A kézirat kijut az országból, és a Feltrinelli-kiadó gyorsított ütemben fordíttatja. A Szovjet Írószövetség illetékesei hírét veszik, és ide-oda kapkodnak. Előbb „biztos” ígé-retet tesznek az írónak, hogy most már kiadják a könyvét, csak előbb mindenképp szerezze vissza a kéziratot. (Egyes változatok szerint be is tartották volna az ígéretüket a Szovjetunióban nevetséges és elenyésző 3000 példány erejéig.) Paszternak nemigen hisz nekik, másrészt az olasz kiadó is sarkára áll, és arra az álláspontra helyezkedve, hogy remekműről van szó, amelyet mindenképp be kell mutatni az egész világnak, a szerző pedig olyan nyomásnak van odahaza kitéve, ami minden megnyilvánulását kérdésessé teszi, többé nem hallgat senkire, így arra a táviratra sem, amelyet Paszternaktól közvet-lenül a könyv megjelentetése előtt kap – ebben az író, valóban nem épp önszántából, a megjelentetés leállítását kéri.
Paszternak sejtette, mi vár rá. Erről tanúskodik két levele 1957 második feléből, amikor már aggódva várta-remélte könyve megjelenését. „Volt itt néhány nagyon furcsa nap – írta Nyina Tabidzének. – Valami történt velem kapcsolatban a számomra elérhetetlen szférákban. Úgy látszik, Hruscsovnak összeállítottak egy válogatást azokból a részletekből, amelyek a legkevésbé elfogadhatóak a regényben. . . Togliatti azt javasolta Feltrinellinek, hogy adja vissza a kéziratot, és tekintsen el a regény megjelentetésétől. Utóbbi azt válaszolta, hogy előbb lép ki a pártból, mintsem hogy velem szakítson, és valóban így is járt el.” Paszternak ezt követően beszámol az írószövetség elnökségi üléséről, amelyen „37-es hangot ütöttek meg” (Szurkov árulónak nevezte, aki pénzért adta el hazáját), majd arról, hogy Polikarpov, a KB titkára is behívatta. A korbács és a mézesmadzag váltogatása megnyugtatja Paszternakot: ha ennyire zavarja őket aZsivago megjelentetése, akkor valóban fontos művet alkotott. „E néhány nap alatt, ahogy velem már hasonló helyzetekben korábban is előfordult, elfogott az a boldog és felemelő érzés, hogy belsőleg igazam van, és nyugodtan fogtam el köröskörül a rémülettel és imádattal teli pillantásokat. A megpróbáltatás során rájöttem olyan dolgokra, amelyekről korábban nem volt fogalmam: annak tanúbizonyságára és igazolására, hogy nagy és jelentős élet jutott osztályrészemül, olyan élet, amelynek legfőbb lényegét magam sem ismertem.”
Egy másik hangulatjelentés októberből, a Szimon Csikovaninak írott levélben: „Rend-kívül komoly ősz áll előttem, amely valószínűleg bővelkedik majd megpróbáltatásokban
és csapásokban. . . Ám a mű sorsának el kell válnia az író sorsától. . . Ez magától értetődő a nagy emberek és a nagy irodalom esetében. Ez az, amit senki sem ért korunkban, amely oly nagyon igyekszik szétzúzni a művészt az emberben. . . ” Ugyanakkor élteti, lelkesíti a gondolat, hogy mindent kimondott a könyvében, az átkozott belső cenzúra és megalkuvás nélkül.
A könyv 1957 novemberében megjelenik olaszul, világszenzációt kelt, két év alatt 24 nyelvre fordítják le, Hollandiában napvilágot lát az orosz nyelvű kalózkiadás is.
Odahaza egyelőre csend van, hacsak nem számítjuk, hogy a Novij Mir szerkesztősége, élén Fegyinnel, Szimonovval és Lavrenyovval most már hivatalosan is elutasítja a regény közlését „eszmei fogyatékosságai” miatt. A liberálisnak tartott Szimonov kijelenti:
„Paszternaknak nem adhatunk fórumot!”
Kicsinyes bosszúként megfosztják kenyérkereső munkájától, felbontják vele a fordítói szerződéseket.
1958. október 23-án azonban megkapta az irodalmi Nobel-díjat, „mert mind a kortársi lírának, mind a nagy orosz elbeszélő hagyományoknak jelentős egyénisége”. (Előző évi Nobel-díjas beszédében maga Camus, az akkori kitüntetett javasolta Paszternakot ország-világ előtt.) Ezt már nem lehetett se eltitkolni, se lenyelni. Kitört a világméretű botrány, amelynek során olyan aljas eszközöket alkalmaztak Paszternak ellen, amelyek sokat tűrt hazájában is példa nélkül állnak.
Hruscsov, sajnos, engedi kibontakozni a jól szervezett kampányt. Azt mondhatnók, nem is várhattunk mást egy olyan vezetőtől, akinek Nyikolaj Nyekraszov volt a kedvenc költője, aki nem tett különbséget a dodekafónia és a kakofónia között. De ez sem ilyen egyszerű. Hruscsovnak nagyon jó „paraszti” esze volt, és éppen eleget látott-hallott a forradalomból ahhoz, hogy pusztán emiatt ne utasítsa el Zsivago doktor „forradalom-ellenes” szemléletét. Ráadásul épp az ő idejében emelkedett mindenkinél magasabbra Solohov (rokoni szálak is fűzték Hruscsovhoz), akinek Csendes Donja sokkal több vért, kegyetlenséget mutatott meg az első világháború és a polgárháború éveiből, akinek hőse, a daliás Grigorij Melehov sokkal inkább „ingadozik”, mint a forradalom hétköznapjait eleve nem vállaló Paszternak-hős. Hogy Hruscsovot a tendenciózus „előválogatással” tu-lajdonképpen félrevezették, ő maga ismerte el később, legalábbis Jevtusenko emlékezése szerint: „Ilja Ehrenburg mondta el nekem, hogy Hruscsov végül Brioni szigetén olvasta el a művet, amikor Tito vendégszeretetét élvezte. Elolvasta, és azt mondta, tévedés történt, becsapták őt, manipuláció áldozata lett. Majd hozzátette: a regényt ki kell adni.” A történetet mások is megerősítik, de ez nem változtat azon, hogy Hruscsovnak már nincs ideje korrigálni – a Paszternak-ügy kultúrpolitikájának örök szégyene marad.
