1931 június 7-én, vasárnap kezdődött az ország
gyűlési képviselői választások előkészítése. Ország
szerte megindult a választási harc. Apponyi Szom
bathelyen a Szent Korona Szövetségek nagygyűlé
sén a következő programot adta a legitimista jelöltek kezébe:
— A legitimizmus nem pártkérdés, hanem alkotmányunk teljességének és folytonosságának hite, ez pedig összefér min
denféle bel- és külpolitikai programmal, amely az alkotmány és alkotmányos fejlődés alapján áll, tehát magasra emelkedik a pártok tusái fölé és egyedül alkalmas arra, hogy minden magyar embert egyesítsen. A magyar közélet legkomolyabb elvével, a legitimizmussal csak komoly politika fér össze.
— A készenlét azonban szükséges és azért kell olykor talál
koznunk, hogy a körülmények által reánk kényszerített külső hitetlenség lankasztólag ne hasson meggyőződésünk erejére, de azért is, hogy újból és újból a közönség elé állítsuk a legiti
mizmus valódi képét azokkal a torzképekkel szemben, amelye
ket ellenfelei több-kevesebb jóhiszeműséggel róla rajzolnak és megküzdjünk azokkal a lélektani akadályokkal, amelyek ezidő- szerint még útját állják annak, hogy azzá legyen, amivé lennie kell; az egész nemzet vitán felül álló alkotmányi hitvallásává.
— Szentül hiszem, hogy a dolgok ide fognak fejlődni, mert napról-napra növekedik azok száma, akik, ha jogfolytonossági hitben meg is rendültek, belátják, hogy még olyan megoldás nincs, amely a nemzet nyugalmát biztosítaná. Az egyetlen logikus, elméletileg helytálló ellentétes álláspont a köztársaság volna, de ezt igen kevesen tartják Magyarországon gyakor
latilag kivihetőnek. A királykérdésnek pedig minden egyéb módja egyfelől bántaná a nemzeti önérzetet, másfelől pedig a kétségtelen jogi alapon álló királyság helyébe egy kétes jogi alapon állót tenne, tehát olyant, amely nyers erővel rendel
keznék inkább, mint erkölcsi tekintéllyel és amely még ezen
felül pártkirályság volna. A magyar nemzet nem bírná el a főhatalomnak ilyen lefokozását; csak idő kérdése, hogy ezt mindenki átérezze.
6
— Ezzel szemben áll a dinasztia iránt tagadhatatlanul széles körökben látszó bizalmatlanság és ellenszenv, melyet bizonyos történelmi emlékek folytonos felidézésével könnyű éleszteni annyival inkább, mivel azok, akik ezt teszik, egy évszázadok hagyományát képviselő atavisztikus érzelmi áram
lattal úsznak.
— De ez az áramlat teljesen anakronisztikus és az ennek megfelelő történelmi felépítés egyoldalú és felületes.
— Tény az, hogy IV. Károly király uralkodása kiküszö
bölte a 67. évi kiegyezés közjogi hiányosságait, eljutott a tiszta perszonál unióig, igaz, hogy háború közben, de — amint szemé
lyesen tanuskodhatom, erről — visszavonás és utógondolat nél
kül. Ottó örökös király pedig teljesen a magyar öncélúság gon
dolatkörében nevelkedett, a nemzettel való teljes együttérzés szükségességének gondolatától van áthatva. Egy következe
tesen haladó történelmi fejlődés útján jutottunk tehát ehhez a viszonyhoz, úgy hogy valóban nincs értelme a múlt ama tényei felhánytorgatásának. Hiszen nagyon valószínű, hogy az én őseim között is voltak rablólovagok, — a családi levéltárban nem csekély számmal vannak actus major is potentiae-ra vonatkozó okmányok. De még nem találtam embert, aki azért aggódott volna, hogy őt kirabolom. A múlt túlkapásait a most vázolt történelmi fejlődés épp úgy kizárja, mint kizárják a gyökeresen átváltozott hatalmi viszonyok. Hol van ma az az osztrák veszélye a magyar függetlenségnek, amely a múltban igenis fennállott, de amellyel mindig meg tudtunk küzdeni?
Hol a hatalmi bázisa? Hol volna ilyen még a kis Ausztriával való perszonál unió esetében is, melyet mint célkitűzést már csak azért sem hozok fel, mert ezzel illetéktelenül belenyúlnék egy más nemzet saját sorsa fölötti kizárólagos elhatározási jogába, de azért sem, mert még látszatát is kerülni akarom annak, mintha a magyar öncélúsági gondolatnak lobogóját nem tartanók oly magasan mi legitimisták, mint bármely ma
gyar szabadkirályválasztó, vagy republikánus. Nem valami ódon és idegenfajta abszolút királyságot akarunk behozni, hanem a korszerűen fejlődött demokratikus, nemzeti alkotmá
nyos királyságot akarjuk helyreállítani, mely semmit sem tehet a nemzet nélkül. Ez a legitimizmus tényleges tartalma, amellett teszek hitet, ezen az alapon látóin biztosítottnak a nemzeti biztonságot, megerősödést és haladást.
