A II. rész 15. fejezetében kerül sor a két totális nézet összecsapására, Liss és Mosztovszkoj párbeszédére. Liss magabiztosan, fölényesen és egyúttal némi kíváncsiságtól hajtva hívatja magához az öreg bolsevikot. Szándéka világos: a megtört, megalázott embert belülről is össze akarja roppantani.
Ezt a beszélgetést Turkov A Karamazov testvérek emlékezetes jelenetéhez hasonlítja, amikor is Ivan előtt megjelenik az ördög, látszólag ismételve, a valóságban a végletekig kiforgatva és lezüllesztve Ivan dédelgetett nézeteit. Ugyanígy Liss is csak kimondja azt, amihez Mosztovszkojnak már el kellett jutnia: a két rendszer, a nácizmus és a sztálinizmus között nincs elvi különbség.
„Nem ebben az egyenruhában születtem – kezdi Liss. – Vezérem, a pártom küldött
ide, és mi, a párt katonái, megyünk. . . Engem a filozófia kérdései érdekelnek, de a párt tagja vagyok. . . ”
„Amikor egymás szemébe nézünk, nem csupán a másik gyűlöletes arcát látjuk, hanem tükörbe tekintünk. Ebben áll korunk tragédiája. Talán nem ismeri fel bennünk önmagát, saját akaratát? Úgy hiszi, hogy gyűlöl bennünket, de ezt csak hiszi: saját magát gyűlöli bennünk.”
„Mi a maguk halálos ellenségei vagyunk. De a győzelmünk – a maguk győzelme. . . És ha elveszítjük a háborút, meg is nyerjük azt, más formában, de ugyanúgy fogunk létezni tovább.”
„A lágereinkben, ha nincs háború, a párt ellenségei, a nép ellenségei ülnek. Ismeri őket, ők ülnek a maguk lágereiben is. . . A maguk kontingensei a mi kontingenseink is.”
„Nem értem, miért kell nekünk ellenségeskednünk. . . Hiszek Hitlerben! És hiszem, hogy a maguk Sztálinjának a fejét nem ködösítette el a harag és a fájdalom. Látja az igazságot a háború füstjén és tüzén keresztül is. Tudja, ki az igazi ellensége. . . A Földön két nagy forradalmár van: Sztálin és a mi Führerünk. Az ő akaratuk teremtette meg az állami nemzetiszocializmust.”
Mosztovszkojt egy pillanatra elfogja a kétség – túlságosan jó ez az érvelés, a ha-sonlóságok kimutatása. Végigfut saját korábbi kételyein, és rémülten ismeri fel, hogy ha logikusan gondolja végig, el kell jutnia az egész szocializmus, és nemcsak Sztálin, hanem Lenin megtagadásáig is. Az egyetlen fegyver, amelyet Liss megejtő logikájával szembeállíthat, a megvető hallgatás, életének odadobása – utóbbi egyelőre nem kell Lissnek. Mindketten megmaradnak meggyőződésüknél – viszont Liss argumentumait érdemben nem verte vissza senki.
A cáfolat – Grosszman is érzi – nem lehet frázisos, egymondatos, fölényes. Mélyről kell jönnie, az ember lényegéből, elhivatottságából.
Fel kell támasztani benne a sokszor letagadott, szégyellt jóságot, állandóan figyelmez-tetni kell emberi mivoltára. A fasizmus irtózatosan csábító, mert egyszerű és erőszakos.
Ezzel szemben „az ember természettől való szabadságvágya kiirthatatlan, el lehet nyomni, de megsemmisíteni nem lehet. A totalitarizmus nem tud lemondani az erőszakról. Ha lemond róla, elpusztul. Az örökös, szüntelen, nyílt vagy álcázott erőszak a totalitarizmus alapja. Az ember önként nem mond le a szabadságról. Ebben a következtetésben dereng időnk fénye, a jövő fénye.”
Rendkívül fontos, hogy az ember minden körülmények között megőrizze egyéniségét.
