Grosszman 1960-ra készült el az Élet és sors kéziratával. Nem volt olyan naiv, hogy ne emlékezett volna Az igaz ügyért hányattatásaira, de bízott benne, hogy kisebb kompromisszumok árán átverekszi magát a hivatalok és szerkesztőségek cenzúráján és öncenzúráján. Hiszen végezetül Az igaz ügyért is megjelent. . . Sajnos, addigra Grosszman és Tvardovszkij összeveszett (utóbbi kényszerűen kétértelmű viselkedésétAz igaz ügyért esetében az író nem tudta megbocsátani), és így került a regény kézirata a Novij Mir helyett a semleges, szürke Znamjához, illetve annak főszerkesztőjéhez, Vagyim Kozsevnyikovhoz. Kozsevnyikov meglehetősen termékeny író volt, éppen 1960-ban jelent meg Bemutatom Balujevet című könyve, amelyben a „pozitív hőst”, az építésszervező Balujevet próbálta az új idők szellemének megfelelően újraírni, valamivel kevesebb pátosszal, de azért úgy, hogy még megfeleljen a szocreál követelményeinek.
Később szerzője lett egy szovjet akció-könyvnek, az Abel ezredes élettörténetére épülő Berlinből jelentkezemnek (1965, eredeti címe „Pajzs és kard”). Nem nehéz megálla-pítanunk, hogy felelősségteljes funkciójától függetlenül művészileg is mennyire mást képviselt, mint Grosszman. Elolvasván Grosszman könyvét, halálra rémült, összehívott egy szerkesztőbizottsági ülést, amelyre meghívta az írószövetség nagyhatalmú, bár írói szempontból jelentéktelen titkárait: Georgij Markovot (1971-tól ő lesz az első titkár) és Szergej Szartakovot is.
Kozsevnyikov bevezetőjében megadta a hangot: „e mű durva politikai tévedései,
ellenséges orientációja kényszerített bennünket arra, hogy felkérjük az írószövetség vezetőit: ítéljék meg nyíltan és elvszerűen, hogyan és miért eshetett meg ez a baj, sőt mondhatni katasztrófa elvtársunkkal, az írószövetség tagjával”. (A szöveg kísértetiesen emlékeztet arra, ahogyan Strum „eltévelyedését” megvitatják – Grosszman megjósolta saját sorsát. . . Egyébként – szívrohama miatt – éppúgy nem volt ott a sorsáról döntő értekezleten, mint Strum a maga kiátkozásán.)
Ma már ismeretlen, de akkor befolyásos irodalmárok ilyen feljelentő bölcsességekben foglalták össze álláspontjukat: „nagy tehetségét az író arra használta fel, hogy gonosz és sértő dolgokat mondjon társadalmunkról, a szovjet emberekről, eltorzítva, szovjetellenes módon mutassa be életünket. Lényegében egyenlőségjelet tett a szovjet állam és a fasizmus közé”. „A regény tele van visszataszító, lelkileg nyomorék emberekkel. A könyv szereplői a rettegés, az egymás iránti bizalmatlanság, a feljelentgetések légkörében élnek. . . Miközben Grosszman becsmérel mindent, ami szovjet, megpróbálja rehabilitálni Trockijt, Buharint, Rikovot, Tomszkijt. . . Történelmietlen, antihumánus mű, koncepciója velejéig hamis. A külföldi szovjetellenes propaganda malmára hajtja a vizet.” „AZsivago doktor kismiska ahhoz képest, milyen károkat okozhatna Grosszman regényének a megjelenése.”
Az utóbbi hasonlat egyébként nem is rossz. Nem kétséges, hogy ezúttal is boszor-kányüldözést terveztek, akárcsak Paszternak esetében – egy adott jelre megint beindult volna az egész kiátkozó-prostestáló, antiszemita gépezet. Volt azonban egy lényeges különbség. A Zsivago doktor megjelent külföldön, ténnyé vált – Grosszmannak viszont csak kézirata volt. Ezért is tettek kísérletet a könyv fizikai megsemmisítésére. Erre célzott már Kozsevnyikov zárszava is: „A regényt minél jobban el kell rejteni a külső szemek elől, intézkedéseket kell tenni annak érdekében, hogy ne járjon kézről kézre.”
Egészen Orwell vagy Bradbury Fahrenheit 451-ének szellemében (ez utóbbi könyvben a tűzoltók feladata, mint ismeretes, nem a tűzoltás, hanem a könyvekből rakott máglyák fellobbantása. . . )
A szerkesztőbizottság ennek megfelelően döntött. Közölték Grosszmannal, hogy művét nem adják ki, egyben nyomatékosan ajánlották neki, hogy „sürgősen vonja ki a forga-lomból regénye kéziratának példányait, és tegyen intézkedéseket annak érdekében, hogy a regény ne kerüljön ellenséges kezekbe”. A szerződést azonnali hatállyal felbontották, ám – okulva abból, hogy Az igaz ügyért esetében a kiadó a pert elvesztette– közölték az íróval, hogy az előleget nem kell visszafizetnie. . .
