Ribakov szembesíti Sztálinnal a „múlt” és a „ jelen” tipikus pártemberét.
Bugyaginról annyit tudunk, hogy a Központi Bizottság tagja, Sztálin egykori barátja a száműzetésben; külföldön dolgozott, majd hazahívták, és bár népbiztoshelyettesnek nevezték ki, érezhető, hogy a napja leáldozóban van. A hozzá beosztott Rjazanov felnéz rá, eleinte benne látja „a forradalom szigorú szellemét, a diktatúra mindent elsöprő erejét”, de hamarosan rájön, hogy Bugyagin „primitív ember, bukott politikus”.
Miért az? Bugyagin formálisan sohasem fordult szembe Sztálinnal, bejáratos hozzá, tegező viszonyban vannak, és Sztálinnak elvben szeretnie kellene egykori barátját, aki segítette a mostoha szibériai viszonyok elviselésében, majd hűséges tanítványa is lett.
Az a baj, hogy Bugyagin, az egykori munkásfiú, aki saját erejéből küzdötte fel magát értelmiségivé, diplomatává, túl önállóan gondolkodik; arról nem is szólva, hogy Sztálin sajátos módon majdhogynem gyűlöli egykori társait, mivel azok látták őt esendő korában – a ragyás, gyenge kezű, kis termetű Koba és a „népek vezére” sehogy sem illik össze,
és ezt a hibát csak úgy lehet megszüntetni, ha azok szűnnek meg, akik őt gyengének, szánalomra méltónak látták. Ezért irtja Sztálin egykori barátjait, felesége családtagjait, grúz ismerőseit.
A könyv egyik csúcsjelenete, amikor Sztálin mégis hívatja Bugyagint – nem először, de utoljára. Ez afféle végső próbatétel, amelyben a tét Bugyagin politikai sorsa, de már az élete is. Bugyagin talán még menthetné magát, ha azt mondaná, amit Sztálin hallani akar–, bár még ez sem biztos, Sztálin gyakran könyörtelenül leszámolt az őt harsányan
tömjénezőkkel is. Bugyagin azonban kísérletet sem tesz a menekülésre. Sorozatosan ellentmond Sztálinnak. Nem a nyugat-európai országokat tartja a Szovjetunióra veszé-lyesnek, hanem a hitlerista Németországot, és ezzel szembekerül Sztálin dédelgetett álmával, hogy Németországgal összefogva veri majd le Angliát és Franciaországot (tud-juk, milyen drága árat fizetett később a Szovjetunió a Hitlerrel kötött paktumért). De nem értenek szót az egykori száműzöttek a személyes kérdésekben sem. Sztálin célozgat, denunciál – szeretne valami rosszat hallani Kirovról, Rjazanovról, Ordzsonikidzéről – márpedig Bugyagin senkit sem rágalmaz, „nem veszi a lapot”.
Sztálint egyre dühösebb. „A helyzet világos – gondolja felbőszülten– Bugyagin nem tartja szükségesnek, hogy elhallgassa nézeteit, ellenkezőleg. Szükségesnek tartja, hogy közölje vele itt, a saját házában.”
Utolsó replikájuk barátságuk végét jelenti. Ribakov pár szóban jellemzi Sztálin dema-góg stílusát (állandóan a misztifikált pártra hivatkozik, holott egyedül az ő akaratáról van szó) és a Bugyaginhoz hasonló „ősbölények” gerincességét, ami rövidesen az életükbe kerül:
„Sztálin hallgatott, majd mintha az itt jelen nem lévő hallgatósághoz fordulna, kije-lentette:
– A pártnak nincs szüksége arra, hogy valaki a különvéleményével kérkedjen. A pártnak tevékeny munkára van szüksége. Arra, aki ezt nem érti, nincs szüksége a pártnak.
– Hogy szüksége van-e rám a pártnak, ezt majd a párt dönti el– mondta Bugyagin.
Sztálin leült az asztalhoz, elfordult.
– Nem érek rá.Elnézését kérem.”
