1945. április 24.
Hol van A ka ra tija ? Hová lett az az öt év, amit ott töltöttem? Romhalmaz minden.
A kedves kis ház fölött vagy hússzor viharzott el a front tüzverése, a gyermekként dédel
getett és nevelt fá k a t aknák szaggatták meg, sima, világos magyar bútoraimat talán össze
törték, talán fölégették, talán elrabolták. Álmomban gyakran látom az akarattyai kis házat, helyesebben azt, ami e házból le t t : gödröt, szeméthalmazt, szétdúlt téglákat, le
dőlt kéményt. S a romok mellett a szomorúfüzet, amelynek gyengéden aláhulló fátylai alatt barátaimmal beszélgettem, ahol a kecskénk legelészett, s a békésen kotyogó kotlós vezet
gette csicsegő kiscsirkéit. É s a sudár, ifjú leányhoz hasonló nyírfát, amely alá mindig sze
rettem volna temetkezni, ha megszállt a halálvág) vagy az élet reménytelenségének fojtogató érzése. (Sokszor meghagytam : Temetésemen Sibelius Tinnlandiáját kell majd játszani, sírkövemre pedig ezt a három szót kell vésni: "„Jött, látott, legyőzték.”) A holdfényes kert tehát Akaratijára emlékeztet, s mint láthatatlan ököl sújt arcomba a fölismerés :
Akaratija rom.
Égy szörnyű vízió lepett meg, nem is egy, hanem több egyszerre. A z egyik : két ellen
tétes iramlású folyamot látok, egy fekete-vöröset és egy tejfehéret. A fekete-vörös folyó torlódó hullámzással árad és zúdul valami sötét boltozat állá, a semmibe, az Alvilágba.
S a tejfehér spermafolyó holdfényes csillogással, foszforeszkálva torlódik elő a semmiből, a sötét boltozat alól. A Halál és az Élet folyama. Hová rohan az egyik? É s honnan zúdul elő a másik ? Ha van Isten, miért nem látom, tudom és értem mindennek az értelmét?
A másik vízióm ez vo lt: Vajszlón, a falu végén, állott a régi-régi hombár, a jobbágy
idők vastag falú, viharvert gabonaraktára. Éppen ilyen szelíden hajló domb zöldellt mel
lette, mint ez a kis kert. Gyermekkoromban ott heverésztem pajtásaimmal, mezítlábas, harsány fiúkkal és lányokkal. Hogy nevettek, hancúroztak, sikongtak, verekedtek, hogy zengett, sikongott bennük az élet. É s milyen csiklandós kéjjel hallgattam s láttam őket és magamat. A k k o r nem kérdeztem, van-e ennek értelme. Éltem és magamba szívtam a ne
vetés, a játék, a zöld színek, az ég és a napfény csodálatos gyönyörét. A tüzes bort, a ré
szegítő szépséget. A z a hombár, az a zöld gyep, az a csodálatos domb, az az illat, az a fiú s azok a pajtások megvannak valahol. Csillogó fényben lebegnek a föld fölött, valahol, valahol, de hol? Milyen iszonytató fájdalom ez, milyen reménytelen, sivár fájdalom. Soha többé meg nem simogathatom a zt a füvet, arcomat nem fektethetem arra a dombra, fülemet nem tölti meg többé gyönyörűséggel a sikongó nevetés.
Virágzó fá k állnak körül, s gyökereik hullákból szívnak mézet és illatos olajokat.
A két folyó hangtalan zúgással árad ide s oda mindörökké. Isten, miközben a g'ávákat az Ő nevével bátorítottam, a gyűlölködőket az Ő nevében csitítottám vagy korholtam, az erőtlenül összerogyni készülőket az Ő akaratával támogattam, igen, Isten egyszerre eltűnt, semmivé lett. A vajszlói hombár, a domboldal, a nevető gyerekek hangja pedig itt kavarog, él, zeng és ragyog a szememben ma is, és hiába nyújtom k i utána a kezem : elérhetetlen, megfoghatatlan.
