A modern formáilogikai apparátusnak minden joglogika szerves összetevőjét kell képez-nie, s nyilvánvaló, hogy kizárólag egy ilyen apparátus foghatja csupán szilárd szerkezetbe a jogi okfejtés összetett módon felépített folyamatát, ugyanakkor nem tarthat igényt -s adott-ságaiból következően nem i-s válhat alkalma-s-sá - arra, hogy a jogi okfejté-s - sajáto-san jogi, döntő pontjait, így mindenekelőtt a premissza képzésének a normaértelmezés s a tényminősítés dialektikus természetéből adódó specifikus jellegét megragadja. A döntésalkotási folyamat axiomatikus felépítése, a következtetések logikai szükségképpeni -ségét illető bizonyosság, az egzakt és intellektuálisan kényszerítő bizonyíthatóság meg-teremtése ily módon nem egyszerűen a jogalkotó vagy jogalkalmazó tevékenység szub-jektivitása vagy gyakorlati korlátozottsága okából marad utópia: a jogi folyamatoknak a dialektikus kötöttségen belül érvényesülő látszólagosan szabad mozgását ugyanis min-denekelőtt a jog tárgyi természete, pragmatikus funkciója, betöltendő és betöltött szere-pének társadalmi meghatározottsága biztosítja. [...]'
A MANicheus dualizmusra emlékeztető altenatív kizárólagosság gondolata - s megjegy-zendően az is, hogy például a francia nyelvben a trancher un litige szemléletes kifejezé-sében a döntést „valami elmetszése" aktusával hozzák érzékletes kapcsolatba - egyszer-smind egy mélyen jellemző s nagyon is valóságos specifikumot takar. A jogi okfejtés alap-egységeként, bizonyos önállósággal rendelkező és további részekre immár nem bontható atomjaiként ugyanis nem különféle premisszául szolgáló kijelentések, hanem a jogi fo-galmak jelennek meg - azok a nyelv rendszertanilag magasabb rétegéhez tartozó s elvi-leg mesterségesen alakítható fogalmak, amelyek a minősítés során tény és norma normatív összekapcsolása eszközéül s egyszersmind közegéül szolgálnak. Mert a tények minősíté-se, mint ismeretes, a döntés körvonalait eleve meghatározza, a lehetséges jogkövetkez-mények többé vagy kevésbé szűken adott körét eleve körülhatárolja. Nos, a minősítés szükségképpen az alternatív kizárólagosság megvalósítását s így egy dualizmus létesíté-sének kinyilvánítását jelenti. Hiszen a tényeknek meghatározott fogalom (fogalmak) alá
* Három tanulmánykötet recenziójából születetten, első megjelenésében Id. Varga Csaba 'A joglogikai vizsgá-lódás lehetőségei az újabb megközelítések tükrében' Állam- és Jogtudomány XIV (1971) 4, 7 1 3 - 7 2 9 . o., újranyomva in Varga Csaba Jogi elméletek, jogi kultúrák Kritikák, ismertetések a jogfilozófia és az összeha-sonlító j o g köréből (Budapest: ELTE „Összehaösszeha-sonlító jogi kultúrák" projektum 1994), 90-106. o. i Jogfilo-z ó f i á k ) .
