Kirov alakját az eltelt évtizedek alatt olyannyira benőtték a legendák, A nagy hazafi-típusú filmek, hogy igazi személyiségét már aligha lehet rekonstruálni. A hivatalos mártirológia szerint Sztálin hűséges, lánglelkű követője volt, akit éppen ezért öltek meg a nekivadult trockista-zinovjevista ellenzékiek.
A Sztálinnál hét évvel fiatalabb Szergej Mironovics Kirov (halála idején 48 éves volt) valóban az új vezér környezetéhez tartozott, családjaik összejártak, Sztálin atya-ilag pártfogolta emberét. Kirov másoknál is gyakrabban dicsőítette Sztálint, a XVII.
kongresszuson mondott felszólalásában „minden idők és népek legnagyobb emberének”
nevezte, elítélte és leleplezte a pártbéli ellenzéket, Zinovjevet, Kamenyevet és társaikat.
Kiváló szónok, előadó volt, maga mellé tudta állítani az embereket. Sztálin nem véletle-nül nevezte ki éppen őt 1926-ban a fontos leningrádi pártszervezet élére, sokat várt tőle, nem utolsósorban azt, hogy letöri az örök ellenzéki péterváriak szarvát, és Leningrádot másodrangú vidéki várossá süllyeszti.
Ekkor azonban megismétlődött Thomas Becket és II. Henrik története– ahogy a király által az egyház élére állított ivócimbora az angol egyház igaz, a királlyal is szembeszálló vezetője, majd mártírja lett, ugyanígy Kirov is tősgyökeres leningrádivá változott, aki magába szívta a város kifinomult kultúráját, megvédte íróit és művészeit. És még az
„ellenségekkel” való leszámolásban is emberségesnek mutatkozott: nem követelte senki vérét. Az ő életében nyilvánvalóan nem lehetett volna nyilvánosan elítélni a különféle
„elhajlókat”, különösen kirakatperekben nem. A pártban és a városban valóban szerették, amihez hozzájárulhatott, hogy a grúz Sztálinnal szemben ő orosz származású volt.
Emellett sokat is tett Leningrádért: gondoskodott megfelelő ellátásról, munkahelyekről.
De Kirov aligha emelt volna kezet Sztálinra. Amikor a kongresszus előtt és alatt különféle baráti megbeszélésekre került sor, és felmerült Sztálin „feljebb buktatása”, valamint a tényleges hatalom Kirovnak történő átadása, maga Kirov nem helyeselte ezeket a terveket, nem tört a főhatalomra. Ugyanakkor nem lehettek illúziói aziránt, hogy Sztálin tud ezekről a megbeszélésekről, és ismernie kellett a főtitkár könyörtelenségét, azt, hogy az osztatlan hatalomért mindenre képes. 1934-ben Kirov többeknek elmondta, hogy alighanem megölik, és nem jósolt magának hosszú időt. . .
Ebben az évben – mint azt később összegezték – többször is történtek „furcsa esemé-nyek”, balesetek Kirov körül, de az összes incidensből épen és sértetlenül került ki. Ekkor bukkant fel egy Nyikolajev nevű pszichopata fiatalember, az Oswaldok, Sirhan Sirhanok fajtájából. Az idegbeteg, hisztérikus, a pártból kizárt, majd visszavett, az életben bol-dogulni nem tudó gyilkosjelöltnek „illetékes személyek” megmagyarázták, hogy Kirov áll nemcsak az ő személyes karrierjének, de a pártnak és az országnak is az útjában, hogy Kirov álcázott ellenforradalmár, ráadásul Nyikolajev feleségének a szeretője. . . A leningrádi védelmi szolgálathoz a Kirovhoz hű Medvegy helyetteseként kineveztek
egy kalandort, bizonyos Zaporozsecet, aki csakhamar önállóan kezdett tevékenykedni, nemcsak Medvegynek, hanem magának Kirovnak a tiltakozása ellenére. Nyikolajev
„valakiktől” töltött pisztolyt kapott, ráadásul olyan álcázott táskával, amelyből pillanat alatt elő lehetett rántani. Nyikolajevet aztán kétszer is feltartóztatták Kirov testőrei, a pisztolyt is megtalálták nála, de „valakik” utasítására nyomban szabadon kellett engedni.
A merénylet napján, december 1-jén Nyikolajev egész nap ott kóborolt a Szmolnij épületében, ahol Kirovnak aktívaülést kellett tartania, de jövendő gyilkosát senki sem utasította ki. Nem sokkal a gyilkosság előtt Kirov hű testőrét, Boriszovot „valakik”
feltartóztatták, így aztán Kirov magára maradt, amikor Nyikolajev hátulról agyonlőtte.
