Furcsa módon az újabb világégés hozta meg Paszternak alkotói kedvét. Az iszonyú pusztulás és vérveszteség közepette a nép és vezetői között valamiféle közmegegyezés jött létre. Élethalálharcról, a szovjet és ezen belül különösen is az orosz nép létéről volt szó, minden tartalékot mozgósítani kellett. Ezért a háború idejére az orosz területe-ken lelassult a megtorló gépezet, megszűntek a tömeges letartóztatások és kivégzések;
hangsúlyozták az orosz nemzeti érzést, megtűrték a korábban tűzzel-vassal irtott vallást (a pravoszláv egyház habozás nélkül az állam oldalára állt a „teutonok” ellen vívott harcban)– és közölték a korábban üldözött írókat, ha azok – egyébként teljesen őszintén – hazafias érzéseiknek adtak hangot. Akik ismerték a sztálini rezsim logikáját, tudták,
hogy ezek csak átmeneti, fogcsikorgatva tett engedmények – a katonák jelentős része, és a Paszternakhoz vagy Ahmatovához hasonlóan gondolkodó írók azonban őszintén hitték, hogy most, miután a nép „bebizonyította”, hogy élete árán is hű a rendszerhez, a zord vezetők megenyhülnek, rájönnek tévedésükre, talán az elnyomó gépezetet is felszámolják. . . Paszternak mámorosan hirdette a katonai győzelem után: „Az egész
nép, annak minden rétege diadalmaskodott, minden örömével és bánatával, álmával és gondolatával. Győzött a sokféleség. . . A széles, általános közösség szelleme most mindenkinek a tevékenységét áthatja.” Hogy ez az elképzelés mennyire szivárványos volt, hamar megmutatták a háborút követő újabb megtorlások, a művészeket ismét helyretevő, boszorkányüldöző „zsdanovi” beszédek és korbácscsapások.
Az ominózus határozat azonban csak 1946 augusztusában jön, és addigra Paszternak elkészül a nagyregény első két részével! Az egyébként skrupulózus, állandóan javítgató író ezúttal mintha diktálásra dolgozna, bizonyítva, hogy a könyv benne él másfél évtizede, és meg akar születni. Amikor pedig Paszternak ráébred reményeinek megcsalatására, már nem hagyja abba a könyvet. Nem törődik vele, hogy személyében is támadják, a szovjet közélet olyan nagy hatalmú korifeusai minősítik dekadensnek, ellenforradalmárnak, a szovjet irodalomtól idegennek, mint Fagyejev. Az akarnok Szurkov, akinek régi számadása van tehetségesebb társával, nem is bírálja, hanem feljelenti: „Paszternak világnézete reakciós, maradi. Rágalmazza a valóságot. A szovjet irodalom nem békélhet meg az ő költészetével.” A Zsivago első részeinek barátok körében történt felolvasásáról így számol be a névtelen besúgó: „illegálisan valami ellenforradalmi regényt olvastak ott”.
Ez csak erősíti Paszternakban az elhivatottság, muszáj-Herkulesség gondolatát: ha már úgyis el kell pusztulni, legalább legyen valamiért, ne csak úgy véletlenül tartóztassák le. . .
Dacos-büszke álláspontját pontosan és megrendítően fogalmazza meg ama levelek egyikében, amelyeket Nyina Tabidzének, az ártatlanul kivégzett Tician Tabidze grúz költő özvegyének írt: „A legutóbbi szitok-átok hadjárat során megint mindenkivel szem-beállítottak, magányos és különálló lettem, mint olyan valaki, aki mindmáig nem ejtette ki a száján a mindenkitől megkövetelt »kukurikút«. Talán már honoráriumot sem kapok, egyébként is kívül kerültem az irodalmon. De ez engem nem bánt és nem nyugtalanít.
Hiszen a legnagyobb szenvedélyem a művészet, ami olyan egyértelműen szilárdan és világosan irányít engem és életemet, mint ahogy valamikor a vallási meggyőződés lett úrrá az embereken. A világos út és cél mindent megkönnyít számomra, mindenre készen állok, ami előttem áll, és köszönetet mondok sorsomnak és az égnek.” (1949. április 4.) Tovább írja a fogalmazványt arra a gyönyörű papírra, amit éppen Nyina Tabidzétől kapott; a babonás Paszternak ebben is jelet, intést lát. És amikor, még ugyanabban az évben, megkapja a sorstól utolsó múzsáját, segítőtársát, asszonyát, valóban egy hívő rajongásával hirdeti, hogy maga a sors, a világ hívja-várja regénye megteremtését.
Ivinszkaja
Amikor 1946-ban megismerkedtek, Olga Ivinszkaja 34 éves volt, 22 évvel fiatalabb Paszternaknál. A Novij Mir folyóiratnál dolgozott, a pályakezdő írók rovatát vezette.
