Ezen a ponton kerül be a Rákosztály a világirodalom nagy áramköreibe. Nem véletlen, hogy a könyvet az első között olvasó Kaverin azIvan Iljics halálával, Tolsztoj remekével vetette össze, a Szolzsenyicin regényeiről már 1969-ben tanulmányt író Lukács György pedig a Rákosztály és a Varázshegy azonos alaphelyzetére mutatott rá. A rokonság persze még mélyebben, az ősi emberi szituációban gyökerezik. Egyik vonatkozása az az ősi igazságosztás, amely évezredeken át vigasztalja a meggyötörteket (köztük is a haláltánc-freskók alkotóit)–az elnyomók, kínzók, hatalmasok végül ugyanúgy itthagyják az árnyékvilágot, mint rabszolgáik. (Ezt ki is mondja a láger egyik foglya, akit Poddujev embertelen eszközökkel sarkallna nagyobb teljesítményre: „Te is meg fogsz egyszer halni, főnök!”
A könyv igencsak ritka pillanatai közül az egyik éppen a rabok kárörömével kapcsolatos.
Kosztoglotov emlékezik arra, hogyan is volt, amikor „a kannibál feldobta a talpát”, és a bajuszos Gazda halálával bajba kerültek a „kis gazdák” is. A kivezényelt fogolycsapatot felszólították, hogy vegye le a sapkáját – csakhogy ők mindjárt a levegőbe is dobálták azt nem titkolt örömükben. . . Bahtyin „karnevalizációs” elmélete még egyszer igazolódik:
a rémség, a horror valahol mindig összetalálkozik a jótékony humorral, a rab féktelen vidámságával, aki egy pillanatnyi elégtételért sokéves rabsággal, esetleg az életével fizet, mégsem mond le róla.
A másik, talán még fontosabb, korszerűbb motívum: a halál színe előtt magába szálló ember, aki gyötrelmesen élesen látja át mindazokat a hibákat, vétkeket, olykor bűnöket, amelyeket élete folyamán egy akkor fontosnak tűnő előnyért (hivatal, pénz, nő) elkövetett. Ma már másképp értékeli azokat a „kincseket”, felismeri életének hiúságát. A kérdés az, helyrehozhatja-e amit tett, legalább annyira, hogy méltósággal tudjon távozni – már amennyire ezt a halál közömbös fizikai könyörtelensége megengedi.
A Rákosztály szerkezetileg az orosz irodalom ama hagyományát követi, amelyet még Gogol honosított megA revizor vagy aHolt lelkek sajátos sorozataival, és ami nem volt idegen Csehov színműveitől sem: nyomon követni, hogy több, hasonló helyzetbe került ember hogyan viselkedik rendhagyó körülmények között, amikor állást kell foglalnia. A különleges helyzet éppúgy „kihozza” az emberekből a közös, általános reakciót, mint
ahogy tisztázza egyedi vonásaikat is. A Rákosztályban minden a halálos betegség körül forog, és nemcsak egy kórterem foglyairól van szó, hanem a „szabad emberekről”, orvo-sokról, nővérekről, a betegek hozzátartozóiról is. Ugyanakkor a könyvnek természetesen semmi köze a kedves orvosregényekhez vagy orvosfilmekhez; sőt, Szolzsenyicin mintha tudatosan kerülne minden enyhítő vagy „felemelő” mozzanatot – számára nincs se megváltó, se szép halál, se az olvasót megnyugtató gyógyulás – csak megalázó testi pusztulás.
Szolzsenyicinnek az olvasó – pontosabban a megszokott fordulatokat váró olvasó – iránti „kegyetlenségére” jó példa lehet Doncova doktornő ábrázolása. A fontos, de a könyv egészét tekintve mégiscsak epizodikus mozzanat (a másokat önfeláldozóan gyógyító orvosasszony maga is megkapja a rákot) más művekben fő témává léphetne elő, sőt a hagyományos szocreál szép, romantikus, lélekemelő történetet faraghatott volna belőle.
Szolzsenyicin maga sem titkolja, hogy Doncova végeredményben azért betegedett meg, mert gyógyítás közben nem volt se éjjele, se nappala, de jelzi azt is, hogy egyúttal szerencsétlen áldozat (ha gyógyítani akart, a rossz felszerelés miatt nem kerülhette el az állandó sugárfertőzést). Érdekes mozzanat, hogy amikor Doncova megsejti betegségét, orvosi ismeretei ellenére nyomban átveszi a betegek reménykedését, csodavárását. Ám ugyanúgy elveszti ő is munkáját, szabadságát, mint az „egyszerű” betegek: „Immár harminc éve foglalkozik mások betegségeivel, jó húsz évet töltött el a röntgenernyő előtt, olvasott belőle és az eltorzult, könyörgő szemekből. . . és egyre vitathatatlanabbnak érezte a maga tapasztalatát, egyre összefüggőbbnek az orvostudományt. . . és egyszer csak néhány nap leforgása alatt a saját teste kibillent ebből a nagy és összefüggő rendszerből, nekiütődött a kemény földnek, és egy szervekkel teletömött, védtelen zsákká vált, melyek mindegyike bármelyik pillanatban megbetegedhet és följajdulhat. . . Egyetlen nap alatt le kellett mondania mindenről, ami az életét alkotta. . . ”
Itt eszünkbe jut Ruszanov jajveszékelése. Nem kétséges, hogy – vele ellentétben – az író emberileg sajnálja a „mamát”, de most fontosabb számára a jelenség, a szituáció, amely parancsnokból alárendeltet csinált.