A könyörtelen hadjárat néhány láncszeme:
A Lityeraturnaja Gazeta 1958. október 25-én beszámol a Nobel-díj odaítéléséről és kijelenti: „Dicstelen vég vár a feltámadt Júdásra, Zsivago doktorra és szerzőjére is, akire a nép megvetése vár.” David Zaszlavszkij ezt írja a Pravda október 26-i számában, három nappal a Nobel-díj odaítélése után: „A regény hőse egy orosz polgári entellektüel, sekélyes érzelmekkel, alantas gondolatokkal teli nyárspolgár, aki. . . a munkásosztályban csak a vadállati söpredéket látta meg. Paszternak az ellenforradalmi burzsoázia képviselőjével rokonszenvez. Zsivago doktort, ezt az erkölcsi nyomorékot, akinek agyát eltompította a gyűlölet, Paszternak a régi orosz értelmiség legjobb képviselőjeként mutatja be. Regénye
szépirodalmi műnek álcázott alacsonyrendű, reakciós publicisztika.” (Zaszlavszkij nem először jeleskedett a szovjet és orosz irodalom történetében – a harmincas években az ő tollából származott azIrodalmi rothadék című cikk, amelynek köszönhetően évtizedekig nem adták ki Dosztojevszkij Ördögök című regényét.)
Október 28-án az írószövetség vezetői Tyihonov elnökletével ülést tartottak, amelyen kizárták Paszternakot a szövetségből. Október 31-én a moszkvai írók felhívást intéztek a kormányhoz, hogy fosszák meg az áruló Paszternakot szovjet állampolgárságától.
Ugyanezt követeli Szemicsasztnij is, a Komszomol KB akkori titkára, ő „rühös juhnak”
nevezi Paszternakot, aki tönkreteszi az egészséges nyájat, illetve olyan disznónak, aki
„belepiszkít a tulajdon fészkébe”.
Az Irodalmi Intézet hallgatóinak egy felheccelt csoportja transzparensekkel vonult az Írószövetséghez. Az egyik táblán ez állt: „Júdás, nincs helyed a Szovjetunióban”, egy másikon Paszternak mohón kinyújtja kezét a dollárokkal teli zsák felé. Sorra hangzanak el antiszemita célzások. Paszternaknak régi bűneit – értsd: szellemi függetlenségét – is fejére olvassák. Kaverin számolt be 1987-ben megjelent emlékezésében a kampány egyik legfurcsább vonatkozásáról: „Paszternakra úgy sújtott le az össznépi kiátkozás, hogy regényét (a Novij Mir szerkesztőségén kívül) senki sem olvasta, következésképp nem is tudott róla objektíven ítélkezni. . . Ezernyi gyűlésen, amelyeken korántsem csak írók vettek részt, embergyűlölőnek, cinikusnak, gúnyirat-szerzőnek, rágalmazónak, Júdásnak, árulónak, renegátnak, hitehagyottnak, belső emigránsnak titulálták. Elnevezték feldühö-dött ölebnek, mocsári békának.” Az egész helyzet és hangulat kísértetiesen emlékeztet 1937-re vagy éppen Orwell gyűlölet-félóráira. Paszternak akkor írott Nobel-díj című verse ezzel a sorral kezdődik: „Elvesztem, mint a bekerített vad. . . ”
Volt ennek a kollektív hisztériának egy olyan mozzanata is, amit igazán csak azok értenek meg, akik évtizedekig éltek a Szovjetunióban, vagy legalábbis olvasták Karin-thynak Krisztusról és Barabbásról szóló példázatát. Az írók jó része ugyanúgy, vagy politikailag talán még radikálisabban gondolkodott, mint Paszternak, de féltette kényel-mes pozícióját, a csak a hivatalos szövetségen keresztül elérhető beutalókat, külföldi utakat, vastag honoráriumokat. Paszternak „naiv” fellépése, világhíre, amelyről ők nem is álmodozhattak, a több évtizede, nagy gonddal kimunkált „ játékszabályok” félresöprése okozhatta dühös indulatukat, amelyben ott bujkálhatott az önmegvetés is. Amiként Jevgenyija Sztarikova keserűen megvallja: „A Zsivago doktor létrejöttének, közzété-telének, elítélésének története – saját életünk része, örökös memento közös és gyáva hallgatásunkról”.
Nem menti a hadjárat szervezőit az sem, hogy a nyugat-európai bulvár-sajtó valóban kiaknázta a botrány politikai vonatkozásait, ott is akadtak újságírók, akik ilyesfajta címeket adtak rövidéletű cikkeiknek: „Paszternak az októberi forradalom ellen”; „A Zsivago doktor leleplezi a kegyetlenkedéseket”; „Paszternak kimondja az igazságot”.
Az illetők csak azt bizonyították ezzel, hogy a könyvet ők sem olvasták – viszont jó szolgálatot tettek Paszternak ellenségeinek.