Csak az arctalan nyájembert lehet besorozni, mindenre rákényszeríteni. „Nincs olyan gép – mondja ki büszkén az író–, amely képes lenne akár csak egy átlagember eszét és lelkét reprodukálni.” Az ember ereje– a többi között– éppen ebben az ismételhetetlenségében és különösségében rejlik.
A vérzivataros, kegyetlenséggel és pusztulással teli könyvben időről időre történik valami „logikátlan”, s ez mégis arra vall, hogy az ember nem vadállat, bármennyire igyekeznek is belőle barmot csinálni. Említettük már Zsenya „logikátlan” önfeláldozását a férfiért, akit már nem is szeret. Elmondtuk Szofja Levinton „anyává” válását a halál pillanatában. És akkor itt van a sztálingrádi öregasszony, akinek szerettei elestek, mégis kenyeret ad a fogoly német katonának. . . Darenszkij nem engedi, hogy az erőtlen, térden csúszó német katonát szadista módon megalázzák, bár őt magát büszke szavaiért esetleg
újra letartóztathatják. Hegyeket mozgathat a félkegyelműnek tartott Ikonnyikov hite a jóságban (nem a jóban, ami nagyon is relatív, manipulálható fogalom, a vezérek kénye-kedve szerint). Az igazi, megváltó jóság Ikonnyikov szerint „szótlan, értelmetlen, ösztönös, néma és vak”, olyan egyszerű, akár az élet. „Az értelmetlen jóság erőtlenségé-ben rejlik halhatatlanságának titka. Ez a jóság legyőzhetetlen. Minél ostobább, minél értelmetlenebb, minél tehetetlenebb, annál hatalmasabb. És a gonosz erőtlenné válik vele szemben! A próféták, hittanítók, reformátorok, vezetők, führerek mind erőtlenek vele szemben. Az ember értelme ez a vak és néma szeretet.”
Misztikum? Vallási prédikáció? Az Élet és sorsot olvasva nem ez az érzésünk. Az em-beri történelem fontos fordulópontjain valamiképp mindig felülkerekedett a józan ésszel párosult emberség, az emberi nem valahogy mindig fenn tudott maradni. Ikonnyikov hite – Grosszman hite éppúgy logikus és egyúttal logikátlan, mint a madáchi „Ember, küzdj és bízva bízzál”.
„Alázkodj meg, büszke ember. . . ”
Viktor Strum magának Vaszilij Grosszmannak az alig leplezett alteregója. Az emlékezők rámutatnak az életrajzi egyezésekre: Grosszman mostohafia éppúgy kamaszkorában, ér-telmetlenül pusztult el a háborúban, mint Tolja; az író szerelmes volt nagy költőtársának, Zabolockijnak a feleségébe, Jekatyerinába, akárcsak Strum Szokolovába; felesége éppoly kevéssé értette, mint Strumot Ljudmila Nyikolajevna, ám éppúgy melléje állt nehéz pillanataiban, mint ez a sokat szenvedett asszony. Már említettük, hogy Grosszman édesanyja éppúgy a megszállt területen pusztult el, mint Strum édesanyja. A „zsidó”
problémát Grosszman kétségkívül ugyanúgy átélte, mint Strum. Alig tudott néhány jiddis szót, mindig orosznak hitte magát, s minden művével hazáját kívánta szolgálni, de neki is látnia kellett funkcionárius írótársainak összekacsintását, hogy bár a legkevésbé sem tehet róla, „nem teljes értékű”. Grosszmannak nem volt az egész fizikát megrendítő felfedezése, viszont volt egy jó könyve, amelyet össze-vissza bíráltak, üldöztek, majd mindez varázsütésre megszűnt Sztálin halála után. (Minthogy az Élet és sors a háború idején játszódik, Grosszman másképp magyarázza a fordulatot, bár szintén Sztálinhoz köti: a vezér, akinek szüksége van Strum munkájára, egy telefonnal mintegy visszahelyezi őt polgárjogaiba. Ám ezzel nem ér véget a próba: Strumnak csakhamar alá kell írnia egy aljas levelet, amelyben elítéli Gorkij „fehér köpenyes gyilkosait”. Lélektani találata az írónak, hogy ugyanaz a Strum, aki megállta, hogy ne menjen el a pogrom-gyűlésre, és nem is verte bűnbánóan a mellét, a siker próbáját már nem állja ki, kínzóitól és önmagától egyaránt undorodva aláír. . . Ugyanígy magyarázkodott Grosszman is Az igaz ügyért után, neki is volt elfelejteni, lefojtani valója.