A tegezésről magázásra áttérés Bugyagin halálos ítélete. Később csak Jura Sarok cinikus gondolataiban szerepel:
„Bugyagint már várja egy cella a Butirkában. . . ”
Mark Rjazanovval viszont látszólag minden rendben van. Korát (35 éves), agilitását, vasakaratát, Sztálinhoz való hűségét tekintve tipikusan a második oroszországi forradalom (az iparosítás) embere, sőt hőse, „az ipar legendás hírű hadseregparancsnoka”. Jól kiismeri magát a központi bürokrácia útvesztőiben, anyagi követeléseit teljesítik, hiszen amit épít, „az ötéves terv ékessége és büszkesége”.
Ennél is fontosabb, hogy a kritikus szemléletű, józanul érvelő Bugyaginnal ellentétben Rjazanov gondolatban sem engedi meg magának Sztálin bírálatát. Amikor unokaöccsével, Szasával baj történik, egy furcsa belső monológban meggyőzi magát, hogy „azért van valami” a vádakban, és Szasának egyébként sem kellett volna lázadoznia a moszkvai kényelemben, amikor ott messze embermilliók építik rendkívül nehéz anyagi körülmé-nyek között a szocializmust. . . ” Gondolataiban megerősíti, hogy Sztálin barátságosan elbeszélget vele, és még súlyos vétkét is megbocsátja: Rjazanov nem engedte be az ellenőrző bizottságot gyára területére, mert nem akarta, hogy a munkakedvet javító, a dolgozók szociális ellátásáról gondoskodó intézkedéseiben gátolják (igyekszik lakást, mozit, óvodát építtetni). Sztálin szokása szerint demagóg, és Rjazanov megdicsőül. A
„győztesek kongresszusán” KB-póttag lesz, miközben Bugyagin már kimarad.
Ugyanakkor Sztálin megjegyezte magának Rjazanov nevét, és sohasem fogja megbo-csátani „hibáit”. Sem azt, hogy kérdésére-kérésére megtagadta a második gyáregység gyorsabb felépítését („nem vagyok kalandor”), sem azt, hogy a Bolsevik című folyóiratba
írott cikkéről Kirov dicsérően nyilatkozott (ekkorra már mindenki, aki Kirov barátja, Sztálin ellensége – ezért zavarja el környezetéből a zsidó fogorvost is, bár „bántani” nem engedi; a zsidó orvosok perére később kerül majd sor. . . )
Ám Rjazanov legnagyobb és immár végzetes bűne mégiscsak az, hogy elzavarta az apparátus embereit. „Letartóztatni a központból érkezett bizottságot! Erre egyetlen területi párttitkár sem vetemedett volna, és lám, egy gyárigazgató megtette, s még csak meg sem tanácskozta a dolgot a városi pártbizottság titkárával. Ez nagyon komoly jelzés.”
Rjazanov „partizánakciójából” a Vezér váratlanul a „burzsoá technokrácia” hatalomát-vételi kísérletét vezeti le. Jezsov előtt monologizál, újabb letartóztatási hullámot indítva el. Sárgás szemében düh villan meg, amikor a „fennhéjázó” szakemberekre (és köztük is Rjazanovra) gondol, majd eljut a végkövetkeztetéshez: „Rjazanov ügye arra késztet bennünket, hogy létfontosságú döntést hozzunk: a gazdasági apparátus ellenőrzését egyenértékű pártszinten kell megvalósítani. A pártapparátusnak ellenőriznie kell az országminden apparátusát, közöttük a nemzetgazdasági jelentőségűeket, mindenekelőtt az ipari apparátust, amely a legönállóbb, legképzettebb és legfennhéjázóbb káderekkel rendelkezik.”
Így születik szinte a szemünk láttára az az országot behálózó, bonyolult alá- és fö-lérendeltségi viszonyt kialakító, egymással is küzdő apparátus, amely gyakorlatilag ellenőrizhetetlenné és döntésképtelenné teszi az üzemeket, hihetetlen energiát és erőt pocsékolva. Ez a mechanizmus bizonyul majd a szocialista társadalmak időzített bom-bájának, bár csak több mint fél évszázad múlva robban.
