Már jóval Grosszman előtt feltették a kérdést: miért is győzött a szovjet hadsereg Sztá-lingrádnál a hatalmas ütőerejű, jól képzett német hadsereg felett? A Rövid tanfolyam szintjén álló sztereotip válasz szerint döntő szerepet játszott Sztálin hadvezéri zseniali-tása, a párt irányízseniali-tása, a szocialista eszményekért harcoló szovjet emberek hősiessége, a hátország hősies összefogása stb. Később ez kissé módosult: Sztálin „zsenialitásának”
helyét a valóságos hadvezérek, köztük is Zsukov és Vasziljevszkij katonai tehetsége foglalta el anélkül, hogy az alapfelfogáson változtattak volna.
Grosszman egészen másképp látja az okokat és okozatokat. „A történelem könyörtelen ravaszkodásáról” szólva megállapítja: „a szabadság, amely a győzelmet szülte, s a háború célja volt, a történelem ravasz ujjacskáinak érintésétől a háború eszközévé lett”. Az író
rámutat a sors furcsa fintorára: a kollektivizálástól, az iparosítástól, terrortól, iszonyatos vérveszteségtől meggyötört orosz ember valósággal magához tért a háború kitörésekor, bármilyen pusztító volt is az, bármennyire fenyegette őt magát az ellenség golyója. A háború sok mindent a helyére tett – a korábbi pártirányítók, bürokraták, a nómenk-latúra tagjai, fogcsikorgatva bár, de kénytelenek voltak átadni helyüket a tehetséges katonáknak, vezetőknek, és a hadra kelt seregben egyelőre a bajtársias, emberséges, „be-levaló” közösségi emberek lettek a hangadók (nem véletlen, hogy Tvardovszkij bumfordi katonahősét, Vaszilij Tyorkint annyira szerették, sőt utánozták az egyszerű harcosok).
A könyvben egymást követik a szívhez szóló beszélgetések rokonszenves parancsnokok és beosztottaik között, és mindnyájan úgy fogják fel a háborút, mint végső próbatételt, amely után visszatér majd az emberek kapcsolatába az emberség, megértés. Ez a gondolatsor különösen élesen csendül fel Darenszkij szavaiban, amikor Bovával beszélget:
„A háború idején senki sem akar meghalni a káderosztályok vezetőiért. Kérvényeket egy senki is elutasíthat, de még a katona özvegyét is kikergetheti az irodájából. Ám a németet csak erős, igazi férfi kergetheti ki. . . Csupán azt sajnálom, hogy ahhoz, hogy én most boldog legyek, és minden erőmet Oroszországnak szentelhessem, túl kell jutnunk ezen a rémséges és keserű időszakon. . . ”
Ma már tudjuk, hogy sokan voltak, akik nem tudták feledni a sztálini korszak éhínsé-geit, személyes megpróbáltatásaikat, és átálltak a vlaszovisták oldalára, vagy beálltak policájnak. Bár ezeknek az embereknek a sorsát, indítékait ma már jóval differenciál-tabban látjuk, mégis Grosszmannak adunk igazat, aki Jersovnak, a hadifogolytáborba került őrnagynak a sorsán keresztül mutatja meg, hogyan reagált a megbántott emberek többsége, amikor választania kellett. Megrendítően mondja el Jersovnak, a „kulákfiúnak”
a szenvedéseit, apjának, anyjának, húgainak méltatlan halálát, azt az állandó gyanakvást, amely őt magát körülveszi, és végső soron halálát is okozza. Ennek ellenére Jersov így gondolkodik: „A vlaszovista felhívások ugyanarról írtak, amit az apja elmondott neki.
(Vagyis egész falvak pusztulásáról, a funkcionáriusok kegyetlenkedéseiről – B. Gy.) Tudta, hogy mindez igaz. De azt is tudta, hogy ez az igazság a németek és vlaszovisták szájából – hazugság. Érezte, világosan tudta, hogy amikor a németek ellen harcol, a szabad orosz életért küzd, hogy a Hitler feletti győzelem egyúttal megsemmisíti azokat a haláltáborokat is, amelyben anyja, húgai, apja elpusztultak.”
Krimov, aki merevségével, a parancsok gondolattalan végrehajtásával maga is tehetett róla, hogy a németek Sztálingrádig juthattak, a csaták hevében felismeri a hétköznapi bajtársiasság megtisztító, mámorító varázsát: „Sztálingrádban jók voltak az emberi kapcsolatok. Egyenlőség és méltóság honolt ezen a vér áztatta agyagos földön. Sztálin-grádban csaknem mindenkit érdekelt az, hogy a háború után hogyan rendezik majd el a kolhozok dolgát, milyen lesz a viszony a nagy népek és kormányaik között. . . Csaknem mindannyian hitték, hogy a becsület és tisztesség fog győzni a háborúban, és a becsületes emberek, akik nem sajnálták vérüket, nyugodtan alakíthatják majd szép életüket a megvalósuló igazságosság körülményei között. Ennek a megható hitnek olyan emberek adtak hangot, akik úgy vélekedtek, hogy ők maguk aligha érik meg a békét, s napról napra csodálkoztak azon, hogy reggeltől estig kihúzták a Földön.” Az pedig már Krimov életének szomorú paradoxona, hogy épp amikor közel kerül az emberekhez, és nagy igazságokat ismer fel, érte is kinyújtja kezét a könyörtelen gépezet, amelyet korábban
maga is kiszolgált.
