Vaszilij Szemjonovics Grosszman (1905–1964)Élet és sors című regénye 1988-ban jelent meg először a Szovjetunióban, az Oktyabr folyóirat 1–4. számaiban. Az Oktyabr 1988.
szeptemberi száma később még közzétett egy kihagyott részletet. (A könyv első orosz nyelvű kiadása egyébként 1980-ban látott napvilágot Svájcban.) Ennek a könyvnek olyan sors jutott osztályrészül, ami még szovjet viszonylatban, a kiátkozott könyvek megpróbáltatásokkal teljes történetében is példa nélkül áll. Arra ugyanis sok keserves példát ismerünk, hogy egy író letartóztatásakor műveit is elkobozták, és azok nyomtalanul tűntek el a belügyi szerveknél magával a szerzővel együtt (ennek legtragikusabb példája Babel esete, és hány olyan író van, akit sohasem ismerhettünk meg. . . ). Grosszman esetében azonban ravaszabbul jártak el: miközben magát a szerzőt „nem bántották”, regényének minden példányát bevonták, és nem a kultúra akkori irányítóin múlott, hogy nem sikerült az Élet és sorsot végképp elpusztítani.
Grosszman 1934-ben tűnt fel Bergyicsev városában című elbeszélésével. Ez az írás, amely arról szól, hogy egy terhes parancsnokasszonyt kényszerűségből hátrahagynak az övéi, méghozzá egy sokgyermekes zsidó szabó házában, újszerű ábrázolásmódjával, hatalmas valóságtartalmával akkora sikert aratott, hogy Illyés Gyula már tudott róla, és felvette Dekameronjába is.8
Maga Gorkij figyelt fel az új tehetségre, és korholgatva-javítgatva Grosszmant, beve-zette őt a „nagy irodalomba”. Vaszilij Grosszman azonban mindvégig göröngyös utakon járt; bármennyire próbált is a szocialista realizmus ideáljaihoz alkalmazkodni, egyéni látásmódja, eredeti gondolkodása minduntalan megnyilatkozott. Sztyepan Kolcsugin című regényét, amely a forradalom előtti bányászéletről, a fiatalok lassú öntudatra ébredéséről szól, maga Sztálin húzta ki az ő nevével fémjelzett díj odaítélésekor a be-terjesztett listákról. Valamelyest enyhült a sorsa a háború idején: a Krasznaja Zvezda tudósítójaként, alezredesi rangban járta be a háború poklait. A nép halhatatlan című könyve, egy-egy elbeszélése, köztük is az, amely a Treblinkai pokolról szólt, óriási érdeklődést váltott ki. Ám a háború után Grosszmanra – akárcsak például Ehrenburg
„németellenes” írásaira – már nem volt szükség. Egy idő után minden írását „szuronyt szegezve” fogadták a jól tájékozott kritikusok. Ha hihetünk a püthagoreusoknak című
8 Más kérdés; hogy Illyés információi mégsem voltak egészen pontosak, és az elbeszélést – meg az életrajzot –átadta a szerző névrokonának. Leonyid Grosszmannak, a kiváló irodalomtörténésznek. . .
színművének gondolatát, miszerint a különböző korokban ugyanazok az alaphelyzetek ismétlődnek, elmondták antidialektikusnak, szovjet íróhoz nem méltónak. (Ma már tudjuk, hogy a Panta rhei gondolatai érlelődtek akkor Grosszmanban.)
Egészen viharos sorsa lettAz igaz ügyért című regényének. Ezt 1943-ban kezdte írni, és az évtized végére készült el vele. Nem is titkolta, hogy ebben a könyvében mindent el akart mondani, amit csak ismert és tudott a háborúról, amelyet közelről látott haditudósító korában, a szovjet értelmiség életéről, a szovjet iparosításról, kollektivizálásról. Tudatosan a Háború és béke szerkezetét követve, a Saposnyikov család rokonszenves figuráin keresztül akart beszámolni nemzedéke tapasztalatairól, megpróbáltatásairól, kínjairól.