Sz. Lászlóéknál ebédeltem aznap, és G. követtel, ezzel a különös, puritán, hatalmas kultúrájú emberrel beszélgettem Hegelről, a fejlődés fikciójáról, Paul érnék a logikáról írt könyvéről s arról, hogy az életet megfigyelő értelem az életnek csak egy-egy parányi
pontját köti össze az ok-okozat füzérével. ^
- M i volt a legmegrenditőbb élményem az ostrom alatt? - kérdezte.
H l mondtam azt a két élményemet, amiről itt most beszélek. Mind a kettőt az oro
szoknak köszönhetem. Egyik : az ösztönélet s lényegében az emberi lélek mérhetetlensége, a másik, hogy nincs Isten, bólintott, vékony, sovány arca kissé fájdalmasan meredt a padló egyik pontjára. - Megértem - mondta azonnal. - A kettő tulajdonképpen egy. Magam is úgy látom, hogy az értelem, a figyelő én csak rendkívül ritka pillanatokban tudja meg
ragadni és megmérni az életet, a végtelen és parttalan lelket, s nincs reménytelenebb vállalko
zás, mint az értelemre építeni. Hauler is abban téved, amiben talán az egész filozófia, amikor az értelemre, az okszerűség elvére alapítja a világot így vagy amúgy megmagyarázni akaró rendszert. A rendszer maga szép, mint egy kristály. Csak éppen szilárd talaj nincs, amire ezt a kristályt állítani lehetne. Ön felismerte, hogy milyen esetleges és mellőz
hető mennyiség az értelem, s ezért elvesztette az értelem, a kauzalitás, a világot meg
magyarázó rendszer Istenét. Tökéletesen értem.
A szobában levők, akik félfüllel hallgatták beszélgetésünket, nem értették. Volt ott még egy öregedő egyetemi tanár, szociológus - a szociológia nem tudomány - , ő makacsul kitartott Hauler mellett. Volt néhány fiatalember, s úgynevezett munkatudománnyal”
foglalkozó, korszerű ifjú is, ezek az öreg G.-t minden tiszteletük ellenére is múzeumi tárgynak s tetejébe %,reakciósnak” tekintették. Nem volt mit kezdenem velük.
* * *
Jankó elkísért Szekfű Gyulához. Jó volt együtt lennem vele, éppen Szekfűnél.
Megpróbáltam magyarázatot találni arra a tragikomikus helyzetre, amiben politikai szempontból vagyok. Egész sor olyan titkos szolgálatot tettem, amiért a németek is, a nyilasok is tárgyalás nélkül golyót röpítettek volna a fejembe. Mióta írok, sohasem szűntem meg a német tájékozódás ellen agitálni. Könyveim terjesztését megakadályozták, színdarabom, filmem miatt súlyos bajba kerültem. Sok volna mindent elmondanom!
De hát amit titkon kellett tennem, arról a most hivalkodók nem tudhatnak. A m it nyíltan tettem, elfelejtik vagy meghamisítják. A k ik minden rendszert s minden kormányt k i
szolgáltak, most ítélkeznek fölöttem, s el akarnak tiltani az írástól.
Szekfű pedzegette, hogy én is a Magyar Élet s Magyar Út köréhez tartoztam, ahová Németh László, az ő leghalálosabb ellensége. E z a megjegyzése sokat elárult.
H át ezért volt éveken át a plágiumhajsza - bár ezt ő nyíltan elítélte - , ezért a minősít
hetetlen rágalmak sorozata. E zért kellett belső emigrációba vonulnom már évekkel ez
előtt. Ezért minden gyűlölet. E zért bélyegeztek „kaméleonnak”, s végül „fasisztának”
és „nyilasnak”. Holott Veres Héter, Darvas, Nagy István s egész sereg más szocialista író is ott volt mindenütt, ahol én voltam, Magyar Életnél, műsoros esteken. A m it tettem, értük, szocialistákért tettem, s fedeztem őket.
