Azt hihetnők: azzal, hogy Paszternak negyedszázaddal halála után erkölcsi elégtételt kapott, regényét nagy példányszámban megjelentették, minden a helyére került, és megkezdődik a Zsivago doktornak mint az orosz irodalom egyik csúcspontjának a klasszikus utóélete.
Erről azonban napjainkban még egyáltalán nem beszélhetünk. A regényt és szer-zőjét továbbra is sokféle ellenérzés kíséri, melyek sokkal súlyosabbak annál, semhogy legyinthetnénk, vagy rossz ízlésre hivatkozhatnánk. 1987 őszén csaknem egyidőben jelent meg a két hír: az egyik szerint a Mars és Jupiter körül keringő, újonnan felfedezett aszteroidák egyike a „Paszternak” nevet kapta. Másrészt „1987 májusában az éj leple alatt meggyalázták Paszternak sírját. A zsidó származású költő, író síremlékére festékkel keresztet spricceltek”.
Ekkor derült ki az is, hogy még februárban felgyújtották az író peregyelkinói házát, és ha a tűzoltók csak tíz percet késtek volna, a ház porig ég. (Az író családját már jóval korábban kiköltöztették annak ellenére, hogy a házban egymásnak adták a kilincset az önkéntes látogatók, akik kezdettől fogva múzeumnak tekintik, függetlenül attól, hogy a hivatalos elnevezés késlekedik. . . )
Ami pedig magát a könyvet illeti: az olvasók egy része végig sem olvassa, egy másik része is csak becsületből, majd őszintén elmondja: unalmas, csalódást okozott; figyelme-sebbek azokra a kétségtelen szerkezeti hibákra is rámutatnak, amelyekről már szóltunk.
Hazánkban sem alakult másképp: a regényből 1965-ben készült angol szuperfilm, a cím-szerepben a mézes mosolyú Omar Shariffal, lényegében megbukott, hasonlóképp történt a színházi adaptációkkal is (Szolnoki Szigligeti Színház, Nemzeti Színház), amelyek némi szakmai visszhangtól eltekintve hamar lekerültek a műsorról. A magyar kritikákból – a lelkes beharangozások után – egyre több fanyalgás csendül ki, egy olyasfajta érzés,
hogy „ezért volt az egész hajcihő?” Még a fordítónak is kijutott, rajta kérték számon – igazságtalanul – az eredeti mű szerkesztetlenségeit, elnagyoltságait is, mintha csak
változtatnia kellett volna a szövegen. . .
Sokkal többen vélekednek rosszul vagy közömbösen a regényről, semhogy ezt az állás-pontot csak úgy lesöpörhetnénk. Először is, látnunk kell, hogy a viharos előzmények után az olvasók valamiféle nagy leleplezést, beolvasást vártak a könyvtől, és ezt persze nem kaphatták meg. „Nagy baj – írja Voznyeszenszkij, aki ifjúkorától imádja Paszternakot, és a hagyatékát gondozó bizottság elnöke –, hogy a bűn, amelyet évek hosszú során át elkövettek, nemcsak a költő személye ellen irányult, hanem a regény értelme ellen is. Ezzel a gyalázkodással elérték, hogy a regényt ma nem lehet objektíven olvasni.
Az olvasó hasztalan keresi a beígért rebelliót, dobhártyánk, amely ágyúdörgést várt, nem képes Brahms-zenét befogadni (. . . ) A regény nehezen olvasható, mondhatnánk, anti-bestseller. . . ”
A hétköznapi csalódás egyik oka tehát a túlzott és téves elvárásban rejlik. Ám a sokkal felkészültebb, higgadtabb olvasók között is akadnak, akik formátlannak, „furcsának”
találják a könyvet, és bár elismerik egy-egy részletének szépségét, megrendítő erejét, végül mégsem tudják hová sorolni. A Zsivago doktor tolsztoji szerkesztésű könyvnek indul, de aztán a szerző önkényesen elhagy szálakat, nem zár le történeteket, fejezeteket tölt meg a cselekményt visszafogó „okoskodásokkal”, műve tele van mesterkéltnek tűnő helyzetekkel, véletlenekkel. És még csak az sem derül ki világosan, híve-e ez a Zsivago doktor a forradalomnak vagy ellenfele. . . És hogy kerülnek versek a könyv végére. . . Egyszóval, nehéz a könyv hullámhosszára rákerülni, talán ha még egyszer újraolvasnánk, de kinek van erre ideje. . .