„Ugy-e nem várják, hogy ne legyek az, aki voltam.“
1931 június 29-én vette át Apponyi Albert a jászberényi arany mandátumot. Az ünnepi átadás
kor így nyilatkozott:
— Nehéz szavakba öltöztetni, amit érzek. Egy félszázadon át volt politikai sorsom ehhez a községhez kötve és midőn most én, aki ötven év előtt az ifjú férfikor delelőpontján, mint 35 éves ember vettem át első jászberényi mandátumomat, életem 85. évében az Isten különös kegyelméből töretlen munkaerőben jelenek meg ebben a körben, ahol annyi megnyilatkozásom hangzott el és körülnézek az egybegyűltek tömegében, alig találok egy két, az enyémhez hasonlatos barázdás arcot, amely olyané lehet, aki már akkor is reám szavazott. A legidősebbek mint ifjú, vagy gyermekkori emléket őrzik az akkori mozgal
mak benyomását, a nagyobb rész csak hagyományból ismeri azokat. De a közönség, mint olyan, mégis ugyanattól a lelkűiéi
től van áthatva és az élet folytonosságával ruházza fel az em
lékezést.
— önök, úgy-e, nem várják tőlem, hogy ne legyek az, aki voltam, tudniillik az az ember, aki a közéletben is érvényesí
teni kívánja a keresztény morál alapelveit, aki egyházának hű fia akar lenni, de tudja, hogy vegyes vallású hazánkban csu
pán a szabadság és az egyenjogúság lojális keresztülvitelével óvható meg a vallási béke és a nemzet erkölcsi egysége; aki törhetlenül kitart a nemzeti alapon álló újabb alkotmány biz
tosítékától körülvett törvényes királyság elve mellett, más megoldását az úgynevezett királykérdésnek nem ismeri, de az elv megvalósításának idejét és módját a nagy nemzeti érdekek
6*
84
biztonságától teszi függővé, aki minden erejéből elő akarja mozdítani a népképviseleti intézményeinkben a demokratikus átalakítási munkálatokat, aki a szociális haladásnak a lehető
ség legszélesebb határáig való eszközlésben látja a nemzeti állam kiépítésének egyik legfontosabb alkotó részét, hogy hova tovább tökéletesen egybeessék a nemzet és a nép fogalma, amelynek különválasztása volt ősi alkotmányunk állandó veszedelme.
„Remélem, hogy megérem a király trónraj utasának idejét.“
1931 október 20-án kegyeletei ünnepség volt Dénesfán Cziráky József gróf birtokán. Mikes János gróf felszentelte azt a kápolnát, amelyet Cziráky József gróf és neje, Andrássy Ilona grófnő emeltek azon a helyen, ahol IV. Károly király és Zita királyné repülőgépe tiz évvel azelőtt földre- szállt. A felszentelést ebéd követte, amelyen Ap- ponyi a következő pohárköszöntőt mondotta:
— IV. Károly király emléke sohasem veszhet el a nemzet lelkében. Amikor reá emlékezünk, akkor nemcsak a múltra gondolunk, hanem a jövőre is, mert IV. Károly király emléke arra tanít, hogy a jövőbe nézzünk. A király meghalt a szám
űzetésben, de nem halt meg az elv, amelyet képviselt. A ká polnából vissza jövet szemünk Belgium felé fordul, ahol az ifjú király él, aki az elvet képviseli. Ez az elv a jogfolytonosság elve, amelynek a nemzet fennmaradását köszönhetjük. Amint régen a nemzet küzdött saját jogai érdekében, úgy kell most küzdenünk a király jogaiért, mert mindig az alkotmányos egész érdekében kell helyt állani. Az ifjú király egyénisége fokozza azt a reményt, melyet az egész nemzet iránt táplál.
Adja Isten, hogy minél előbb elkövetkezzék az az idő, amikor nemzete javára értékesítheti kiváló tulajdonságait. Remélem, hogy én is megérem azt az időt, amikor ifjú királyunkat a trónon üdvözölhetjük.
A törvényes örökös.
1932 április 1-én IV. Károly király martirhalá- lának tizedik évfordulóján országra szóló gyász
ünnepséget rendeztek a Szent Korona szövetségek.
Apponyi Albert gróf mondott nagy beszédet ezen az ünnepen az elhunyt uralkodóról, akinek meg
ragadó emberi és politikai jellemzését adta. A be
széd végén az ifjú királyról szólt:
— El nem enyésző visszaemlékezésünkbe épp úgy, mint akkori fájdalmas megrendülésünkbe belevegyül az a lélek
mentő, lélekerősítő tudat, hogy a király meghalhat, de az elv tovább él. Károly király halála pillanatában alkotmányos hű
ségünk átment a trónnak alaptörvény által megjelölt örökö
sére, az 1790/91. t.-c. értelmében és a jognak ez a folytonossága a magyar állami épület szilárdságának egyik legjobb, ma inkább, mint valaha, nélkülözhetetlen biztosítéka. Nagy meg
nyugvásunkra szolgál, hogy Ottó örökös király, amint egyéni
sége a férfikor küszöbén egész határozott vonásokkal, kidom
borodik, koronás atyjának nemcsak jogait örökölte, hanem mindazon tulajdonságait is, amelyek a boldogult király emlé
két oly drágává teszik előttünk: a magyar királyság elidegenít
hetetlen önállóságának, a nemzeti öncéluságnak, a nemzeti jogok szentségének, mint megtámadhatatlan alaptételének tudata, a keresztény hitnek az alapokig ható átérzése, ebből eredőleg a királyi hatalomnak mint közszolgálati eszköznek való felfogása, a szociális érzéknek kivételes erőben uralkodó hatása egész gondolkodására. Károly király emlékének jobban, az ő szellemének megfelelőbben nem áldozhatunk, mint arra a jövőre készülve, amelyben alkotmányunk szerint az ő fiára és királyi jogai örökösödésére döntő szerep vár magyar hazánk újjászületésében.