Oksági és célszerűségi összefüggések normastruktúrákban kifejezése a jogban

Fejlett, normastruktúrák sorában objektivált alakjában nézve a jog olyasvalami, ami csu-pán mesterségesen lehatárolt metszete, darabja egy rendkívül összetett, a társadalmi gya-korlat egészével vonatkozásban álló megismerő-célkitűző és szabályozó folyamatnak. Va-lami, ami létének okát is, értelmét is önmagán túl hordozza.4 Csupasz i n s t r u m e n t u m , ami az emberi-társadalmi gyakorlat természetadta kauzális és teleologikus kapcsolataitól mesterségesen leszakítja magát, hogy önmagában azt, ami a társadalmi befolyásolás összfolyamatából tekintve csupán puszta eszköz, ö n á l l ó s u l t c é l lá avassa. Erről az oldalról közelítve a jog nem más, mint - (a magatartás és a társadalmi hatása közti viszonyt érintően) be nem vallott összefüggések alapján (a kívánatos társadalmi hatást illetően) be nem vallott célok érdekében - adott magatartásnak önállósult célként megfogalmazása.5

A jognak ilyen tiszta és látszólag önállósult normastruktúrákban történő kifejezése az ókori fejlődés terméke. Nagyban-egészében megegyezik a jog írott joggá tételével, ami talán a jog eszközének fejlődésében a valaha is bekövetkező legnagyobb fordulatot je-lentette. Leginkább tisztán az ókori kelet birodalmaiban következett be, amikor az ősi normativitás, ami a szokásszerű magatartás és kikényszerítése hagyományosultsága

tény-P e s c h k a Vilmos ' C é l s z e r ű s é g a m u n k a f o l y a m a t b a n és a jogi n o r m á b a n ' Állam- és Jogtudomány XI (1968) 2, 216. o.; Peschka Vilmos A modern jogfilozófia alapproblémái (Budapest: Gondolat 1972), 93. és köv., 342. és köv. o.

Lásd a szerzó'tó'l ' A preambulumok p r o b l é m á j a és a jogalkotási g y a k o r l a t ' Állam- és Jogtudomány XIII ( 1 9 7 0 ) 2, 2 9 2 - 2 9 9 . o.

szerűségében rejtezett, nem bizonyult már elégségesnek. Mert a birodalmakká növekvő ókori államalakulatokban az osztályharc rendezett keretek között tartása, az uralkodó érdekeknek a társadalmi konfliktusfeloldásban és befolyásolásban biztosítása új felada-tokkal találkozott. Egyfelől e birodalmakban különféle néptörzsek és szokásjogi hagyo-mányok találkoztak, amelyek bizonyos mérvű egységesítése elkerülhetetlenné lett, más-felől gazdasági fellendülésük s az emögött álló katonai szervezés, állami közmunkák és pénzügyek a mindezek mozgatására létrehívott hivatalnokapparátussal együtt részben a fennálló szokásjog reformját, részben új szabályozások hozatalát feltételezte - olyan bi-rodalmi méretekben kisugárzó hatékonyság szükségével, aminek a szokásjogra jellemző lassú, organikus fejlődés a maga spontaneitásával már nem felelhetett meg. Különféle konkrét szükségletek kielégítésére (szokásjog-reformálás, új szabályozás, az uralkodótól hozott ítéletek didaktikai vagy egységesítő célzatú összegyűjtése, a jogszolgáltatás el-veinek önkorlátozást eredményező rögzítése stb.) ekkor jelentek meg azok az írott nor-mastruktúrákból álló jogforrási szövegek, amelyek kazuisztikus konkrétsággal és egy-másra következéssel ugyan, de a jogi normák ma ismert szerkezetében töltötték be rende-ző szerepüket.6