1 Uo. 717. o. 194. o.j
rendelése s a többé vagy kevésbé szűk körben meghatározott jogkövetkezmények többé vagy kevésbé automatikus levonása csakis feltétlenül, egészében, kizárólagosan történ-het - anélkül, hogy ez a minősítésnek s a jogkövetkezmények levonásának bármiféle más lehetséges minősítés(ek)re tekintő vagylagosságát, megosztottságát, részekre bontását vagy fenntartásokkal övezését magában foglalhatná. Ha tehát adott tények adott minősítést nyertek, akkor e tényekre a jogszabályi szövegnek a szóban forgó minősítéssel kapcsola-tos valamennyi rendelkezése irányadó és megfelelően alkalmazandó, más rendelkezések relevanciáját viszont a kérdéses minősítés - legalább is azonos tekintetben (azonos idő-pontban, azonos jogrendszerben, azonos jogágon belül) - automatikusan kizárja. A fo-galmak alá rendelés ilyen alternatív kizárólagossága lényegében csak a jogra - s a joghoz hasonló dogmatikai rendszerekre, így a teológiai elméletekre, a játékok szabályrendsze-reire és a mesterséges emberi konstrukciók hasonló egyéb fajtáira - jellemző. S a fenti körülmény különösen élesen mutatja a jogi analógia specifikusan fikciós jeliegét. A va-lóságban ugyanis bármilyen mértékű hasonlóságról legyen is szó, az analogikus minősí-tés - mint bármely más dogmatikai minősíminősí-tés - sohasem dialektikus azonosságra, rész-azonosságra vagy hasonlóságra való következtetést, hanem mindig a tárgy rendszerbeli helyét illető határozott metszést, a következmények közösségében kifejeződő teljes, for-mális azonosítást, a tárgyak egy másik osztályába történő vonást, maradéktalan feloldást foglal magában. [...]2
A formalista és az antiformaiista felfogások megkülönböztető jegyeinek kifejtése so-rán fokozott hangsúlyt kap egyfelől a formális eljárás formális szabályok általi abszolút meghatározottsága, másfelől a nem formális eljárás nem formális szabályok általi relatív meghatározatlansága, és mindez, úgy tűnik, az eljárások egyöntetűségét, biztonságossá-gát és eredményeik előreláthatósábiztonságossá-gát illetően a formális eljárást erőteljesen kedvezőbb színben tünteti fel. így ez a körülmény könnyen azt a látszatot keltheti, mintha a jogbiz-tonságot és törvényességet inkább egy formalista módon felfogott logika, a jogalkalma-zó önálló értékelését s jogképző tevékenységét pedig inkább az antiformalista megköze-lítésnek megfelelő logika támogatná. A valóságban azonban korántsem erről van szó. A bíró szerepkörének körülhatárolása, önálló értékelése adott mérvű lehetőségének bizto-sítása, tevékenysége kereteinek s korlátainak meghatározása, a jogbiztonság fokozása, a törvényesség elmélyítése ugyanis egyfelől jogpolitikai elhatározás kérdése. Másfelől azonban a formalista megközelítés - a formális eljárás s az annak megfelelő formális sza-bályok általi abszolút meghatározottság - lehetőségeinek korlátai objektíve adottak, s ezekre az adottságokra lényegileg semmiféle jogpolitikai elhatározás nem hathat. A for-malista és antiforfor-malista megközelítés ily módon valójában nem a célok szubjektív ki-alakítását, a jogalkalmazási funkció jogpolitikai felfogását, hanem a lehetőségek korlátai-nak számbavételét, a lehetőségek megosztottságákorlátai-nak tudatosítását, s az erre való koncent-rálás irányát és módját tekintve különböznek egymástól. Ebből következően a formalista és az antiformalista megközelítés voltaképpen nem egymással kibékíthetetlen ellentmon-dásban álló ellentétes felfogásokként, hanem olyan egymást kölcsönösen feltételező és kiegészítő módszertani rekonstrukciós kísérletként jelennek meg, amelyek egy
természe-2 Uo. 7 1 8 - 7 1 9 . o. [ 9 5 - 9 6 . o . |
tériéi fogva egységes folyamat, a jogi okfejtés eltérő oldalainak (szakaszainak) logikai nézőpontból differenciált leírását nyújtják. Tehát mind a formalista, mind az antiformalista értelemben felfogott logika ugyanazon valóságon és valóságos folyamaton nyugszik, e valóságot s ennek folyamatait azonban eltérő összefüggések tükrében kutatja. [,..]3
A jogban a problémák mindig a társadalmi valóság gyakorlati problémáiként, dialek-tikus módon vetődnek fel, s így megválaszolásuk is a társadalmi valósággal élő, folyto-nos és alkotó igényű konfrontációt, nem pedig egy végsőkig lemeztelenített, lehetséges belső ellentmondásaitól elvonatkoztatott, tisztaságában meddő fogalomrendszerrel tör-ténő, s a lényegi egyezést ugyanakkkor az axiomatikus koherencia követelményével fel-váltó szembesítést kíván. Ennek megfelelően az elméleti okfejtésnek a következtetésre koncentráltságával szemben a gyakorlati okfejtés középpontjában mindig a döntés, tehát egy induktív-deduktív eljárásokkal közvetlenül nem azonosítható tevékenységi forma áll, s ezért az olyan elméleti kísérletek, amelyek a gyakorlat e specifikumával számot nem vetnek, ez utóbbi nézőpontjából kizárólag logikai játékoknak minősülhetnek. [...]4
M. VANQUICKENBORNE megkísérelte az úgynevezett „elemi" és „elvont" normák szélső határértéket jelölő kategóriáinak szétválasztását.5 Eközben azt a megfigyelést tette, mi-szerint a modern kodifikáció nagymértékben elvont fogalmaival szemben a primitív sza-bályozások a neopozitivizmus Protokollsätze-fogalmához erőteljesen közelálló, a „nor-matív atomok" formájában kifejeződő specifikus-konkrét tartalmat hordoznak: „az, ki levágja szomszédja második ujját, ennyit fizet", 'az, ki levágja szomszédja harmadik uj-ját, annyit fizet', és így tovább. Nos, noha a hasonlóság a neopozitivizmus gondolatával
valóban fennáll, mégis úgy gondolom, hogy ez kevésbé a megfigyelt tételek, mint in-kább az Elementarsätze fogalmával összefüggésben ragadható meg. A hasonlóság meglé-te - „A legegyszerűbb kijelentés, az elemi kijelentés, egy elemi tény fennállását állítja.