Itt kell említenünk, hogy újabban magában a Szovjetunióban is erősödnek azok a nézetek, amelyek a sztálini évtizedekben az apparátus diktatúrájának korszakát látják.
Már korábban is voltak kísérletek a sztálini kor sajátos osztályjellegének kimutatására (emlékezzünk Dilasz híres könyvére „az új osztályról”). Butyenko professzor, a filozófiai tudományok doktora kijelenti: „A leghelyesebbnek az a felfogás látszik, hogy társadalmi és osztályjellegét tekintve a sztálini hatalom a párt- és állami bürokrácia hatalma volt.”
Ugyanő mutat rá arra a hihetetlen képmutatásra és álcázásra, amellyel ez az apparátus valódi érdekeit leplezte, mondván, hogy atyai módon gondoskodik a munkásosztály érde-keiről, és annak eszményét, a tudományos szocializmust valósítja meg. A sztálinizmust Butyenko a kaszárnyaszocializmus sajátos orosz válfajaként kezeli.
Sztálin védelmére olykor megemlítik, hogy szavakban elítélte a bürokráciát, nemegy-szer rendezett tisztogatásokat az apparátusban, olykor nem kímélve a hozzá közelálló államférfiak és tisztviselők (Kalinyin, Molotov, Poszkrjobisev, Zsdanov) hozzátartozóit sem. A szociológus Brednyeva ezt jobban látja: „Sztálin ne lett volna megelégedve a bürokratikus apparátussal? Hiszen éppen azt kapta, amit akart: az irányítás bürokra-tikus, hierarchikus rendszere ideális táptalajul szolgál a személyi hatalom számára; a társadalmi élet irányításának fonala végül is egyetlen pontban fut össze: a bürokraták is megkapták időnként a magukét. Még a legengedelmesebbek és legkitartóbbak is:
azért, hogy féljenek, és még hívebben szolgáljanak. Mégsem ők voltak az üldözések fő célpontjai. A sztálini reformok és repressziók eredménye éppen a bürokráciának a demokrácia fölött, az apparátusnak a nép fölött aratott teljes győzelme.”
Sztálin csábítóan sokat kínál cserébe. Ha valakinek sikerül bekerülnie ebbe a bizánci
hierarchiába, biztos lehet benne, hogy a legfelsőbb Főnök kiszolgálása árán ő maga is legfelsőbb parancsolója lehet beosztottainak. Nem véletlen, hogy a sztálini szisztéma bírálói mindig megemlítik a „kis-Sztálinokat”, a középkádereket, akik könyörtelenül és kéjesen élvezték kisebb, de szintén korlátlan hatalmukat. Ehhez járultak még különféle privilégiumok, amelyeket némi visszafogottsággal nyugodtan birtokba lehetett venni. A kis-Sztálinoknak tehát volt vesztenivalójuk, érdemes volt talpnyalással és besúgással foglalkozniuk.
Kell-e mondanunk, hogy Rjazanov nem fér bele ebbe a koncepcióba, amelyben végül mégsem a szolgálaton, hanem a vezér kiszolgálásán van a hangsúly? Az ő sorsa meg van pecsételve. Nyilván tovább építheti a gyárát, lesznek sikerei, eredményei, de végső soron nem illik a sztálini koncepcióba, ahhoz még mindig túl önálló. Egyszer majd ő is sorra kerül. . . Látja ezt a nővére is, Szasa édesanyja, a fiúé, akit Rjazanov nem védett meg, és panaszos szavaira ezzel vágott vissza: „Ha ilyeneket mondasz, jogosan kerülsz lágerbe”.
Aztán Rjazanov észbekap, mondaná, hogy „drága nővérem”, de válaszul meg kell hallania saját ítéletét: „Aki kardot emel az ártatlanokra, a védtelenekre, e kard által vész el. És ha majd elérkezik a te órád, Mark, akkor eszedbe jut Szasa, elgondolkozol mindenen, de már késő lesz. Nem védtél meg egy ártatlant. Téged sem fognak megvédeni.” Nagy erő van ezekben a csendes, sok évszázados népi bölcsesség szülte szavakban. . .