A gyilkosságról kiadott első közlemények – még mielőtt bármiféle kihallgatásra ke-rülhetett volna sor – már a trockista-zinovjevista elhajlók ügynökeként jellemezték Nyikolajevet. Még aznap Leningrádba indult Sztálin, Molotov, Vorosilov, Zsdanov (Kirov leendő utódja a leningrádi párttitkár posztján), Visinszkij (a kirakatperek leendő vérbí-rája), Jezsov (az eljövendő nagy terror fő ügyintézője). Sztálin személyesen hallgatja ki Nyikolajevet (nyilván azt mérlegeli, alkalmas lehet-e nyilvános perre), aki kétségbeeset-ten erősítgeti, hogy a csekisták beszélték rá tettére. Erre az eszméletlenségig összeverik (Sztálin rúg bele elsőként), majd amikor csodával határos módon mégis életben marad, megpróbálják „meggyúrni”. El is érik, hogy Nyikolajev monoton hangon ismételgeti: egy leningrádi terrorista centrum bízta őt meg Kirov megölésével, és ugyanez a centrum később meg akarta gyilkolni Sztálint, Molotovot, Vorosilovot és Kaganovicsot is. Ám a gyilkos folyton „visszaesik”, tehát megbízhatatlan, végül rövid úton elítélik és még aznap éjszaka kivégzik. Amikor a halálos ítéletet meghallotta, Nyikolajev felordított:
„Becsaptak! A szemetek becsaptak! Három évet ígértek, és most. . . ”
Nyikolajevvel és néhány társával még nem ért véget a kivégzési hullám. Amikor kihallgatásra viszik Kirov testőrét, Boriszovot, „autóbaleset” áldozata lesz, miközben mindenki más, aki ott ült az autóban, életben marad. . . Eltűnnek Kirov testőrei, a leningrádi NKVD vezetői, azután azok is eltűnnek, akik őket felváltották, mint ahogy eltűnik a megtorlás első vezetője, Jagoda (nyilvános perben ítélik halálra), de aztán eltűnik az őt letartóztató Jezsov is. Csak olyanok maradtak életben, akik másoktól hallottak fontos részleteket, és elég okosak voltak, hogy hallgassanak, olykor egészen haláluk napjáig.
A teljes igazságot még a hatalma csúcsán levő Hruscsovnak sem sikerült kiderítenie.
A XX. kongresszuson mondott „titkos” beszédében utalt a Kirov-gyilkosság körüli tisz-tázatlanságokra, méghozzá olyan hangsúlyokkal, amelyek Sztálin bűnösségére engedtek következtetni. Létre is hoztak egy különbizottságot, amely néhány évig kutatta az egykori eseményeket és hatalmas anyagot gyűjtött össze, több mint háromezer tanút hallgattak ki, rengeteg volt az ellentmondás, egymást kizáró vallomás, de voltak kétségtelen, sőt perdöntő anyagok is. Ám a bizottság jelentését sohasem hozták nyilvánosságra, és erről állítólag maga Hruscsov döntött, kijelentvén: „Amíg a világon fennáll az imperializmus, ezt a dokumentumot nem tehetjük közzé.”
Bizonyítani tehát most szinte semmit sem lehet. Ismerjük viszont a következménye-ket: Kirov meggyilkolásának ürügyén minden korábbinál könyörtelenebb törvényeket fogadtak el „a terror elleni harcról”: a nyomozásokat gyorsítottan kellett lefolytatni, és az ítéletet azonnal végre kellett hajtani. Kegyelmi kérvényt nem lehetett benyújtani.
Hivatalos adatok szerint 1935 januárja és 1941 júniusa között mintegy húszmillió embert ítéltek el, közülük hétmilliót halálra, a többiek lassabban pusztultak el a lágerekben, (összehasonlításképpen: a hatalmát szintén provokációval – a Reichstag felgyújtásával – megszilárdító Hitler mintegy 200 000 politikai ellenfelét pusztította el.)
Sztálin nemcsak a legfelsőbb szinten irtotta ki politikai ellenlábasait, hanem lényegében az apparátus lecserélését is kivégző osztagokkal és életfogytiglani ítéletekkel oldotta meg.