Magánélete szerencsétlenül alakult: első férje öngyilkos lett, a második a karjai között halt meg a kórházban. Édesanyját három évre lecsukták, mert valamit mondott Sztálinról.
Volt egy fia és egy lánya – utóbbi Lara lányának, Katyenkának előképéül szolgált.
Paszternak kétszer nősült. Első házasságából született Jevgenyij fia, aki később értékes összeállításokat közölt a Zsivago doktor alkotói történetéről. Második házasságát – Zinaida Neuhausszal– viharos szerelem, és két korábbi család felbomlása előzte meg
1930-ban. A negyvenes évek derekán a már nem fiatal és sebzett költő, aki tudta-hitte, hogy fő műve még előtte áll, mámorosan fogadta az élet éppoly váratlan, mint amennyire értékes ajándékát. Olga Ivinszkajában nemcsak nagyszerű partnerre tett szert, hanem hozzá szellemileg közelálló, megértő segítőtársra, aki kellőképpen tudta szabályozni a hol túláradó, hol pedig önbizalmát vesztő írót. Ráadásul külsőleg-belsőleg megtestesítette azt az asszonytípust, akit Paszternak Zsenya Luversben még csak megálmodott, később is sokszor elképzelt, de személyesen tulajdonképpen sohasem ismert. Zsivago megkapta Larát.
Olga Ivinszkaja méltán illeszkedik a nagy orosz író-élettársak sorába; mindenekelőtt Jelena Bulgakova, a Mestert ihlető, végsőkig támogató Margarita jut az eszünkbe vagy a Viszockijt tíz éven át óvó, egyensúlyban tartó Marina Vlady. A „régi” asszonyok közül pedig Anna Dosztojevszkaja, aki húszévesen ment férjhez egy nála kétszerte idősebb, súlyos beteg emberhez, aki nélkül aligha születhettek volna meg a késői nagyregények. . . Nem minden orosz írófeleség volt ilyen (hamarjában Natalja Puskinára, Herzen asszonyá-ra vagy a Lev Tolsztoj életének utolsó éveit pokollá tevő Szofja Andrejevnáasszonyá-ra gondolunk) – annál nagyszerűbbek azok, akik mindent vállaltak párjukért és azok műveiért. Lágerbe
és börtönbe azonban egyikük sem került – Ivinszkaja ezt is kipróbálhatta. . .
Három évig tartott a csodálatos, ihlető szerelem első, legszebb szakasza. Olga gyermeket várt– Paszternak boldog volt, szárnyalt, rajongott. . . Ám ellenségei egy pillanatra sem feledkeztek meg róla. Ha már–Sztálin szeszélye folytán–nem nyúlhattak Paszternakhoz, ott mérték rá a csapást, ahol a legérzékenyebb volt: Ivinszkaját 1949 októberében bevitték a Lubjankára. Éjjel-nappal vallatták – végül elvetélt. „Helyettem őt hurcolták el – írta a költő 1958-ban Renata Schweitzernek –, azt az embert, aki az államvédelmi hatóság szerint a legközelebb állt hozzám. Azért tették, hogy gyötrő kihallgatásokon kellő bizonyítékot csikarjanak ki belőle egy ellenem indítandó bűnperhez. Az ő hősiességének és kitartásának köszönhetem egész életemet, azt, hogy ezekben az években nem nyúltak hozzám. . . ” Az asszonyt végül öt évre lágerbe küldték. Paszternak pedig súlyos infarktust kapott, hónapokig kezelték.
A hivatalos körök idegességét fokozta, hogy Paszternakot 1946-tól rendszeresen felter-jesztették az irodalmi Nobel-díjra. Erről ugyan a szovjet közvélemény mit sem tudhatott, egyébként is azt sulykolták bele (már a „fehéremigráns” Bunyin 1933. évi Nobel-díja óta), hogy ez valami részrehajló burzsoá praktika – de azért az irodalmi „elitnek” a háta is borsódzott attól, hogy egy ilyen rangos díjjal egyszerűen áthúzzák a szovjet irodalom kanonikus értékrendjét. Paszternak egyik 1954. évi leveléből idézünk, amelyet Olga Freidenberghez írt: „El sem tudod képzelni, mennyire feszült a kapcsolat köztem és a hivatalos valóság között, és mennyire rettegek attól, hogy magamra felhívjam a figyelmet. Hiszen ha csak egy lépést teszek is, jogukban áll, hogy kérdéseket tegyenek fel legalapvetőbb nézeteimmel kapcsolatban; márpedig az egész világon nincs olyan erő, amely rákényszeríthetne, hogy válaszoljak is rájuk, mint ahogy egyenként mindenki válaszol. És ez egyre csak éleződik, egyre rémisztőbbé válik, abban a mértékben, ahogyan a legutóbbi időkben életem erőteljesebbé, boldogabbá, termékenyebbé és egészségesebbé vált. Tehát rejtetten, titokzatosan kell élnem.”