A Kirov-ügy kapcsán eljutottunk Az Arbat gyermekei igazi főszereplőjéhez: magához Joszif Visszarionovics Sztálinhoz.
Ribakov könyvének fő szenzációja nem a Sztálin-ábrázolás puszta ténye, erre bőséggel akadt példa korábban is. Kitűnni vágyó tollforgatók, rímfaragók, szobrászok, festők, filmesek, de még a tudomány emberei is hamar felismerték, hogy hamarabb érvénye-sülhetnek, ha hősükül, tudományos művük témájául a Vezért választják, ábrázolva őt magát, leírva életének valamely epizódját, „továbbgondolva” valamelyik tézisét. És korántsem csak dilettáns karrieristák vélekedtek így – a divatnak áldozott a többi között Alekszej Tolsztoj, Visnyevszkij, Pavlenko, Iszakovszkij, Tyihonov is. A történelmi tárgyú regényekhez, színművekhez megkapták a gondosan preparált forrásanyagot, és talán maguk is elhitték – a kortársak emlékezetével szemben –, hogy Lenin mellett a forradalom legfontosabb vezetője a serénységben Lenint is felülmúló Sztálin volt.
Más írók pedig úgy oldották meg a problémát, hogy hőseiket mintegy „megáldatták”
Sztálinnal. A derekasan harcoló, építő pozitív hős e regények végén úgy dicsőült meg, hogy meghívták a Kremlbe egy fogadásra, ahol kezet foghatott, netán beszélgethetett Joszif Visszarionoviccsal. AVezér ilyenkor többnyire elmondott egy közhelyet, lózungot, hozzátéve: „ jól van, csak így tovább”. A megdicsért hős ettől szárnyakat kapott. E művek pátoszát nevetségessé tette az idő.
A XX. kongresszust követően ismét voltak kísérletek Sztálin ábrázolására, vagy ha úgy tetszik, megmagyarázására, mindenekelőtt írói memoárokban, tábornokok és főtisztek emlékezéseiben, háborús regényekben. Ezek közös vonása–jó példa lehet rájuk Szimonov Élők és holtak-trilógiája –, hogy Sztálint leszállítják a félistennek emelt piedesztálról, de ugyanakkor jó szervezőnek, parancsolni tudó főnöknek mutatják. Ezek a művek
kínosan kerülik a Sztálin személyéhez fűződő megtorlások, vérengzések igazi okait, és kísérletet sem tesznek Sztálin személyiségének feltárására. Így is pozitív szerepet játszottak a sztálini mítosz elhalványításában, hiszen ezt a legendát – inverz módon – a rémtettekről szóló beszámolók is csak erősítették, afféle XX. századi Dzsingisz kánt mutatva a valóságos ember helyett.
Jelentős lépés lehetett volna Sztálin szépirodalmi ábrázolásának Alekszandr Bek Új megbízatás című könyve, amelynek sorsa hasonlóan alakult, mintAz Arbat gyermekeié:
a Novij Mir az 1964-ben befejezett művet szintén meghirdette (1966-ban), de a regény csak 1986-ban látott napvilágot. A könyvben szereplő Sztálin ugyanolyan nagyformátu-mú, erőszakos, ellentmondást nem tűrő, mint Ribakov Sztálinja; a hangsúly azonban nem rajta, hanem az általa kialakított csinovnyik-típuson van. Ribakov Onyiszimov személyében tipikus „sztálini kádert” mutat be, aki a Vezér akaratát a legelemibb műszaki mutatók fölé állítja.
Ribakov könyvének rendkívüli érdeme, hogy a rengeteg csapda és buktató, jogos és jogtalan indulat, gyűlölködés közepette olyannak tudja Sztálint megrajzolni, amilyen valójában lehetett. Vagy, ha mégsem ilyen volt– már csak ilyen a jó szépirodalom –, ezentúl ilyennek fogjuk látni.