Hagyjuk ezt. Bereczky mondta, amikor nála járván bosszút fogadtam üldözőim ellen : „Hiába, János, neked a bosszú sohasem fog sikerülni. Benned már meghalt az óember, akiről Hál apostol ír. Csodálkozol, hogy nekik minden sikerül, a bosszú is i Hogyne sike
rülne, ők óemberek. Tégy le a bosszúról, nem a te fegyvered. Nem fog sikerülni.” Igen, ezt sohasem szabad elfelejtenem. A bosszú sikerült Jézus ellenségeinek, ő k óemberek voltak.
Sajnáltuk Jankóval Szekfűt. Görnyedt, sovány, egykedvű, sőt szomorú. Éreztük, amint ott ültünk a puszta, földúlt szobában, hogy egy ország romjain ül. Kifejtette, hogy a középosztály méltatlan volt történelmi szerepére, tehát el kell pusztulnia. S vele együtt az országnak. Marad a parasztság és a munkásság. Igen, de : vajon nem ő nevelte a közép- osztályt mint történészi Nem Bethlennel, Hómannal, a Tisza István Társasággal, az Emericanával, a Magyar Szemlével nevelte? Meg nem történtté teheti most történelmi
müveit, a X V I I . századról irt remek munkáit? Szellemtörténeti irányát, amely tulajdon
képpen Habsburg-igazo/ás volt? É s a Három nemzedéket? Mintha maga is elfelejtette volna mit fejteget, szelíd szemrehányást tett a „parasztimádatért”, holott éppen nekem tehetne szemrehányást legkevésbé, hiszen az egykéről s ami hozzá tartozik, én írtam az első pontos analízist. A k ik most alkalmazzák, engem alkalmaznak. Végül a munkás- osztály alaktalan, kultúrálatlan tömegét jellemezte néhány szóval. Tehát: sem a közép- osztály, sem a parasztság, sem a munkássági
Megígérte, hogy beszél a Nem zeti bizottság titkárával, Farkas Ferenccel, egy hó
napja heverő beadványom ügyében.
- Szegény Szekfü - mondta Jankó, amikor kiléptünk a kirabolt villából, s lefelé botorkáltunk a kövesúton. - Örökre beletört Németh László tüskéje. Halálos tövis volt.
1945. április 28.
Tegnap ismét úgy éreztem, mennem kell. Hová? Fimentem Szabó Lőrinchez. Sze
gény Lőrinc. Fogság, üldöztetés. Klára soványan, összetörve jö tt be egy szóra, hogy üdvö
zöljön. - Tűrhetetlen ez a Lőrinc - mondta csüggedten. - Mindenütt üldözőket lát.
- Gyerünk a kisbalkonra, odasüt a nap - mondom.
- Nem, oda ne, hátha lehallat szik a beszélgetés a földszintre!
- Hát akkor üljünk a nagy balkonra.
- Oda sem, onnét is meghallhatnak valamit.
Lőrinc, aki engem éveken át őrültnek nevezett, akivel halálosan összevesztem, mert láttam, mi fog következni, ő pedig vaknak, ostobának, gonosznak tartott, most beszélgetni sem mer.
A helyzetről volt szó. Kilátástalan. A vége : méregpohár, mint Szókratésznek.
A ztá n a napra ültünk, s Puskin-fordításokat olvasott. Majdnem száz verset fordított, ő tudott dolgozni. Én nem. Finéztem nemes lófejét, mongol vágású pofacsontjait, hallgat
tam jó l ismert, lázas szavait, s elmerültem Puskinban. (Közbe-közbe egy-két szóval igazolni próbálta németbarátságát. Olyan fölösleges volt!) Eszemben hosszú, viharos barátságunkat forgattam. A régi hősi napokat, a kávéházi sarkok meghitt kávéillatát, pörlekedéseinket és meddő vitáinkat, haragunkat és kibékülésünket. É s a zt a feledhetetlen alkonyatot, amikor a Gellérthegyen járván látogatóban Artinger Imrénél, azazhogy
Oltványinál, ölében hozott le a meredek gyalogúton.