Egy hónap múlva, 1961. február 14-én a KGB három embere megjelent Grosszman lakásán, valamint a rokonainál, és elkobozták a regény összes példányát, de még a vázlatokat és piszkozatokat is. Felkeresték a regény gépírónőit, és a használt indigókat is begyűjtötték, nehogy a monumentális műnek akár egyetlen sorát is rekonstruálhassa valaki. A magas rangú KGB-tisztek (egy alezredes és két őrnagy) alá akartak íratni egy papírt Grosszmannal, hogy senkinek sem beszél könyve kéziratának elkobzásáról – az író azonban nem írt alá semmit.
Fűhöz-fához futott – járt pártfunkcionáriusoknál, írószövetségi tisztviselőknél, akik jelezték (már csak ilyen volt az a kor), hogy személy szerint nem értenek egyet a könyv
„letartóztatásával”, de figyelemmel kell lenni a politikai helyzetre, talán majd valamikor ki lehet adni stb. Egy év elteltével Grosszman levelet írt Hruscsovhoz. Kért, könyörgött, bár nem tagadta meg írói méltóságát. Arra hivatkozott, hogy még a könyv elítélői sem
mondják azt, hogy amit ír, nem igaz, csupán nem tartják „aktuálisnak” ezeknek az igazságoknak a közzétételét. A levél ezekkel a megrendítő sorokkal ért véget:
„Kérem önt, adja vissza könyvem szabadságát, kérem, hogy a kéziratomról szerkesztők és ne az Állambiztonsági Szolgálat munkatársai vitatkozzanak velem.
Van valami értelmetlen és hazug jelenlegi helyzetemben, fizikai szabadságomban, amikor a könyv, amelynek életemet adtam, börtönben van.11 Végtére is én írtam, végtére is nem tagadtam meg, és nem is fogom megtagadni. Tizenkét év telt el azóta, hogy elkezdtem dolgozni ezen a könyvön. Változatlanul az a véleményem, hogy az igazságot írtam meg benne, szeretettel, együttérzéssel az emberek iránt és hittel az emberekben. Kérem, bocsássák szabadon könyvemet.”
Grosszman türelmetlenül várta a főtitkár válaszát, hónapokig ott ült a telefon mellett. . . Végül 1962. július 23-ára behívatta őt Szuszlov, a párt „ideológiai titkára”. Mintegy három órán keresztül beszélgettek; és miután az izgatott író hazatérése után nyomban feljegyezte a „társalgás” legfontosabb részleteit, meglehetősen pontosan, csaknem szó szerint ismerjük Szuszlov kijelentéseit.
Lazarev írja Mihail Szuszlovról: „egyike volt a posztsztálinista vezetés legkomorabb figuráinak. Jelentős mértékben éppen neki köszönhetjük, hogy a párt XX. és XXII.
kongresszusán tervezett változások mégsem valósultak meg, és hogy sok-sok éven át (ezeket az éveket ma a „pangás” éveinek nevezzük) az ideológiára, tudományra, kultúrára fojtogató légkör telepedett rá. Grosszman regényének szigorú és kérlelhetetlen ügyészei mindenekelőtt Szuszlovra »vették az irányt«, ő határozta meg, mit szabad és mi az, ami tűrhetetlen, mikor és hogyan kell meghúzni a csavarokat.” Szuszlov nem tagadta el a hüledező író elől, hogy az inkriminált könyvet még csak nem is olvasta, hogy csupán megbízható recenzensek és kritikusok véleményére támaszkodik. Kioktatta Grosszmant:
a könyv politikailag ellenséges, nagyobb kárt okozhatna, mint a Zsivago doktor.A mű azért nem sikerült, mert az író túlságosan is szívére vette a sztálini korszak negatív jelenségeit, elszigetelte magát a szovjet nép valóságos életétől. Nincs értelme, hogy a könyvet mások is olvassák (Grosszman levelében Fegyin, Leonov, Ehrenburg véleményét kérte). A könyvet nem lehet, és nem is fogják kiadni. Talán egyszer – majd 250 év múlva, legalább ennyi időnek kell eltelnie, amíg a könyv kártékony hatása megszűnik.
Grosszman ezután már senkihez sem fordulhatott. Két év múlva veserákban meg-halt, utolsó munkája egy örmény regény nyersfordításának javítgatása volt. . . 1967 után műveit egyáltalán nem adták ki, azokat sem, amelyeket korábban „pártszerűnek”, hasznosnak minősítettek.
Most feloldásként megint egyszer idézhetnők a nevezetes bulgakovi mondást: „a kéziratok nem égnek el”. De el tudjuk-e képzelni, mit érezhetett a sírba szálló Grosszman, ha arra gondolt, hogy fő művét, legkedvesebb gyermekét lemészárolták, a feltámadás minden reménye nélkül?!
11 Grosszman szavai kísértetiesen emlékeztetnek Lev Tolsztojnak a cárhoz, illetve Sztolipin miniszterel-nökhöz intézett soraira: őt az keserítette el, hogy miközben hozzá „fizikailag” egy ujjal sem nyúltak, követőit, híveit, műveinek terjesztőit könyörtelenül üldözték. Tolsztoj –és ki tudja, talán Grosszman is –szinte vágyott a személyes letartóztatásra, hogy helyzete kétértelműsége ezáltal feloldódjék.