Sokan említik a paradoxont, hogy a Vezér által vágóhídra küldött emberek őt éltetve haltak meg. Annak, hogy Sztálin olyanokat is bűnösnek talált, akik sohasem lázadtak fel ellene, szintén megvolt a maga szörnyűséges logikája. Hiszen a forradalom főemberei között korántsem az elsők közé számító Sztálin éppen azáltal tudott felemelkedni, hogy kezébe kerítette a pártapparátust, amelynek a csillogó Trockij, Zinovjev, Kamenyev vagy Buharin nem sok jelentőséget tulajdonított. A főtitkári cím akkoriban nem sokat jelentett, az igazi hatalom a Népbiztosok Tanácsának kezében volt. Sztálin azonban a szerénynek látszó poszton „felmérhetetlen hatalmat összpontosított a kezében” (Lenin felismerése a
„Végrendelet”-ben). A harmincas évek elején pedig– az események előtt járva – rájött, hogy az őt egyébként kiszolgáló, de még politizáló, gondolkodó apparátusi embereket teljesen tőle függő, minden utasítást gondolkodás nélkül végrehajtó csinovnyikokkal kell lecserélnie. „A jelenlegi apparátus – gondolja végig monstruózus tervét – elöregedett, megfáradt. Ezek a régi káderek nagyon mély gyökeret eresztettek, ezek tartanak össze a leginkább, ezek nem hagyják el helyüket egykönnyen, őket el kell távolítani. De ezek mindörökre megbántott, mindörökre bosszút forraló, potenciális halálos ellenségek maradnak, akik bármely pillanatban amellé fognak állni, aki fellép ŐELLENE. Meg kell őket semmisíteni. Akadnak majd köztük a múltban nagy érdemeket szerzett emberek is, a történelem ezt majd megbocsátja Sztálin elvtársnak. Az ő múltbéli érdemeik most károsak a párt ügyének, azt hiszik magukról, hogy ők az állam sorsának irányítói.
Ezért le kell őket váltani, leváltani, vagyis megsemmisíteni.”6 És minthogy a XVII.
kongresszuson Sztálin még nem tudta igazán befolyásolni a Központi Bizottság „személyi állományát”, később számolt le azokkal, akik akarata ellenére kerültek a vezetésbe, és az egyetlen szavazáson, amelyen megtehették, ellene is voksoltak – a beválasztottak túlnyomó többségét halálba küldte.
(Az már a történelem fintora, hogy a Sztálin halálát követő utódlási harcban megint csak Hruscsov győz, aki a pártapparátus élén áll. Az pedig igen kegyetlen ismétlésnek bizonyult, hogy Mao Ce-tung a Sztálinéhoz hasonló logikával indította el az „össztüzet a vezérkarra” a „kulturális forradalom” idején.)
Bármennyire szerette volna a hivatalos történetírás „megfordítani” az eseményeket, vagyis jogos bosszúként feltüntetni a nagy terrort, logikus, hogy ez a gyilkosság ürügyként szolgált a régóta eltervezett leszámoláshoz. Cui prodest – kinek volt hát érdeke Kirov eltüntetése? A válasz egyértelmű: Sztálinnak és közvetlen környezetének. Kirov reális várományosa lehetett volna a „trónnak”, népszerű volt, sokak számára rokonszenves, ráadásul a nép által hőn óhajtott enyhébb irányvonal képviselőjének látszott. És ebből a szempontból tökéletesen mindegy volt, hogy maga Kirov – néhány tüzes, „pártszerű”
veszekedéstől eltekintve– sohasem került szembe Sztálinnal, vitte a „vonalat”. Sztálin tudta, hogy az események logikája óhatatlanul szembefordítja majd őket, és nem várta
6 A regény eredeti címe: Gyetyi Arbata. Nikodémusz Elli fordítása alapján idézzük (Magvető, 1988).
meg, amíg késő lesz.
Más, ennél mélyebb megfontolás is hajthatta a Vezért, amikor a maga módján beosz-tottai tudomására hozta, mit is akar voltaképpen. (Emlékezzünk rá: II. Henrik király is csupán annyit mondott négy mindenre kész lovagja előtt, hogy elege van Becketből. . . ) 1934-re bekövetkezett valamiféle konszolidáció a sok-sok erőszak és vérontás után. Már likvidálták a kulákokat, a műszaki értelmiség ellen indított perekkel elérték, hogy min-denki rettegve tette a dolgát a gyárakban, hiszen már két-három késésért is munkatábor járt. Az ország pisszenni se mert, de azt azért megkérdezte: minek ez a rettentő elnyomás a szocializmust építő országban, hol az ellenség? És ebben a kérdésben kimondatlanul az is benne volt, hogy más vezető kellene – Sztálinnak persze óriási érdemei vannak, viszont, ahogy már Lenin is megmondta, rendkívül durva és könyörtelen. Sztálinnak tehát új ellenséget kellett találnia, és mivel külső vagy osztályellenség már nem volt, a párton belül kereste és találta meg azt. . . Az újabb vérfürdőhöz azonban olyan ürügy kellett, amely az egész országot felkavarja, és hihetővé teszi, hogy a Leninnel vállvetve harcoló forradalmárok, önfeláldozó pártemberek, egyszerű munkások az imperializmus fizetett ügynökei.
