ennek az ifjú léleknek a kialakulásába és min
denkor megkapott engem az a komoly felelősségérzet, amelyre előbb rámutattam. Tizenkettő vagy tizenhárom éves korában egy nagyobb társaságban beszélni hallott a hatalom élvezeté
ről; megdöbbentette őt ez a kifejezés; később egy bizalmasával megbeszélte és képtelenségnek nyilvánította. „Hiszen — így szólt — a hatalom nem élvezet; a hatalom súlyos teher és felelősség.“
— Hogy most, nagyobb öntudatossággal éppen úgy gon
dolkozik, arról az utolsó két év alatt vele folytatott beszélgeté
seim során magam győződhettem meg. Közelgő nagykorúsága nem az átlag ifjú mohóságával, hanem a komoly önbírálat aggodalmával tekintett; forró vágya, hogy minél többet tanul
jon, minél jobban kiképezze magát, különösen a magyar törté
nelemben és közjogban. Ámde mondhatom, hogy bár elsőrendű hazai szaktekintély vezetése alatt folyó történelmi tanulmányai még korán sincsenek befejezve, a közjogiaknak pedig az elején áll, meglepő tájékozottságot találtam nála az egész vonalon és nyomát sem a magyar jogi felfogással vagy érzelmi világgal ellenkező gondolkozásnak, pedig a magyar közéletnek úgy
szólván. összes problémáin végigjártam vele; ellenben erős benne az a tudat, hogy manapság király csak az lehet, aki magát nemzete gondolat- és érzelmi világával teljesen azonosítja.
— Ezek a tapasztalások teljes megnyugvásomra szolgál
nak és mindannyiunkban azt a megnyugvást idézhetik elő,
78
hogy ügyünk a személyi oldalról éppen oly biztosítékot nyújt a magyar jövőnek, mint elvi tekintetben. Nincs összeütközés közjogi meggyőződésből eredő királyhűségünk és nemzeti ideáljaink kiirthatatlan, mindent domináló követelmények közt; a legelső magyar embert üdvözölhetjük örökös kirá
lyunkban, nem csupán mint közjogi és költői fikciót, hanem mint élő valóságot.
— És még egyet üdvözölhetünk benne, amit egy modern uralkodónál eléggé kiemelni és méltányolni nem lehet: az erő
sen kifejlett szociális érzést. Ha neki már most kellene vala
mely impulzust adni a magyar közéletnek, akkor az a társa
dalmi egyenlőtlenségek enyhítését célozná. Ezzel az ambíció
val telítve van lelke és ez, Isten sugallata után, főleg ifjúsága életkörülményeinek és az anyai befolyásnak tulajdonítható.
Volt idő, midőn azok az igen szerény anyagi viszonyok, melyek közt a királyi család él, a szükségesekben való nélkülözést je lentették; ezekről pedig a királyné egyszer eképp nyilatkozott:
— „Hálát adok Istennek, hogy gyermekeim megízlelik a szegénységet; Ottó így jobb királya lesz a szegényeknek.“
— Ottó lelkülete megfelel ennek az anyai prognózisnak:
ifjú gondolatvilágából egész határozottsággal bontakoznak ki a szociális uralkodó körvonalai.
— De legyen ennyi elég a személyi vonatkozásokból, me
lyekre önként reávezetett a mai ünnep emberi jelentősége, melyektől azonban nem szabad elfelejtenünk összejövetelünk elvi alapgondolatát. Már bevezetőleg is utaltam arra, hogy ez idén úgy, mint minden évben, kifejezésre akarjuk juttatni törhetlen hűségünket e jogfolytonosság nemzetfentartó elvéhez és annak a trónutódlásban egyedüli képviselőjéhez: az ifjú örökös királyhoz. Nem kerülünk ezzel ellentétbe hazánk ez idő szerinti közvetlen érdekeivel, belső nyugalmával és külső biztosságával, mert egy lépést sem teszünk elvi célunk meg
valósítására, ha — és ameddig az hazánkra nézve kockázatot nem jelentene. Azokkal a folyton újból megjelenő híresztelé
sekkel szemben, melyek kalandszerű kísérletekről szólnak és amelyek jóhiszeműségében ma már nehéz bízni, mégis meg kísérlem ezt a kijelentést, amit ennél az ünnepélyes alkalom
nál alig mernék megtenni, ha nem tudnám, hogy sehol, számot
tevő helyen, ettől eltérő elgondolás nincs. A jelent tehát nem veszélyeztetjük, de a jövő veszélyeinek elhárítását igenis mun
79
káljuk, a jövő biztosságot igenis előkészítjük, midőn teljes el
szántsággal állást foglalunk a magyar trón betöltésére vonat
kozó minden gondolat ellen, amely eltérést jelentene a jogfoly
tonosság elvétől.