Pedig műve megírásakor – neves elődeivel ellentétben – nem segítették különleges anyagok. A már említett Spiegel-interjúban ezt mondta: „Én vagyok a magam levéltárosa.
Itt vannak a polcon Sztálin összes művei, a pártkongresszusok dokumentumai, a sztálini korszak pereinek dokumentumai, minden, amit akkoriban hivatalosan kiadtak. Ezen túl sok olyan emberrel beszéltem, aki ismerte Sztálint. És végül, magam is átéltem ezt a periódust. Nekem mindez elegendő.”
Ribakov a nagy feladathoz méltó gonddal, alapossággal, türelemmel építi fel Sztálin szépirodalmi alakját. Eleinte inkább mások szemén keresztül mutatja – Rjazanov, Bugyagin, Kirov, Jezsov „beszélget” vele, megérezzük körülötte a félelem, sőt rettegés légkörét.
Sztálin minden beosztottja arra törekszik, hogy megértse a Vezér sablonos, utasítás-szerű mondatai mögött rejlő mélyebb értelmeket. Mindenki tudja, hogy Sztálin egyetlen szót sem mond feleslegesen– ha például a külföldi divat majmolásáról beszél, Bugyagin tudja, hogy az ő lányára, Lénára célozgat. Semmit sem mond egyenesen, s miközben szinte ontja a közhelyeket, brosúraszövegeket, beszédpartnerének el kell találnia, mit is várnak, akarnak tőle.
Rendkívül fontos ebből a szempontból az a „beszélgetés”, amelyet Sztálin terített asztalnál folytat Kirovval. Mi mindenről nem esik szó: grúz ételspecialitásokról, az élelmiszerjegyek eltörléséről, a várható jó termésről. . . Később kerül szóba a történe-lemtudomány, de még itt is előbb Pokrovszkij hibái, Krupszkaja emlékezése – és csak aztán a lényeg: Jenukidze „hibás” memoárja, amely szerint Sztálin nem tudott egy kis grúz illegális nyomda létezéséről. Ezt Kirovnak kellene helyreigazítania, hiszen öt évig állt a bakui pártszervezet élén, meg aztán ő a legtekintélyesebb KB-tag. . . Kirov a képtelen javaslatot visszautasítja, és ezt Sztálin nyugodtan tudomásul veszi, már hívatja is Beriját, majd ő elvégzi a szükséges munkát.
Rutinbeszélgetés? Egyáltalán nem az. Rendkívül jellemző Sztálinra, aki semmikor nem mondott le arról, amit egyszer megtervezett, és sohasem bocsátotta meg, ha
ellentmondottak neki. Ez a visszautasítás – más ügyekkel egyetemben – meggyorsítja azt a bizonyos leningrádi akciót december 1-jén. . .
Sztálin éppen olyan a könyvben, amilyennek százmilliók látták, hitték: kemény, céltu-datos, könyörtelen. Aztán a szerző „elgondolkodtatja” (mindenekelőtt az I. rész 24. és a II. 2. fejezetében). Ribakovnak sikerül megőriznie a belső monológ töredezettségét, csapongását, és mivel jól érzi-látja Sztálin tetteinek belső rugóit, ezek az apokrif mono-lógok a hitelesség rangjára emelkednek, ami – tekintettel a figura monumentális voltára, ellentmondásosságára, és nem utolsósorban szerepjátszó készségére – a bravúr erejével hat.