Nos, korunk tudományosságában úgyszólván közhely, hogy a társadalmi létezés a maga totalitásában egyszersmind eredménye, de eredője is a társadalmi folyamatoknak. A min-denkori társadalmi létezés a maga gazdasági, politikai, ideológiai stb. meghatározóival, intézményi szervezetrendszerével s ezek mozgástendenciájával, dologi és tudati adottsá-gaival együtt egyfelől egy történelmileg-társadalmilag kondicionált állapot kifejezése, másfelől azonban egyszersmind regulátora, mely eljövendő mozgását bizonyos fokig predeterminálja, illetőleg a determinánsok befolyását adott keretek közé szorítja. Min-denkori tartalmában és konkrét alakjában a jog maga is történelmileg meghatározott kép-ződmény, miközben ugyanazok a társadalmi viszonyok, amelyek a jogra hatnak, hatnak a mindenkori magatartásra is, s így végső soron a jog tényleges gyakorlati érvényesülését a magatartásra való közvetlen hatásgyakorlás révén szintén meghatározzák7

A társadalmi összmeghatározás síkján a jog önállósága vagy különállása ezért csak látszólagos. Ontológiájában ez összefüggést LUKÁCS GYÖRGY a következőképp fejezte ki:

a társadalomban (és különösen annak fejlett, erőteljesen differenciált formáiban) - amely társadalmat különféle viszonylagosan önállósult tevékenységi szférákat, intézményi működéseket, cselekvési módokat és viszonylatokat stb. összefogó k o m p l e x u s o k -b ó l á l l ó k o m p l e x u s ként fogta fel - „a [társadalmi totalitást, az összkomplexust jelölő - V. Cs.] mindenkori egész reprodukciója alkotja a kölcsönhatások e sokrétű

rend-szerének túlsúlyos mozzanatát".8 Az egész feltétlenül meghatározó a résszel szemben -olyan módon azonban, hogy az egész folyamatos újratermelődése az egész és a részek közti szakadatlan kölcsönhatásban a részkomplexusoknak a maguk viszonylagos önál-lóságában újratermelődését is feltételezi és magában foglalja. Épp e komplexusok közti

V ö . a szerzőtől A kodifikáció mint társadalmi-történelmi jelenség (Budapest: Akadémiai K i a d ó 1979).

K u l c s á r Kálmán A jog nevelő'szerepe a szocialista társadalomban (Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó 1961), 7 6 - 7 7 . o.

L u k á c s György A társadalmi lét ontológiájáról 11, ford. Eörsi István (Budapest: M a g v e t ő 1976), 140. o.

kölcsönhatás hozza létre az olyan komplexusok szükségét, amelyek kizárólagos feladata a k ö z v e t í t é s . Látszólag paradox helyzet - ám a közvetítés lényegéből következik - , hogy az összfolyamaton belül ezek annál inkább tölthetik be szerepüket, minél nagyobb viszonylagos autonómiával rendelkeznek, azaz viszonylag minél inkább különállanak az általuk közvetített komplexusoktól.9 A jog viszonylagos különállása így nem egy pa-lackjából szabadult szellem önpusztító mozgásának terméke: ez épp a jog lényegéből, közvetítő létkomplexus jellegéből ered.

A viszonylagosan autonóm közvetítő komplexusként funkcionálás szüksége adja tehát a jog sajátszerűségét, amit az imént a jog formalizálóan objektivált normastruktúrák -ként kivetítésében és az ek-ként formális alkalmazására irányuló történelmi erőfeszítés-benjelöltünk meg.10 E technicizált-formalizált alakjában a jog nemcsak mesterséges kép-ződmény, de egyszersmind a maga kategóriarendszerével a valóságra épülő, ideologikusán posztulált második valóság. Egyfelől magatartásokat definiál, amelyek hatásának oksági összefüggései! s a kérdéses magatartás tanúsításával kapcsolatos célkitúző tételezéseket már elhallgatja, másfelől e magatartásdefiniálásoknak úgy ad gyakorlati jelentőséget, hogy ezeket a tilalom, megengedés vagy kötelezés legkülönfélébb mesterséges minősítéseihez kapcsolja. E minősítések a minősített magatartás-definíciókkal együtt mindaddig ideo-logikus látszatvalóságot alkotnak, míg társadalmi tényékké válva nem realizálódnak a társadalmi gyakorlatban - vagy a társadalmi létezés összmeghatározása „spontaneitásá-ban", vagy a jogi mechanizmus működését közvetlenül jelző állami kényszeralkalma-zásban.

Mi következik mindebből?