Megint csak ne feledjük, hogy az Élet és sors megírása a szovjet művészet és tudo-mány legfeketébb éveiben kezdődött– javában dúlt a kozmopolitizmus (értsd: az európai kitekintésű alkotók) ellen folytatott kampány, a zsdanovi határozatok fénykorukat élték, s időről időre szétverték azt a kevés eredetiséget, ami a színházakban, zenében, képző-művészetben, egzakt tudományokban megmaradt. Grosszman – némileg antedatálva – az ötvenes évek elején kialakult kibírhatatlan helyzetet vetíti vissza a háborút követő évekre, bár nem téved lényegesen, minden későbbi esemény csírája már akkor megvolt,
az irányítási módszerek semmiben sem különböztek. És a művészetre is gondol, amikor pontosan írja le azt az áltudományt, amelyben a steril ideológiai naprakészség többet ér megannyi elméletnél, amelynek hasznát kizárólag gyors alkalmazhatóságával mérik.
Ami pedig a bőséggel adományozott állami díjakat illeti, álljon itt az igazgatóhelyettes, Kaszjan Kovcsenko tudományos életrajza: „Sisakov hű kádere. Nyájas, ukrán szavakat használ a beszédében. . . A Sztálin-díjat egy olyan munkáért kapta, melyet ő maga akkor látott először, miután megjelent; a munkában való részvétele abban merült ki, hogy megszerezte a hiánycikkeket és meggyorsította a mű haladását a felsőbb intézményeknél.”
Strum gondolatai – Grosszman gondolatai. És az sem vitás, hogy Strum zsenialitása, alkotóképessége éppúgy szerzőjéből vétetett, mint ahogy kényszerű megalkuvásai, ön-kínzó nyugtalanságai is. Strum sorsa – a sztálini korszak tehetséges értelmiségijének vesszőfutása. Képtelen elfojtani magában az alkotó vénát– és ugyanakkor mégis szeretne
„úgy élni, mint mások”; nem élhet a lelkiismerete szerint, viszont ismeri az igazságot.
Használni szeretne a hazájának, amely azonban épp csak hogy befogadja, mindvégig jelezve másságát, különállását, és nem csupán a zsidó vonalon, hanem az élet minden apró területén.
Strum tiszta szeretne lenni, de kényszerűen bemocskolódik. Nem kételkedhetünk benne, hogy kedvezőbb körülmények között megemeli majd a fejét, és bánva gyarlóságait, engedményeit, rátalál alkotás és emberi magatartás harmóniájára. Erre utalnak utolsó gondolatai a könyvben – anyja emlékét hívja segítségül, hogy felemelkedhessen:
„Minden nap, minden órában, évről évre harcolni kell azért a jogunkért, hogy emberek lehessünk, jók és tiszták. És ebben a harcban nem lehetünk sem büszkék, sem hiúk, csupán alázatosak. És ha a rettentő korban eljön egy óra, amikor nincs kiút, nem szabad félnünk a haláltól, nem szabad félnünk, ha emberek akarunk maradni. – Nos, meglátjuk – mondta–, talán elég erőm lesz hozzá. Anyám, anyám, add nekem a te erődet.”
Ez a megrendítő önkorbácsolás nem csupán válasz „az állami félelemre”, de felidézi Dosztojevszkij híres mondatát is az életművét záró Puskin-beszédből: „alázkodj meg, büszke ember”. Bár csaknem egy évszázad telt el, az orosz irodalom újabb nagysága sem tudott többet, mélyebbet mondani. . .