[...] Az összes igaz elemi kijelentés megadása leírja teljesen a világot. Teljesen leírja a világot, ha megadjuk az összes elemi kijelentést, s ezenfelül megadjuk azt, melyek kö-zülük az igazak, és melyek a hamisak"6 - azonban az alapkérdést önmagában meg nem oldja, sőt a megoldás kereteit sem körvonalazza. Az elvontság irányában haladva fokról fokra ugyanis logikailag rekonstruálhatjuk ugyan a lényegi-általános megragadására tö-rekvő, a konkréttól egyre inkább elvonatkoztató normatív szabályozás kialakításának fo-lyamatát, s ennek során a jogszabályi nyelven mint a mindennapi élet tárgynyelvéhez képest hierarchikusan magasabbszintű ún. metanyelven belül is kimutathatjuk a hierarchi-zálódás, a rétegeződés, a további metanyelvekre történő tagozódás folyamatát, minden-nek ellenére azonban a tárgynyelvből a jogrendszer metanyelvébe való minőségi átcsa-pás s ezzel a tény és a norma közötti normatív kapcsolatot hordozó minősítés problémája
3 Uo. 723. o. [100. o.|
4 Uo. 726. o. 1103. o.I
3 M. V a n q u i c k e n b o r n e [discussion | in Études de logique juridique IV: L e raisonnement juridique et la lo-gique d é o n t i q u e : Actes de C o l l o q u e de Bruxelles, p u b l . Ch. Perelman (Bruxelles: Bruylant 1970), 4 6 - 4 7 . o. ITravaux du Centre Natonal d e Recherche de L o g i q u e ] .
6 Ludwig Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezés [Tractatus logico-philosophicus, 1921] f o r d . Márkus György ( B u d a p e s t : Akadémiai Kiadó 1963), 4 . 2 1 . és 4.26. pont, 136. és 137. o.
még logikailag változatlanul megválaszolatlan marad. A jogszabályi nyelvben mint me-tanyelvben elméletileg és gyakorlatilag egyaránt feltárható szintkülönségek ugyanis csu-pán mennyiségi, fokozati különbözőségeket hordoznak. Ily módon pedig bármeddig ér-jünk is el az elvonttól a konkrét felé haladásban, a norma általánosságának lebontásában,
a konkrét-elemi összetevők feltárásában, csak az általános különböző szintjeit képviselő jogi fogalmakkal találkozhatunk, mert a konkrét és az elvont közötti mozgás lehetősége logikailag mindkét irányban végtelen, s így közöttük csupán a konkrétnak és az elvont-nak egymáshoz viszonyított megkülönböztetéséről s ilyen értelmű elkülönítéséről be-szélhetünk. A „normatív atomok" szerepében ebből következően így mindig az éppen adott s szóban forgó szabályozás körében létrehozott jogi fogalmak jelennek meg, amik más normákhoz viszonyítva - a viszonyítás irányának megfelelően - tovább egyediesít-hető vagy általánosítható „elemi" vagy „elvont" normáknak egyaránt minősülhetnek. [...]7
7 Varga, 720. o., 26. j e g y z e t [97. o.l