Először is, a jog funkcionális alkalmassága közvetítő szerepkörének ellátására. Azál-tal, hogy kizárólag az eszközmagatartásra koncentrál, nagyfokú egyértelműséggel teszi lehetővé a társadalmi gyakorlat standardizálását, a várható következmények előrelátha-tósága biztosításával motiválja a jövendő magatartást, és végül, a társadalmi magatartás jogszerűsége leméréséhez biztos alapot teremt, mivel lehetővé teszi a formális megítélést a magatartás külső jegyei alapján. Egyidejűleg azonban az eszközmagatartásra koncentrá-lásnak belső, védelmi funkciója is van. Az eszközmagatartás definiálása nem egyszerűen fogalmi köriilhatárolási (vagyis: jogalkotástechnikai) probléma, hanem egyszersmind a társadalmi gyakorlat kauzális és teleológiai összefüggéseinek társadalomtudományi és filozófiai jelentőségű kérdése. Mert nyilvánvaló, hogy eltérő magatartások eltérő hatás-sal járhatnak. Ám a társadalmi gyakorlat rendkívül összetett összefüggéseiben a többé-kevésbé általános értékekként megfogalmazott céloknak nem egyfajta, kizárólagos esz-közmeghatározás felel meg: a célok s az azokat (kisebb vagy nagyobb hatékonysággal,

Lukács, 225-228. o.

A „ f o r m á l i s jogszolgáltatás" a jogszabályt „megvalósító" j o g a l k a l m a z á s elvont e s z m é n y k é p e , amelynek a történeti gyakorlatban (mint a XIX. s z á z a d i liberális e u r ó p a i szabadversenyes k a p i t a l i z m u s formális törvényesség-eszményét valóra váltó e x e g e t i k u s j o g g y a k o r l a t b a n ) tényleges m o z g a l m a k feleltek meg.

A f o r m á l i s jogszolgáltatásra inspiráló f o r m á l i s törvényesség-eszme másfelől ö s s z e f ü g g a jognak teljes és hézagtalan formális r e n d s z e r k é n t f e l f o g á s a és érvényesítése kísérletével. Ld. a szerzőtől A kodifikáció..., valamint ' A jog és rendszerszemléletű m e g k ö z e l í t é s e ' Magyar Filozófiai Szemle X X ( 1 9 7 6 ) 2. 163. o.

eshetőlegesen) megvalósító magatartások között nincs közvetlen és szoros megfelelés, ekvivalencia. A normastruktúrák eszközével történő szabályozás akkor, amikor eszköz-magatartásokat önállósult céllá lesz, egy hosszú értékelési folyamatnak (amely optimális megoldásra törekszik, ám eltérő nézőpontokból elvileg mindig kérdésessé tehető marad) végeredményét adja. Nos, azért koncentrál az eszközmagatartásra, mert autoritativ. Azaz a vitathatóvá tételt megelőzendő, minden korábbi indoktól vagy megfontolástól függet-lenített hatósági döntést takar. A norma nem a normaalkotót vezérlő megfontolások újra-gondolására hívja fel a címzettet, hanem arra, hogy a normaalkotó által a kérdéses meg-fontolások eredményeként kívánatosnak tekintett módon cselekedjen.

Előbbi tételeinkből másodikként az is következik, hogy a jog (tehát adott magatartá-soknak eszközmagatartásokként definiálása és ezeknek adott rendszerbeli besorolással és következmény-megállapítással tiltottá, megengedetté vagy kötelezővé nyilvánítása) a valóságnak csak torz, egyoldalú, mesterségesen kiszakított vonatkozásaiban történő, és mindenekelőtt a valósághoz képest külső célok érdekében gyakorlati eszközzé formált visszatükrözése. (Már amennyiben a jog - elméleti fenntartásokkal és kritikával - egyál-talán visszatükrözésként tárgyalható, miközben a jelenkori keleti és nyugati MARxizmus - és különösen erőteljes doktrinális erővel a szocialista magyar jogelmélet - a jogot dön-tően visszatükrözésként, ráadásul ismeretelméleti kereteken belüli ismeretelméleti meg-fontolásokból levezethető, tehát ismeretelméleti kritikának elvi fenntartások nélkül alá-vethető visszatükröződési formaként fogja fel.) A jog nyelvi kifejezésének „életidegen-ségére", azaz nagyfokú autonómiájára, a valóságra mesterséges emberi konstrukcióként ráépülő második valóság minőségére L U K Á C S szintén felhívta a figyelmet. A következő-ket írta: az, amit olykor jogi visszatükrözésnek mondunk, „nem a társadalmi folyamat objektív magábanvalójának megismerését reprodukálja [...], ugyanis a tények megállapí-tása, rendszerbe való besorolása nem magában a társadalmi valóságban gyökeredzik, hanem pusztán a mindenkori uralkodó osztálynak arra irányuló akaratában, hogy a társa-dalmi gyakorlatot szándékainak megfelelően osztályozza".11