Ribakov Sztálinja nem bűnöző, nem szadista – legalábbis önmaga előtt nem az –, de rövidesen a világtörténelem egyik legnagyobb tömeggyilkosává válik. Hihetetlenül, mondhatnánk kaukázusi módon szenvedélyes, de valami páratlan önfegyelemmel uralko-dik magán – mindent megjegyez, elraktároz, soha semmit sem bocsájt meg, és kivárja a bosszú pillanatát. Minden idők legnagyobb történelmi személyiségének, született uralkodónak tekinti magát – egyes szám harmadik személyben gondol magára, akárcsak Caesar. Sztálin elvtársnak nevezi magát, nagybetűkkel – de környezete előtt szerény, visszafogott, puritán. Ez egyébként már nem színészkedés, Sztálin tényleg nem harácsolt, halála után „vagyonának” leltározói nem találtak aranyat, ékszereket vagy pénzt. Azt is tudjuk, hogy beosztottaival ellentétben családját sem tolta előtérbe – hagyta, hogy első házasságából származó Jakov fia hadifogolyként pusztuljon el, és volt olyan unokája, akit talán sohasem látott.
A harácsolás és nepotizmus hiánya azonban – mint Ribakov meggyőzően bizonyítja – Sztálin esetében nem érdem. A „népek atyja” valójában soha nem szeretett senkit, nem voltak barátai, elhanyagolta asszonyait, gyerekeit. Az egyetlen, valósággal mo-nomániás érzés a hatalomhoz fűzte, azért mindenre képes volt. És az a körülmény, hogy többszörösen hátrányos helyzetből indult el egy világbirodalom élére, csak fokozta megszállottságát, könyörtelenségét, amoralitását. Gondoljunk bele: egy grúz kisvárosban született, egy részeges cipész és egy cselédlány fiaként, miközben sokan suttogták, hogy valójában a város gazdag kereskedője nemzette, aki taníttatta is. Alig maradt életben, testi fogyatékosságai (himlőhelyek, kacskakezűség) élete végéig kísérték. És a hazája, Grúzia is csupán gyarmata volt egy hatalmas országnak. . . Ehhez képest a korzikai Napóleon, aki szintén „idegenként” került Franciaország trónjára, sokkal könnyebb hely-zetben volt. Ő ráadásul katonai lángészként tört előre. Sztálin viszont a grúzon és az oroszon kívül (ez utóbbit akcentussal beszélte) nem tudott nyelveket sem, mindvégig autodidakta maradt.
Volt viszont valami, amiben Sztálin talán Napóleonon is túltett: rendkívül éles, csavaros esze, kombinációs készsége, páratlan emlékezete. Emellett– és ez már hivatásos forradalmár társai fölé „emelte” – teljesen erkölcstelen volt, a Lenin környezetét aggasztó morális-filozófiai kérdések sohasem kínozták. És velük ellentétben ő szilárdan tudta, mit akar – a hatalmat.
A könyv egyik emlékezetes részében Ribakov elgondolkodtatja Sztálint Puskin Borisz Godunovján, a szerzetesből cárrá emelkedő, trónbitorló Griska Otrepjeven: „Papi méltó-ságától megfosztott, szökött szerzetes. Kora 20 év. . . Növésre pedig kicsiny, széles mellű, egyik karja rövidebb, mint a másik, haja vörösesszőke. Ő is akkor volt húszéves, és a
papnevelde befejezése előtt egy esztendővel mondott le az egyházi karrierről, ő is kis termetű, széles mellű, a haja is vöröses, és az egyik keze nehezen mozog.” A hasonlóság megdöbbenti, de egyúttal lelkesíti is Sztálint – ha egyszer egy ilyen senki, aki csupán kihasznált egy kedvező történelmi pillanatot, a szent Oroszország trónjára kerülhetett, miért ne sikerülne ez NEKI, aki százszorta okosabb és ügyesebb? Hogy Griska hamar megbukott és dicstelen véget ért? Hát persze– a hatalmat aránylag könnyű megszerezni, nehezebb megtartani. Ha ő egyszer odakerül a moszkvai trónra, soha nem mozdítják el onnan. . .