Bár Grosszman ekkor még nem kívánt elrugaszkodni sem a hivatalos értékelésektől, sem az aktuális háború-felfogástól, könyve így is túl emberinek, a szenvedéseket részletezőnek,
„nem vonalasnak” bizonyult. Ezt jól érezte az óvatos Szimonov, aNovij Mir főszerkesztője – Grosszman ide nyújtotta be regényét. Egyéves hallgatás után Szimonov vissza akarta adni a kéziratot, ám váratlanul személyi változás történt a folyóirat élén: jött Tvardovszkij.
A kiváló költő, akinek irodalomszervezőként mérhetetlenül sokat köszönhet a kortársi irodalom, megszerette Grosszman regényét, és kiállt érte. Igaz, bizonyos követelésekkel állt elő a szerkesztőség: 1. ne mutassa Grosszman olyan komor színekkel a lakosság szenvedéseit a háború idején; 2. írjon többet Sztálin szerepéről; 3. túl sok a könyvben a zsidó. . .
Grosszman veszekedett, vitatkozott, de belátta, hogy nem tehet mást, ha ki akarja adatni a könyvét, engedelmeskednie kell. Közben tovább dúltak a viharok: Solohov
„levágta” a regényt, viszont Tvardovszkijnak újabb szövetségese támadt: Fagyejev, az írószövetség főtitkára. A könyvet végül az írószövetség titkársága is jóváhagyta, miután pontokba foglalta óhajait. A könyv eredeti címét („Sztálingrád”) meg kell változtatni, nehogy az legyen a látszat, hogy erről a nagyjelentőségű csatáról egyszemélyben ír valaki. . . A nem valami nagy találékonyságra valló új cím: Az igaz ügyért Molotov egyik beszédéből vett kifejezés. Strum (aki már ebben a könyvben is egyike lett volna a főhősöknek) szoruljon háttérbe, legyen neki egy kiváló fizikus tanítómestere, feltétlenül orosz. . . Grosszman írjon egy fejezetet Sztálinról. . .
Az író–nem tehetett mást–teljesítette ezeket a kívánságokat is. Ekkor kerülhettek be a könyvbe a kötelező mondatok „a párt vezető szerepéről”, „a hátország hősi helytállásáról”
és persze magának a Főparancsnoknak az olimposzi nyugalmáról, amely „arra épül, hogy bízik annak a sokmillió embernek az értelmében, akivel beszél, akihez fordul”. Csak találgathatjuk, hogyan javítaná ki, illetve állítaná helyre könyvét az író, ha még élne.
Ennek egyébként semmi értelme. Azt a „hőstettet”, amelyet Fagyejev hajtott végre Az Ifjú Gárda kényszerű átírásakor, megfordítva sem érdemes megismételni.
A „kijavított” könyv aztán napvilágot látott. Ám az ellenséges, sötét erők, amelyeknek vajmi csekély közük volt az irodalomhoz, viszont annál jobban ismerték a „dörgést”
(értsd: Sztálin személyes értékeléseit, szeszélyeit) felkészültek a visszavágásra. Nem segített az sem, hogy az időközben megjelent, nem rendelésre írott kritikák kivétel nélkül nagyra értékelték a könyvet, az olvasók pedig köszönettel és szeretettel teljes leveleket írtak Grosszmannak.