Így foglalhatnánk össze azt az ellenvetés-sort, amellyel még jó indulatú, fogékony olvasók is fogadták a Zsivagót. Nem meglepő, hogy akadtak olyan kritikusok, akik, miközben szóban elítélik az 1958-as kampányt, lényegében mégis annak szóhasználatához, érvelésrendszeréhez térnek vissza, mondván: egy írót persze nem lett volna szabad így meghurcolni, de Paszternak akkori bírálóinak, ezen belül is a Novij Mir kollektív levelének igaza volt, ami a mű minőségét és Zsivago személyét illeti.
Dmitrij Urnov cikke a Pravda 1988. április 27-i számában jelent meg. Már a címe:
„Esztelen erőfeszítés”, sokat sejtet. A tekintélyes literátor, a Voproszi Lityeraturi folyó-irat főszerkesztője lényegében azt fejti ki benne, hogy maga Zsivago doktor egyáltalán nem új hős az orosz irodalomban. Ő ugyanaz a népével azonosulni nem tudó, tehet-ségtelen széplélek értelmiségi, akit Csehovtól Gorkijig már sokszor bemutattak és le is lepleztek. Olyan figurával rokonítja, mint a Ványa bácsi Szerebrjakov professzora, aki áltudományos művekkel álcázza a rokonai és az egész emberiség iránti közömbös-ségét; ez megfér az anyagi javakkal, a csinos feleséggel és a személyes kényelemmel.
Urnov megtalálja Zsivagóban az „orosz gentlemant”, vagyis A Karamazov testvérek középszerű ördögöcskéjét, akiben a lázadozó Ivan Karamazov rémülten ismeri fel saját hasonmását. Mindennek csúcsaként pedig a feltámadott Klim Szamgint látja benne, vagyis Gorkij utolsó nagyregényének méltán megutált címszereplőjét, aki mindenhez hozzászól, fontolva halad, és ugyanúgy mindent és mindenkit elárul. Zsivago – Urnov szerint – „üres lélek”, aki állítólagos tehetségére hivatkozva sajnáltatja magát, fektet le minden útjába akadó nőt (a cikkíró szerint Zsivago és Lara szerelmi regénye sem
több banális kapcsolatnál). . . A cikk kvintesszenciája: ha nem jött volna a forradalom, Zsivago „másodrendű poéta” vagy „középszerű fordító” lett volna, de sokat a forradalom sem hozott ki belőle, megmaradt üres léleknek.
A cikk fontos csúsztatása, hogy Urnov is azonosítja Zsivagót Paszternakkal, követke-zésképp az itt felsorolt dörgedelmei magát a szerzőt érintik. Minthogy pedig Paszternak a regénytől függetlenül is kiváló, világhírű költő volt, Urnov kénytelen a Zsivago-verseket is lesajnálni: „A költemények különfélék. . . és se nem értékesebbek, se nem mélyebbek Zsivago regénybeli elmélkedéseinél, az olvasó valójában a kor divatos költészetének stilizálásaként olvassa őket.”