A harcosok tehát remélték, hogy a háború megszünteti az állam és köztük kialakult
„félreértést”: a legfelsőbb vezetés belátja, hogy a Hitlert legyőző hősök jobb bánásmódot, életkörülményeket, és nem utolsósorban bizalmat érdemelnek. Tudjuk, mennyire nem vált ez valóra. Mi több: Sztálin szemében „az ő városánál” aratott diadal paradox módon az erőszakos-tömeggyilkos múlt igazolásává lett. A generalisszimusz könnyen megfeledkezett róla, hogy a megnemtámadási egyezménnyel tulajdonképpen ő szabadította rá Hitlert Nyugat-Európára; hogy diktátor-kollégája volt az egyetlen, akinek valaha is hitt; hogy teljesen tehetetlennek bizonyult a német támadás első hetében; hogy még 1942-ben is csaknem felőrölte a szovjet hadsereg erejét indokolatlan támadó akcióival; hogy helytelen utasításaival a harkovi vereség okozója lett. Ez a múlt – de most itt van a győzelem, vagyis tovább szőheti a fojtogató, halált hozó szálakat: „Abban az órában eldőlt a német hadifoglyok sorsa, akik majd Szibériába mennek. Eldőlt a sorsuk a német hadifogolytáborokba került szovjet foglyoknak, akikről Sztálin akarata így döntött: osszák csak meg »kiszabadulásuk« után a német foglyok szibériai sorsát. Eldőlt a kalmükök és krími tatárok, balkárok és csecsenek sorsa, akiket Sztálin akaratából Szibériába és Kazahsztánba visznek majd, s nem lesz joguk, hogy emlékezzenek történelmükre, gyermekeiket megtanítsák anyanyelvükre. Eldőlt Mihoelsznek és barátjának, Zuszkin színésznek a sorsa (a kiváló zsidó aktivista rendezőt és színészt a KGB gyilkoltatta meg 1948-ban „autóbalesetet” színlelve – B. Gy.), eldőlt Bergelszon, Markis, Fefer, Kvitko, Nuszinov zsidó íróknak a sorsa, akiknek kivégzése közvetlenül meg kellett hogy előzze a Vovszi professzor vezette zsidó orvosok baljós perét. Eldőlt a Szovjet Hadsereg által megmentett zsidók sorsa, akik fölé a népi sztálingrádi győzelem 10. évfordulóján Sztálin felemelte a pusztító kardot.” Ez a lidérces látomás, a háborút követő nyolc sztálini év rémségeinek felidézésével azt is elmondja, hogy valójában mi várt a győztes katonára. (Az orosz történelem egyébként erre már tudott példát: az 1812-es győzelmet, Napóleon bukását kivívó jobbágykatonáknak vissza kellett térniük a rabszolgaságba, mintha mi sem történt volna. Ugyanígy folytatódott a sztálingrádi és a háborús diadal után „a hallgatag vita a győztes nép és a győztes állam között. Ettől a vitától függött az egyes ember sorsa, szabadsága” – jelzi a voltaképpen máig megoldatlan problémát Grosszman. És az csak természetes, hogy a sokat szenvedett, hős városban se változik semmi: Sztálingrádot „nem látják el, a fizetést nem adják ki, a pincékben és bunkerekben minden hideg, nedves. Újra megváltozott az igazgató is – korábban, amikor a német Sztálingrádra rontott, ő volt az üzemekben a legjobb barát, most viszont már nem áll velünk szóba, házat építtetett magának, Szaratovból autót kapott”.
Grosszmannak egyébként a csata és a háború sorsát megfordító manőverről is egyéni véleménye van. Ezt a könyv egyik legvitatottabb, a vonalas bírálók által leginkább elvetett fejezetében (III. rész 7. fejezet) fejti ki. „A németek Sztálingrád mellett történt bekerítésének gondolatát zseniálisnak tartják” – írja a fejezet első mondatában, majd rámutat, hogy ez a terv az adott körülmények között természetes volt, mert már az ősember is így harcolt nemkívánatos szomszédai vagy a nála sokkal nagyobb és erősebb állatok ellen. A hadvezérek zseniális ötleteit azért is kétkedéssel kell fogadni, mert – szemben a nagy feltalálókkal, Galileivel, Newtonnal vagy Einsteinnel – semmivel sem teszik bölcsebbé az embereket. A katonai művészetet Grosszman a legalacsonyabb,
harmadrendű felfedezések közé sorolja.
Ezen a ponton megint Tolsztoj jut az eszünkbe, aki tagadta Napóleon nagyságát, és Kutuzov érdemét is csak abban látta, hogy nem akadályozta meg az objektív törvény-szerűségek érvényesülését a háborúban, s ahol tehette, elősegítette. A sors menetébe durván beavatkozó Napóleon Tolsztoj szemében szánalmas, sőt nevetséges. Grosszman, akitől ez a gondolat nem áll távol, annyival visszafogottabb, hogy kijelenti: „képtelenség volna tagadni a hadi dolgokban a csatát irányító tábornok tevékenységének jelentőségét”, ám nyomban hozzáteszi: „A tábornokot azonban ne minősítsük géniusznak. Ha egy tehetséges mérnökről mondjuk, hogy zseni, nyilvánvalóan ostobaságot mondunk, de ha egy tábornokról, akkor ez már nem csupán buta dolog, hanem káros és veszélyes is.”
Sztálingrádnál tehát – sugallja Grosszman – nem a mesterségükhöz egyébként valóban értő, a katonai mesterség ismert fogásait jól alkalmazó, a bekerítés helyét és időpontját jól megválasztó tábornokok győztek, hanem az egyszerű emberek, akiknek annyi év után – kényszerűen – szabadságot adtak, és így hazájuk védelmében megmutathatták, mire
is képesek.