Paszternak 1948-ban egy levelében megírta, hogy hőse belőle magából, Blokból, Je-szenyinből és Majakovszkijból „áll majd össze”. Paszternak személyes tapasztalata a könyv minden sorában jelen van, a három nagy költő kortárs azonban nem egyformán szerepel. Majakovszkij, illetve Jeszenyin tragédiája áttételesebben került be a könyvbe, Blok nevét viszont Zsivago sűrűn emlegeti.
Röviden emlékeztetnünk kell a Paszternaknál tíz évvel idősebb Alekszandr Blok pályafutására: az „ifjabb szimbolista nemzedék” vezéralakjaként, a Szépséges Hölgy énekeseként indult. A valóság képei azonban mindjobban beszűrődtek lírájába, egyre többet foglalkozott Oroszország elesettségével, gyengeségével, amelyet – hite szerint
– nagyszerű jövő követ majd. Az orosz értelmiség feladatát a megváltó, nagy pusztí-tás előkészítésében látta; ebben a tisztítótűzben elpusztul ugyan a régi világ, sok-sok értékével, sőt jellegzetes értelmiségi képviselőivel együtt –, de a helyébe összehasonlít-hatatlanul szebb, megértőbb testvériség lép. Ezt a látomást, amelyben ott munkáltak Vlagyimir Szolovjov, Dosztojevszkij vagy Wagner aranykorálmai, Blok saját magára is érvényesítette, amikor zokszó nélkül vette tudomásul sahmatovói birtokának, benne könyvtárának felégetését, majd részt vállalt a kultúra újjáépítésében. Gondolatai 1918 januárjában kulmináltak, ekkor néhány nap alatt megírta a Tizenkettent, amelyben a menetelő vöröskatonák élére Jézus Krisztust állította, nagyszabású történelemfilozófiai programversét, a Szkítákat, és nem utolsósorban Értelmiség és Forradalom című esszé-manifesztumát, amelyben a többi között ezeket a sorokat olvashatjuk:
„Oroszország sorsa: kín, megaláztatás, ismételt földarabolás: ám ő megújhod-va kerül ki ezekből a megalázásokból. Megújhodmegújhod-va és hatalmasan.”
„A művész dolga, a művész kötelessége látni, mi a cél, hallgatni azt a zenét, amely »a darabokra hasított levegő«-ben zeng.
Mi hát a cél?
Mindent átalakítani. Úgy rendezni a dolgokat, hogy minden újjászülessen;
hogy hazug, szennyes, tespedt, csúnya életünket igazságos, tiszta, vidám és gyönyörű élet váltsa föl.”
„Mit gondoltak önök? A forradalom idill? Az alkotás nem zúz szét útjában semmit? A nép illedelmes gyerek? (. . . ) Azt hitték önök, hogy vértelenül, simán oldódik meg az évszázados viszály az alacsony és előkelő származás, a műveltek és műveletlenek, az értelmiség és a nép között?”
Blok hiszi-vallja: bármennyi hordalékot, szennyet hordoz is a forradalom, végső soron szükséges és igazságos, és az absztrakt népimádóknak, a nép sorsán kényelmes otthonaikban kesergőknek csatlakozniuk kell hozzá.
Blok érett műveiben állandóan jelen van az iszonyatos, fenyegető, mindent elsöprő, de meg is tisztító hóvihar, ez „acsarog-kavarog” abban a szélben is, amely a Tizenketten vöröskatonáit kíséri. A költő mindvégig vállalja is, amit kimondott, sohasem fordul szembe újdonsült társaival – de elfárad. A nagy alkotói fellobbanást terméketlenség követi, a remélt új világ sehogy sem akar megszületni, helyette ott vannak a kifosztott, éhező Pétervár hétköznapjai. Blok 1921-ben, 41 éves korában skorbutos szívbajban halt meg, de aligha tévedünk, ha kimondjuk: a csalódás, élni-nemakarás gyorsította fel halálát. Egyik utolsó levelében ezt írta: „Oroszország, pogány, dünnyögő édesanyám mégiscsak felfalt engem, mint a koca a malacát.”