Sztálint – a lenini gárdával ellentétben – sohasem foglalkoztatták az utópista szoci-alizmus, a dialektika vagy a marxizmus mélyebb problémái. Bár óriási erőfeszítéseket tett műveltségi hiányainak pótlására, nemigen jutott tovább a súlyos filozófiai kérdések vulgáris, alapfokon történő elsajátításánál. Forradalmár volt, hiszen alacsony származása, kisebbségi volta miatt nem juthatott másképp előre, csak ha körös-körül minden össze-omlik – ám a forradalom világmegváltó, a százmilliók sorsán változtatni kívánó lényege mindig is távol állt tőle. A győztes párt frazeológiáját alkalmazta, de jómaga nem volt se marxista, se leninista, se dialektikus, se materialista. Nagyformátumú reálpolitikusnak született, és mindvégig pragmatikus maradt terjeszkedő külpolitikájában és elnyomó belpolitikájában egyaránt.
Vaszilij Grosszman a Panta rhei-ben három alapvető vonásból építi fel Sztálint:
„Hihetetlen kegyetlenségével, hitszegésével, alakoskodásával és képmutatásával, harag-tartásával és bosszúállásával, durvaságával és humorával Sztálin az ázsiai despotát testesítette meg. Abban, ahogyan a forradalmi tanokban eligazodott. . . , ahogyan hi-hetetlen ügyességgel konspirált, ahogyan hiányzott belőle minden erkölcsi érzék, a nyecsajevi típusú forradalmárt testesítette meg, azt, aki bármely eszközt jónak tart a cél elérése érdekében. Nyecsajev azonban természetesen elborzadt volna, ha látja, milyen iszonyatos méretűvé fejlesztette a filozófiáját Joszif Sztálin. Abban, ahogyan hitt a hivatali papírban és a rendőri erőben, mint az élet legfőbb erejében. . . , abban a hihetetlen megvetésben, amelyet az emberi méltóság iránt tanúsított, abban, ahogy a hivatali rendet és a bürokráciát istenítette, abban, hogy hajlandó volt embert ölni a törvény szent betűje érdekében, ugyanakkor semmibe venni a törvényeket iszonyatos önkényuralma kedvéért, a rendőrfőnök, a csendőrfőnök jutott kifejezésre.”
Tehát az ázsiai despota, a csendőrfőnök és Nyecsajev. . . Utóbbiról szólnunk kell néhány szót, mert nem először játszik szerepet az orosz irodalom történetében. Szergej Gennagyijevics Nyecsajev (1847-1882) hivatásos forradalmár volt, Bakunyin tanítványa, a Népi leszámolás nevű terrorista mozgalom résztvevője, A forradalmár katekizmu-sának szerzője. A forradalmi terrort mindenekelőtt saját követői ellen alkalmazta.
Társaival közösen megölte a módszereit bíráló Ivanov diákot 1869-ben, hogy „vérrel cementezze össze a forradalmat”. Külföldre menekült, de a svájci hatóságok kiadták és a Péter-Pál erődben halt meg. Ügyének nyilvános tárgyalása óriási visszhangot vál-tott ki Európa-szerte és Dosztojevszkijt az Ördögök megírására indította, amelyben Nyecsajev Pjotr Verhovenszkij néven szerepel. Dosztojevszkij ebben a művében, „a nagy harag könyvében” végiggondolta, illetve megjósolta a demagóg ál-forradalmárság indítékait és következményeit – nem véletlen, hogy regényét évtizedekig nem adták ki a Szovjetunióban.
A despotizmus, az otrepjevscsina és a nyecsajevscsina furcsa, de törvényszerű jelenség egy olyan országban, amely soha nem ismerte a demokráciát, amelyben a népi akarat eltorzult formában, álcárok és kegyetlen lázadások közepette jelentkezett, amely magát a forradalmat is szinte vallásos extázissal fogadta. Egy tehetséges és könyörtelen ember – márpedig Sztálin az volt–, ha jól végiggondolta a történteket és lehetőségeket, akár egy grúz suszter fiaként is a legmagasabb régiókba emelkedett, megszerezhette és megtarthatta a hatalmat.