A társadalmi lét ontológiája szempontjából döntő következtetés volt ez, hiszen

LU-KÁCS műve egyebek közt épp annak bizonyítására irányult, hogy adott feltételek mellett a „t u d a t s z e r ű reprodukcióknak" (hiteknek és tévhiteknek, legkülönfélébb ideologi-kus formáknak stb.) is 1 é t s z e r ű jellegük és jelentőségük, „létszerű funkciójuk" van.

Ez pedig egyértelmű azzal, hogy számos olyan folyamatnál, amelyeket bár visszatükrö-zésnek mondunk, lényegi funkcióik mégsem elméleti-megismerő jellegűek, így ezeknél az elsődlegesen vagy kritériumszerűen ismeretelméleti megközelítés eleve helytelen.

A lét összefüggéseinek olyan tudati reprodukcióiról van szó, amelyek nem a lét m e g i s -m e r ő l e k é p e z é s ére, hane-m éppen g y a k o r l a t i -m e g v á l t o z t a t á s ára: alakí-tására, befolyásolására, a létre tevékeny hatásgyakorlásra irányulnak. Mindezeket vissza-tükrözésnek neveznünk inkább metaforikus erejű. A M A R x i z m u s hagyományában a

LENI-NÍ visszatükröződési elméleten belül is ez a nyelvi kifejeződések s a valóság kötőereje végső kritériumának, azaz a valóságos hatásgyakorlásra irányuló képességnek a valódi

11 L u k á c s , 2 1 7 . és 218. o.

visszatükröződési formákkal való ontológiai közösségét juttatja csupán kifejezésre. Hi-szen e gyakorlati célú és érdekű ún. visszatükrözések adekvációja mindenekelőtt funkci-onális hatékonyságuktól, létszerű működésüktől, azaz o n t i k u s s t á t u s u k tói függ, amely összefüggésben „nem szabad [...] a ható tudatot ismeretelméleti leg vizsgálni, tar-talmainak helyessége vagy hamis volta ugyanis sajátos társadalmi-történelmi dialektiká-jában jelenik meg itt".12

Ám ez a jog mesterséges jellegének csak általános (a létszerűség és az ismeretelméleti helyesség viszonyának vonatkozásában értelmezett) forrása. Sajátos arculatát épp a j o g mint eszköz specifikus objektivációs formája adja: az, hogy normastruktúrák révén, azaz e s z k ö z m a g a t a r t á s o k k i v á l a s z t á s a és adott jogi konstrukciókban történő m i n ő s í t é s e segítségével látja el rendező feladatát. Nos, képzeljünk el egy matemati-kust, aki a külvilág ingereire csak számsorokban és képletekben reagál. Képzeljünk el egy stratégát, akinek kizárólagos reakciója csapatmozdulatokról szóló parancsokban tes-tesül meg. Avagy képzeljünk el egy fejedelmet, akinek egyetlen megnyilatkozása csupán az, hogy alávetettjeit saját uralkodói akarata vak eszközeivé teszi, a végrehajtás csupasz és lélektelen közegeivé degradálja. Lehetséges, hogy mindegyikük megnyilatkozása a zsenialitás határát súrolóan adekvát; ám közvetlen módon aligha győződhetünk meg er-ről. A matematikusra, a stratégára, az önkényúrra par excellence jellemző megnyilatkozá-sok kétségtelenül reakciók a valóságra, de nem önmagukban. Csupán végsőkig lemezte-lenített végkövetkeztetései egy megismerő, értékelő, a döntés mozzanatát is magában foglaló folyamatnak, amelynek léte és értelme éppen a valósággal való sokirányú kölcsö-nös kapcsolatban és befolyásban van. Lényege is, értéke is abban a külső környezethez fűzűdő sokszoros összefüggésben rejlik hát, amelynek önmagában csupán egy mestersé-gesen kiszakított - bár eszközmivoltában létszerűen így funkcionáló - darabját alkotja.