Urnov cikke hatalmas vihart váltott ki, és mint a Zsivago doktor történetében annyi-szor, megint nem a regényről, hanem körülötte vitáztak. Maga a Pravda június 6-án tért vissza a polémiára Andrej VoznyeszenszkijHófúvás és gyertyaláng című cikkével, illetve Vlagyimir Guszev Elmélkedés az eszményről című elmefuttatásával. Ezzel csaknem egyidőben, június 15-én jelent meg a Lityeraturnaja Gazeta kerekasztal-beszélgetése irodalomtörténészek, kritikusok, filozófusok, újságírók részvételével. A tucatnyi résztvevő között egy sem akadt, aki Urnov pártjára állt volna; volt, aki szenvedélyesen ítélte el a cikk mélyén meghúzódó konzervatív-restaurációs tendenciákat, és voltak óvatosabbak, „a mérleg nyelvét tartók”, mindazonáltal ők is jelezték, hogy ideje volna már ezt a hányatott sorsú könyvet par excellence irodalmi jelenségként felfogni, és nem rajta keresztül vívni közéleti csatákat.
Voznyeszenszkij Urnovval szemben kimutatja, hogy a Zsivago-versek remekművek;
hogy a lefitymált elmélkedések olyan nagy orosz gondolkodókkal tartanak rokonságot, mint Tolsztoj, Dosztojevszkij, Florenszkij, Vernadszkij. Konklúziója: „Híve vagyok a vélemények különbözőségének. De a lángész világába, akár a templomba, áhítattal kell belépni.”
Vlagyimir Guszev rámutat Urnov tudatos tévedésére: hiszen abban az értelmiségi sorban, azok között a „kallódó” emberek között, akiket felsorolt, nem csak Szerebrjakov és Klim Szamgin akadt, hanem Miskin herceg és Nyehljudov, Pierre Bezuhov és Andrej Bolkonszkij is. . . Hozzájuk hasonlóan Zsivago számára „utálatosak a napi kis játszmák, a csordák és a klánok, viszont drága érték a szabadság, a titkos függetlenség, a legmagasabb ideál élménye”.
És ezen a ponton Zsivago doktor váratlanul az orosz irodalom olyan klasszikus-ti-tokzatos hőséhez kapcsolódik, mint Oblomov. Goncsarov hősét kritikákban-iskolákban milliószor „leleplezték” már, rámutatva tunyaságára, élősdiségére – de éppen korunk figyelmeztetett rá, hogy olykor érték bújhat meg egy rossz korban magában a résztnem-vételben, a társadalomból való kilépésben is. Ilja Iljics ugyan valóban nevetségesen tohonya, passzív, önmagát sem képes megvédeni – viszont nem vesz részt a Stolz-félék nyüzsgésében sem, legalább nem ront a világon. Zsivago doktor természetesen sokkal aktívabb, mint legendás elődje, munka nélkül el sem tudja képzelni az életét, de álláspontja hasonló: nem ártani, nem vállalni, „kiszállni”, a talmi napi sikerek helyett örök értékekbe menekülni. . . Végül K. Sztyepanjant, a Lityeraturnaja Gazeta szemleíróját idézzük: „Paszternak gyakran mondotta: »A szabadságot tanulni kell! És én tanulom!«
Valóban, aZsivago doktor a szabadság tankönyve, kezdve a stílusával és a személyiségnek azzal az adottságával végezve, hogy képes a történelem szorításában a maga egyéniségét
megvédeni.”
Láthatjuk: a vélemények mindmáig megoszlanak, és ez tulajdonképpen jó is, hiszen a regény annyi gondolati-filozófiai és tisztán „szakmai”, vagyis irodalompoétikai, re-gényelméleti problémát vet fel, hogy évtizedekig lehet a legkülönfélébb tanulmányok, disszertációk alapanyaga. Urnovval és a hétköznapi fanyalgókkal szemben csupán azt kell leszögeznünk, hogy a vitát mégiscsak magasabb szinten kell folytatni: remekművel van dolgunk, ha mégoly egyenetlennel is. Fogadjuk el tekintélyként Albert Camus-t (akinek műveiről szintén sokáig vitatkoztak, de értékeiket sohasem vonták kétségbe): „AZsivago doktor páratlan könyv, amely messze felülmúlja a világ egész irodalmi terméstömegét.
Ez a hatalmas regény nem szovjetellenes, hanem univerzális. . . ”