Négy évtized elteltével alig érthető, miért is köthettek bele a regénybe. Az író, meggyőződésével és tapasztalataival összhangban, dicsőíti a szovjet emberek rendkívüli
háborús erőfeszítéseit, hőstetteit. Csakhogy a győzelem magyarázatakor az egyes emberek szerepét hangsúlyozta, nem pedig a vezérekét és az alvezérekét. Márpedig a háború
„igazi” ábrázolásai akkoriban az olyan filmek voltak, mint A sztálingrádi csata (ez tematikailag is „verte” Grosszman könyvét), Berlin eleste vagy A harmadik csapás – ezekben a parádés alkotásokban Sztálin szerepe került előtérbe, mintha nem is lett volna a visszavonulás, a megalázó vereségek, a sokmilliós hadifogoly, a húszmillió emberáldozat. . . Az igaz ügyért-ben ugyanakkor ilyen sorokat lehetett találni: „A népi lélek törvényeit az erő, igazság, jóság, munka fogalmai határozzák meg. Amikor ezt mondják: »A nép ezt elítéli«, »A nép ezt nem hiszi el«, »Így gondolja a nép«, »A nép ebbe nem egyezik bele«, akkor éppen erre a szokásos, közös érzésre utalnak, és arra az egyszerű gondolatra, amely ott él a nép szívében, eszében. . . És mindazoknak, akik azt beszélik, hogy a nép szereti az erőt és tiszteli azt, alaposan el kell gondolkodniuk afelől, hogyan is érti a nép ezt az erőt, és melyik erő az, amit tisztel, elismer, milyen erő előtt emeli meg a sapkáját, és melyik az az erő, amelyet nem tisztel, nem ismer el, amelyet sohasem követ, amellyel sohasem békél meg.” Az igaz ügyért „robbanó töltete” ezzel együtt is elenyésző az Élet és sorséhoz képest. Valóban vissza kell képzelnünk magunkat az akkori egyenirányított gondolkodásba, hogy rájöjjünk, mi is sérthette a vezetést: talán az, hogy a katonák, köztük is Viktorov őszintén beszélnek a háború rémségeiről; hogy akad egy-két halvány célzás az éhínségre a kuláktalanítás, a kollektivizálás idején; hogy a sztálingrádi diadalban sem a vezetés, hanem az egyes ember helytállását hangsúlyozta a szerző, túl gyakran emlegetvén a személyiség értékeit; hogy Strumot, a zsidó értelmiségit pozitív színekben tüntette fel, olyannak, aki egybeforr népével a nagy megpróbáltatás idején. . . Egy bizonyos: a könyv egész szelleme ellentmondott a hivatalos ideológia szintjére emelt vezetőimádatnak, a vozsgyizmusnak, ha a betűje nem is.
1953. február 13-án – tehát még Sztálin életében – megjelent a Pravdában Mihail Bubennovnak, a Sztálin-díjas, „konfliktusmentes” Fehér nyírfa szerzőjének feljelentő cikke, amelyet a kortársak „hóhércikknek” is neveztek. Ebben Bubennov, miután fanya-logva dicséri a szerző háborús képeit, életismeretét, gyorsan rátér feladatára. Szerinte Grosszman meghamisítja a sztálingrádi csata képét, nem mutatja meg a pártot mint a győzelem legfőbb szervezőjét, nincsenek igazi hősei, és így tovább, egészen az akkori idők frazeológiájával. Bubennov átlátszóan céloz arra is, hogy a könyv figurái között sok a zsidó, méghozzá rokonszenvesen beállítva. És írta Bubennov ezt a cikkét akkor, amikor javában folyt „a gyilkos zsidó orvosok” pere, amikor Sztálin arra készült, hogy az áldozatok Vörös téri nyilvános kivégzése után össz-szövetségi méretű pogromot indít el. . . Bubennov nem tagadta meg magától azt az élvezetet sem, hogy azokat is feljelent-se, akik korábban dicsérték a könyvet: „eszmei vakság, elvtelenség, egyes irodalmárok baráti kapcsolatai. . . Nem nehéz észrevenni, mekkora kárt okoz ez a szovjet irodalom fejlődésének”.
Márpedig ami akkoriban a Pravda hasábjain megjelent, az utolsó szó volt irodalmi, művészeti, filozófiai kérdésekben. (Alig néhány év múlt el a zsdanovi határozatok óta, még alig csendesedett le a „kozmopolitizmus” elleni, erősen antiszemita indíttatású kampány.) Kezdődhetett a kutyakomédia. Arkagyij Pervencev, a Csillagod a becsület szerzője a könyvet „ideológiai diverziónak” minősítette. Grosszmantól elfordultak korábbi
„barátai”, ugyanúgy nem köszöntek neki, ahogyan Strumnak sem fognak majd a nevezetes