Ezek az eszközre redukált megnyilatkozások önmagukban nem meggyőzőek, mert természetes (oksági és célkitűző-mérlegelő) környezetük hiánya és a véletlenszerűség az esetlegesség színében tünteti fel őket. Gondolati diskurzus és igazolás tárgyaivá csakis ezen összefüggéseikkel egységben válhatnak. A megalkotott jogot érintően is bármiféle értelmi tevékenység csak úgy képzelhető el, ha tudatosítjuk a jog normastruktúráiban rejlő eszközmagatartás-kiválasztások s az ezek minősítései mögött álló kauzális és teleo-logikus tartalmakat. Ez természetszerűleg nemcsak a normastruktúrákhoz vezető megis-merő, akarati és döntési folyamat teljes társadalmi hátterének feltárását feltételezi, de a jog elvileg elkülönült fogalom- és kategóriarendszerének „dekódolását" is - vagyis a j o g

ún. m e t a n y e l v é b e n kifejezett tartalmaknak (minősítéseknek, követelményeknek és ti-lalmaknak) visszavezetését a mindennapi élet összefüggéseit kifejező ún. t á r g y nyelv-re és ez utóbbi jelentéseinyelv-re.13

12 Lukács, 189. o.

13 Az. egymásra é p ü l ő és vonatkoztatott nyelvi és jelentésrétegek között a modern s z e m a n t i k á b a n tett m e g -különböztetés szerint a tárgynyelv az alapnyelv (pl. a m i n d e n n a p i élet nyelve), melyről a további speci-fikus (pl. a j o g s z a b á l y i nyelv terminusaiban történő) k o m m u n i k á l á s a metanyelv s z i n t j é n történik. A metanyelvnek természetszerűleg magának is lehet további m e t a n y e l v e , amint ez pl. a jogszabályi nyelv és a jogszabályi nyelvről szóló j o g d o g m a t i k a i nyelv ö s s z e f ü g g é s é b e n megfigyelhető.

A jognak tehát ahhoz, hogy eszközszerű mivoltát tudatossá tegye, vagyis egyáltalán gondolati diskurzus, bármiféle értelmi tevékenység tárgyát képezhesse, szüksége van a normastruktúrákban elrejtett társadalmi összefüggések feltárására, mely csak a jogszabá-lyi nyelven túlmutató, azt az alapösszefüggésekre (ismét) visszavezető' tárgynyelven le-hetséges. Csupasz eszközszerűségéből kilépve a jog csak akkor válhat a társadalmi befo-lyásolás társadalmilag tudatos instrumentumává, ha visszahelyezzük ezen oksági és cél-szerűségi összefüggések és tételezések ama hálózatába, amelyből sajátszerű eszközként megjelenítése érdekében normastruktúrákként történő megfogalmazásakor kiszakították.

A jogi instrumentum magáért valósága e gondolati újjáképzés során szűnhet csak meg, hogy a normaalkotó tudatosságát is számunkra valóvá téve maga a jog is számunkra va-lóvá legyen.

Legáltalánosabb jelentésében felfogva ez a miniszteri indokolásban rejtőző funkció kialakulásának elvi oka és feltétele. Ezért állítható, hogy amióta az írott jog a maga nor-mastruktúrákban objektiváltságával kialakult, a normastrukt líráknak a maguk természe-tes nyelvi és gondolati összefüggéseibe visszahelyezése a joggal kapcsolatos minden tudatos értelmi tevékenység előfeltétele. Kiváltképpen áll ez a jog alkotásának és elfoga-dásának folyamatára. Ez a szükségszerűség nyert valamelyest intézményesült formát már a legem ferre korai római rendszerében, amikor a magisztrátus az általa előterjesztett tör-vényjavaslatot a majdan formálisan döntő népgyűlés (a comitiák vagy a concilium plebis) összehívása előtt formátlan népgyűlésen (a contiokon) még felolvastatta és - esetleg az ellenzék felszólalásaitól követve - indokoltatta, hogy a tudatos, a tényleges megvitatá-son nyugvó részvételt a népgyűlési határozat számára ilyen módon biztosítsa.14