— Akárminő módon, akárminő formaságok mellett vites
sék keresztül az ilyen kísérlet, az lefokozná a királyi tekin
télyt, megdöntené a királyi hatalom pártatlanságát, mert fa
voritizmussal és erőszakkal kellene pótolni a tekintély hiányát, megosztaná a nemzet egységét, mert a legjobbakban teremtene lelki meghasonlást, ekép gyengítené az ország súlyát, aláásná hitelét, súlyosbítaná gazdasági helyzetét. Szilárd meggyőződé
sem szerint katasztrófát jelentene. Egyedül az a király, aki minden kétséget kizáró jogcímen uralkodik, tudja biztosítani az általános megnyugvást, a polgári szabadságot, amelytől neki
— és egyedül neki — nincs oka félni, a tekintély elvének sér
tetlenségét, az ország erkölcsi és anyagi erejének fenntartását, súlyának növekedését, külső és benső biztosságát, haladásának feltételeit. És ne idézzék fel ezekkel szemben a múlt viszályai
nak emlékét, annak a múltnak, amelyből a kibontakozást már megkezdte és messzi előbbre vitte néhai Ferenc József kirá
lyunk alkotmányos uralkodása, mely ha nem is elégített ki minden nemzeti igényt, — és ki akar engem éppen erre nézve kioktatni? — mégis ragyogó példája volt a fejedelmi szótartás
nak és kötelességérzetnek, melynek félszázados időtartama tör
ténelmünkben páratlan szellemi és anyagi előrehaladás kor
szakát jelenti. Ne idézzük fel ezeket az emlékeket éppen Ottó
val szemben, kinek édes atyja, IV. Károly király eljutott a nemzetre nézve bántó hagyományokból való teljes kibontako
záshoz, ő maga pedig azokból lelkileg semmitsem örökölt. Mert ha kérdezik tőlem, hogy örökös királyunk fogékonysága és meg
érzése a magyar nemzeti ideálokkal szemben honnan ered, hát akkor a maderiai tragédia közvetlen tanúitól vett értesülés alapján azt válaszolhatom, hogy a zsengekoru, de mély benyo
mások iránt már fogékony gyermek azokat a sírhoz közeledő imádott atyjával folytatott beszélgetéseiből vette. Igenis, azok
nak a hagyományoknak fonala, amelyek magyar lelkekben jó
hiszemű aggodalmakat ébreszthetnének, megszakadt; nem is tekintve azt, hogy hatalmi bázisuk elenyészett. Azok ma kí
sértetek, spiritiszta lélekidézések, rossz álmok, melyekkel szem
ben igenis élő realitások a jogfolytonosságban rejlő nemzeti
80
egység és erő, az arra — és egydül arra — építhető tekintély és szabadság, a páratlan közhatalom, a nemzet erkölcsi és anyagi hitele, növekvő súlya.
— A kísértetidézők minden erőlködésével szemben mind ezekre a realitásokra építjük hitvallásunkat és ideáljainkat.
Ma úgy, mint mindenkor, utolsó szavunk az, hogy Isten áldá
sát kérjük arra az ifjúra, akiben egyedül él az a hivatás, hogy a nemzettel, a Szent Koronában összeforrva, személyesítse és megvalósítsa ezeket az ideálokat.
— Éljen Ottó, örökös király!