Térjünk azonban vissza Ruszanovhoz. Ő az, aki a legkevésbé sem hajlandó megvál-tozni – bár sok mindenről lemond a kórházban, pontosabban apatikussá válik, azért az életéhez valami állati rémülettel ragaszkodik. Siratja önmagát, de senkit azok közül, akiket tönkretett. Sajnálja, „hogy egy ilyen céltudatos, előretörő, sőt mondhatni szép életet, mint az övé, derékba tört az az idegen daganat, melyet az esze nem volt hajlandó szükségszerűnek elfogadni”. Ruszanov logikája szerint annak a hithű párttagnak, aki egész életében mindig a helyes vonalat, az előírásokat követi, nem volna szabad ilyen „kö-zönségesen” meghalnia. Ha csak ezen múlna, azonnal szólna az ismerősöknek, befolyásos embereknek, fellebbezne. . .
Szolzsenyicin nem adja meg Ruszanovnak a feloldozást, még csak le sem zárja a sorsát.
Kikerül a rákosztályról, örömmel robog el a kincstári autón –, de már azt, hogy végleg meggyógyult-e vagy reménytelen esetként visszakerül egy éven belül (mintha inkább az utóbbit sugallná az író), nem tudjuk meg. És hogy őszinték legyünk, nem is érdekel bennünket. Ruszanov biztosan nem gyógyult meg, és soha nem is fog meggyógyulni.
Szembeállítja vele az író Jefrem Poddujevet, aki a maga módján, egyszerűbb kör-nyezetben, de ugyanolyan komisz életet élt le, mint Ruszanov – sok nőt csábított el,
és hagyott magára, olykor gyerekkel a karjában; a munkának mindig a könnyebbik, jobban fizető végét igyekezett megfogni; nem volt könyörületes az alája beosztottakkal;
jószerével csak magával törődött egész életében. És mégis. . . A halál közelsége mélysé-gesen elgondolkodtatja ezt a tohonya embert, a véletlenül kezébe kerülő Tolsztoj-kötet pedig megrendíti, átalakítja. A nagy író moralizáló, „népi” tanmeséit olvasgatja – a halál könyörtelenségéről, a földi törekvések értelmetlenségéről, az elkerülhetetlen szám-vetésről. És ez a nagyon rossz ember képes rá, hogy emelt fővel távozzék az életből.
Úgy megy el, mint azok az öregek, akiket valaha kinevetett, most pedig szótlanul követ.
Azok „nem nyafogtak, nem vergődtek, nem dicsekedtek, hogy rajtuk nem fog a halál – mind nyugodtan fogadta a halált. Nemhogy húzták-halasztották volna: szép csöndben felkészültek rá, meghagyták, kié legyen a kanca, kié a csikó, kié a bunda, kié a csizma.
És megkönnyebbülten távoztak, mintha csak átköltöztek volna egy másik házba.”
Szolzsenyicin cím szerint ugyan nem említi, de nyilvánvalóan szeme előtt lebeg a tolsztoji Három halál.Elődje ott háromféle elmúlást mutat – a hisztérikus, önsajnáló asszonyét, a közömbös, csendes muzsikét – és végezetül egy fa szép halálát. Az első kettőre bőven akad példa a Rákosztályban; felemelő, szép halálról Szolzsenyicin nem ír.
Ilyesmi nem is igen képzelhető el a kórház falai között, ahol minden egyes betegre hat a kölcsönösen gerjesztett hisztéria, halálfélelem és egyúttal a csodavárás – arany kolloidban, csodatevő teában bizakodnak és főként abban, hogy a minden emberre érvényes orvosi törvények épp az ő esetükben tesznek kivételt. Tolsztoj ismerte ezt az önáltatást, az ő Ivan Iljicse így gondolkozik: „A szillogizmus példáját, melyet Kiesewetter Logikájában tanult: Kaj21 ember, az ember halandó, tehát Kaj halandó– világéletében csupán Kajra nézve tekintette érvényesnek és semmiképp sem önmagára nézve. Ott egy Kaj nevű emberről volt szó, általában az emberről, és ebben a vonatkozásban a tétel helyes és igaz volt; de ő nem Kaj és nem általában ember, hanem mindig egészen más volt, alapvetően különbözött mindenki mástól. . . ”
Az a kibúvó, amelyet Vagyim Zacirko választ, Örkény István Rózsakiállításának egyik „megoldására” emlékeztet: versenyt futni a halállal, hasznos tevékenységgel töltve a gondosan beosztott hátralevő időt. Vagyimot képtelen és igazságtalan helyzete (hiszen csak huszonhét éves) elgondolkodtató megfigyelésekig juttatja el az idő és benne az ember „aszinkron voltáról”: „Akárcsak a fény sebességét megközelítő testnek, az ő ideje és tömege is más mostantól fogva, mint más embereké: az ideje sűrűbb, a tömege szilárdabb. Az évek hetekké tömörülnek össze benne, a napok percekké.”
Ugyanilyen relatív a tehetség és a halál viszonya: „a tehetség könnyebben megérti és elfogadja a halált, mint a tehetségtelenség. Pedig a tehetség sokkal többet veszít a halállal, mint a tehetségtelenség! A tehetségtelennek föltétlenül hosszú élet kell. . . ” Más kérdés, hogy ez a rokonszenves fiatalember sem tud végig megmaradni ezen a szinten – a könyv végére éppúgy csodára vár, mint a többiek, filozófiáját legyőzi a makacs
élnivágyás.
Megrendítő a két tizenéves, Gyemka és Aszja tragédiája: az egyiknek a lábát, a másiknak a mellét kell „odaadnia”, és nem biztos, hogy ezen az áron életben maradhatnak.
Az a jelenet, amelyben Aszja még utoljára csókra nyújtja a mellét a fiúnak, hogy legalább ő emlékezzék rá, milyen volt – megrendítő, egyszerűen feledhetetlen.
21 Alighanem Caius a helyes.