Blokról szóltunk, de Zsivago doktorra gondoltunk. A „bloki motívumok” szinte az első oldaltól kezdve jelen vannak a regényben, olykor kimondatlanul, de gyakran a nagy előd nevének említésével. Már a második lapon ezt olvassuk: „Az udvaron szélvész tombolt, füstölt a hó. Mintha meglátta volna Jurát a förgeteg, s tudatára ébredve a maga félelmességének, élvezné a hatását. Fütyült és süvített, és minden módon igyekezett magára vonni a Jura figyelmét. Az égből végtelen végekben pergett-görgött a fehér kelme a földre, és beborította a szemfedővel. Egyedül volt a világon a hóvihar, vetélytárs nélkül.” Ez a részlet az egész könyv alaphangját meghatározza, a „vetélytárs nélküli”
vihar egyre félelmetesebbé, uralkodóvá válik. A könyv végén pedig a nyári fullasztó
zápor első cseppjei hullanak, miközben a doktor összeesik és „nem áll fel többé”. Az ember és a rátámadó, közömbös elem küzdelmében talán A szél című vers utolsó sora hozza el a feloldozást:
Jajongva ront a szél a házra, az erdőre, zokogva rázza.
(. . . )
Nem azért, mert olyan vitéz, nem is csak céltalan dühöngve, hanem hogy vigaszul nehéz szavait bölcsődalba öntse.
Jura Zsivago Blokon gondolkodik, mielőtt élete jelképét, a magányos, égő gyertyaszálat megpillantaná. . . Zokszó nélkül fogadja el kiköltözésük-menekülésük pillanatában a
„ jogos bosszú” bloki érzését, amely a „túlságok” miatt éri a magafajtáját: „A jómódúak életében csakugyan volt valami egészségtelen. A feneketlen túlság. A túl sok bútor és túl sok szoba a házban, a túl sok árnyalat az érzelmekben, a túl sok szó. Nagyon jól tettétek, hogy összébb szorultatok. De nem eléggé. Még jobban kéne.”
A rózsaszín álmokat, önfeláldozásokat rideg valóságképek váltják fel, egyelőre még mindig a megérdemelt bűnhődés érzésével: „Körös-körül mindenki áltatta magát, hang-zatos szavakat mondott. A hétköznapok meg vánszorogtak, vergődtek, béna lábbal bicegtek valahová a régi szokások nyomdokain. De az orvos kendőzetlenül látta az életet.
Őelőle nem titkolhatta el, hogy ki van rá mondva az ítélet. Ő magát és környezetét is elítéltnek tekintette.” S egyre nyugtalanítóbbul ismeri fel, hogy sehova sem tartozik, két fanatikus tábor közé került: „A mérsékelteknek, akiknek a korlátoltsága felháborította az orvost, ő veszedelmes volt, az előrefutóknak meg nem elég vörös. Úgyhogy mire észrevette magát, se itt, se ott nem volt, az egyiktől elszakadt, a másikhoz nem szegődött hozzá.” S ha már a könyv legelején ott találtuk a Blok-hangulatot, vele is zárul a könyv prózai része, immár megnevezve, sőt idézve is Blokot: Gordon mondja Dudorovnak:
„Gondolj Blok »Mi, gyermekei Oroszország Borzalmas esztendeinek«-jére, és megérted, mi a különbség. Mikor Blok ezt mondta, átvitt értelemben kellett érteni, képletesen.
A gyermekek sem gyermekek voltak, hanem az értelmiség fiai, sarjai, és a borzalmak nem borzalmasak voltak, hanem végzetszerűek, apokaliptikusak, és az más. Most pedig mindent szó szerint kell érteni, ami átvitt értelemben volt, a gyermekek gyermekek és a borzalmak borzalmasak, ez a különbség.”3
Ez az a pont, ahol tovább szomorodik-keseredik a kép. Zsivago doktor nyolc évvel túlélte Blokot, tehát még inkább felismerte, saját sorsán tapasztalta, hogy a forradalom
„grimaszai”, „túlkapásai” törvényszerűek.
3 Gordon-Paszternak Blok Sivár zsibbadság sok-sok éve című verséből idéz. Ideiktatjuk az egész versszakot, kiemelve a vonatkozó sort: „Sivár zsibbadtság sok-sok éve, / fiad emléked sem leli. /Véres, vad évek nemzedéke – / mi nem tudunk felejteni.” (Lator László fordítása.) Ugyanennek a versnek az utolsó versszaka: „Károgjon holló, vészkiáltó / a halálos ágyunk felett–/ én Istenem, ki arra méltó, / országodat hadd lássa meg