Így született a tulajdonképpen egyszerű, de ördögien zseniális kombináció – úgy megöletni vagy pontosabban megölni hagyni Kirovot, hogy az azt követő megtorlást éppen az ő mérsékeltebb vonala ellen lehessen felhasználni, és ily módon Sztálin illegi-tim hatalma életfogytiglan meghosszabbodik (tudjuk, hogy korlátlan uralkodása még csaknem két évtizedig tartott).
Az nyilvánvaló volt Sztálin számára, hogy Kirovot nem állíthatja félre, nem tartóztat-hatja le – ez azonnal kirobbanthatta volna a bizalmi válságot. Kirovot pszichopatának, magányos gyilkosnak „kellett” megölnie, aki ráadásul pártkörökben is megfordult, te-hát könnyen összekapcsolható misztikus centrumokkal. Ha Nyikolajev nem lett volna, valaki hasonlót kellett volna találni – így viszont csak arra kellett vigyázni, hogy ez a született balek valahogy mégis végre tudja hajtani a gyilkosságot, majd elfoghassák és megvádolhassák.
Ribakov igen visszafogottan ábrázolja Sztálin és Kirov kapcsolatát, és magának Kirovnak a gondolatait, még a látszatát is kerüli, hogy tragikus történelmi hőseinek szájába rágjon valamit. A meglévő, dokumentálható tények egyirányú csoportosításával éri el célját, értelmez, sőt sugall bizonyos tényeket – de nem vonja le a végkövetkeztetést.
Rendkívül jellemző, hogy amikor a Spiegel 1987-ben interjút készített Ribakovval, és a riporter óvatlanul megjegyezte: „az ön műve azt a következtetést sugallja, hogy a gyilkosság végrehajtói titkosszolgálati emberek voltak, akik Sztálin parancsának engedelmeskedtek”, az író hevesen tiltakozott: „Ahhoz, hogy azt állíthassuk, Sztálin gyilkoltatta meg Kirovot, írásos bizonyítékokra lenne szükség. Ilyenek nincsenek és egy efféle esetben valószínűnek tarthatjuk, hogy nem is lesznek. . . Marad a logika. Kinek használt ez a tett? Bizonyosan akadnak majd olvasók, akik arra következtetnek, hogy Sztálinnak használt a legtöbbet. Mások azonban talán úgy vélik, Sztálinnak egyáltalán nem volt szüksége erre a gyilkosságra. Egy szó mint száz, az ügyben az olvasónak kell önállóan döntenie.”
Az Arbat gyermekeiben Kirov tele van balsejtelmekkel – semmiképp sem akar Sztálin közelében maradni, és azt sem vállalja, hogy Sztálint utólag a kaukázusontúli
bolsevik mozgalom vezetőjévé kiáltsa ki– végezze csak el ezt a mindenre kapható Berija.
Töprengéseinek logikája azonban óhatatlanul el kell hogy vezesse őt az őrségváltás szükségességéhez és annak felismeréséhez is, hogy ő maga alkalmasabb lenne az ország vezetőjének. Érzi, hogy a szeszélyes, gyanakvó, mindenre képes Sztálint le kellene váltani, de úgy gondolja, hogy Sztálin irányvonala alapjában mégis helyes; tehát az őrségváltásnak az ország szenvedné kárát.
Ugyanígy Sztálin sem cinikus gyilkosként gondolkodik–éppen csak utálja Leningrádot, amelynek kulturált vezetői már nemegyszer akadályozták rejtettebb terveit; és nem szenvedheti Kirovban azt, hogy hozzáidomult a „pétervári szellemhez”. Sztálin nem ad ki utasítást gyilkosságra, de céloz rá – látszólag Kirovot féltve-őrizve –, hogy „a trockista kígyó, amelyet Kirov elvtárs a keblén melenget, megmarhatja magát Kirov elvtársat is. . . ” Mondja pedig ezt Jagodának, a belügyi népbiztosnak, aki mindent ért, és cselekszik, pontosabban – hiszen ez volt a nagy terv lényege – nem cselekszik. A könyv– ha az Utóhangot nem számítjuk– azzal zárul, hogy Szasa Szibériában megtudja Kirov meggyilkolásának hírét. A hivatalos közleménybe belegondoló száműzöttek hamar felfedezik az egyes mondatok között a belső ellentmondást. („A gyilkos személyét még nem ismerik, de már tudják, ki bérelte fel. . . ”) Sokáig visszhangzik az olvasóban az utolsó mondat: „sötét idők jönnek, a rémségek kora”.