faliújságcikk után. Azokat a szerkesztőket, kritikusokat, „kisebb halakat”, akik dicsérték a könyvet, azonnal elbocsátották állásukból, de legalábbis lefokozták. Még az is megtörtént, hogy az a kiadó, amely Az igaz ügyért könyv alakban történő megjelentetését tervezte, beidéztette a szerzőt a bíróságra, és visszakövetelte az előleget „az ideológiailag káros regényért” – ezt a pert egyébként Grosszman nyerte meg. . . Tvardovszkij kénytelen önkritikát tartani a könyv közléséért, a szerkesztőbizottság írásban határolja el magát a regénytől. Fagyejev, korábbi véleményével mit sem törődve, rövid cikkben „leleplezi” a könyvet. Mi több: magát Grosszmant is nyilvános gyónásra biztatja, de a szerző erre nem vállalkozik. Meghúzódik egyik barátja dácsáján, és várja, hogy a vészterhes felhők elvonuljanak. Talán nem tévedünk, ha kimondjuk: ha Sztálin még egy ideig életben maradt volna,Az igaz ügyért szerzője nemigen fejezhette volna be könyve folytatását, az Élet és sorsot. . . Így viszont Az igaz ügyért 1954-től kezdve öt kiadásban is megjelent, és Grosszman (egyelőre!) lekerült a napirendről.9
Tragikomikus fordulat ennek a sokat szenvedett dilógiának a történetében, hogy most, amikor már megjelent Az igaz ügyért folytatása, az Élet és sors, sokan hajlamosak lebecsülni az első részt, hivatkozva a kor szülte – mondhatnók úgy is, kikényszerítette – sablonokra, és arra, hogy Az igaz ügyértben csak eléggé fátyolozottan szólalnak meg, ha egyáltalán megszólalnak, azok a motívumok, amelyek olyannyira kiemelik a második részt: a valóságos emberi problémák, koncentrációs táborok, személyi kultusz, antiszemitizmus stb. Grosszman újsütetű bírálóinak látszólag igazuk van, bár a lényegben aligha.
Ez a probléma azonban olyan fokig aktuális, olyannyira érinti a „mit tehetett az író akkor” problémáját, az „őszinteség” kérdését, hogy részletesebben idéznünk kell az okos Lazar Lazarevnek, a „régi” és „új háborús irodalom” talán legkiválóbb szovjet ismerőjének idevonatkozó gondolatait:
„Az első könyv, Az igaz ügyért 1952-ben jelent meg (mint emlékszünk, 1943-ban kezdte írni a szerző–B. Gy.). 1960-ban fejeződött be a második, azÉlet és sors.Ez alatt a tizenhét év alatt sok minden történt: a háború a hitlerista Németország szétzúzásával és feltétel nélküli megadásával ért véget, és a végtelen sok áldozattal kivívott győzelmet beárnyékolták az újabb megtorlások, az embertelenség, a letartóztatások újabb hulláma, a megsemmisítő »fejtágítások« a tudományban, irodalomban és művészetben, amelyek elárasztották az egész országot; azután meghalt Sztálin, elítélték és agyonlőtték Sztálin legfőbb hóhérát, Beriját, lezajlott a párt XX. kongresszusa, amely megtörte a hallgatást, megnevezte a sztálini rendszer bűneit, elítélte a személyi kultuszt. Magától értetődik, hogy ezek a rendkívül lényeges változások így vagy úgy érvényre jutottak Grosszman regényében, múlt-érzékelése elmélyült, kitisztult. – És mégis: a mű alapgondolata, amelyen oly sokáig dolgozott, már akkor, a sztálingrádi csata napjaiban kialakult, sok mindent már akkor észrevett. . . Az Élet és sorsban csupán tovább lép annak a történelmi drámának a megértésében, amely Sztálingrádban lejátszódott – ezt most már az emberi létezés univerzális, mindent átfogó kategóriáinak szemszögéből vizsgálja.”
Hasonló következtetésre jut Anatolij Bocsarov is, Grosszman első életrajzírója, aki az
9 Az igaz ügyért mindmáig nem jelent meg magyarul. Mindössze egy részlete olvasható – Németh László fordításában! –aNagyvilág 1958. januári számában, melynek alapján még csak sejteni sem lehet, miért kavart ez a könyv néhány évvel korábban akkora botrányt.
Élet és sors négy részletének közlését négy különálló utószóval kísérte az Oktyabrban.
A két könyvet természetesen nemcsak a közös gondolatok, motívumok fűzik össze, hanem a közös szereplők is: a Saposnyikov család, Zsenya, Strum, Abarcsuk, Mosz-tovszkoj, Krimov, Novikov előtörténete megtalálható Az igaz ügyértben, de a második rész önállóan is olvasható, minden különösebb erőfeszítés nélkül. Az egyszerű emberek története nem kezdődik, de nem is fejeződik be egy meghatározott ponton – minden folyik, örök mozgásban van. . .