- Hej, Lőrinc, Lőrinc, régi haragosom, ellenségem, most talán csodálkozol, hogy elbandukoltam hozzád, akit internálni akarnak, s aki nem értetted meg, hogy én jós voltam és eg) kicsit próféta, pedig nincs mit csodálkoznod. Te engem egyszer öledben hoztál le a Gellérthegyről.
* * *
Hozzáfogtam rég tervezett munkámhoz, írtam is erősen, s azzal az érzéssel, hogy jó t írok. Fiam elolvasta az írást, Jucka másnap. M i baj? kérdeztem szokás szerint.
-H át csak az, hogy amit írtá l: rossz. „Csak!’ az! megdöbbentem. Könnyeztem. Ekkor megszánt, és vigasztalni próbált. N em az egész rossz, csak itt-ott. Néhány része. De én láttam, hogy csak sajnál, s elkeseredtem.
A ztán Jankó ezt mondta : „Hagyd abba, ez nem méltó hozzád. Mintha nem is te írtad volna. Ilyen rosszat sohasem írtál. Dugd a kályhába, és gyújtsd meg.” Ő nem keserí
tett el. A fiam akármit mond, nem veszi el a hitemet. Még egyszer átfutottam az írást, és láttam, hogy igaza van. Zsurnalizmus, „mintha Lázár Mundi írta volna a Keggelben”, ahogy Jankó jellemezte. - Merev, kapkodó, a stílusa lapos. Csakugyan nem szabad olyat írnom, amivel „igazolni” akarom magamat. A z események túlságosan közeliek. Majd egyszer, valaha, tán egy év múlva. Félretettem.
A tényeket fö l kell ismerni, és nem szabad megijedni tőlük.
Most mindennap leírom, ami kínoz vagy érdekel. Ha más nem, afféle gyónókönyv"
lesz belőle, amilyennel diákkoromban játszottunk. Talán kiadni sem lehet soha. Kiadni?
Hátha elveszik a jogot tőlem, hogy eg) betűt is kiadhassanak még. Hátha a Julianus barát, a Vas fiai, a Földindulás, a Süllyedő világ után végképp hallgatás következik, hallgatás, nyomor és végső pusztulás?
1945. április 29.
Jankó elmesélte, hogy meglátogatták a szerencsétlen K. családot. A fiú rövidesen Akarattyára utazik, hogy lássa, mit lehet ott kezdeni. Hírek szerint Világos és Fűzfő között minden romhalmaz. Ugyanazt hallani Mórról, Bodajkról s más községekről is.
7,Még csak falak sem maradtak” - mondják. A hullákat máig sem temették el. E zek a gazdag vidékek néptelenek.
így hát lehet, hogy Akarattyán még fá k sem maradtak a buja kertben. (Ezeknek a fáknak üzente Veres Péter : „Simogassátok meg őket a nevemben.” )
Miközben a politikai helyzetről beszélgettünk, egyre a tönkretett akarattyai kertben s a Balaton-vidék szelíd, merengő tájain já rt az eszem.
Október 7-én láttam utoljára a balatoni szálló egeket s a lankás tájat. Táviratot kaptam, hogy azonnal utazzam - s ez a zt jelentette, hogy Himmlerék ráteszik a kést Magyarország nyakára. K is kétkerekű kocsin, egy lóval, amit magam hajtottam, lábamnál kicsiny táskában a legszükségesebb holmival mentem át Tildi s a tengelyre kapaszkodó kocsis társaságában Küngösre, Bodor Györgyékhez. Egyelőre ott akartam meghúzódni, de az volt a tervem, hogy Pécsre megyek, mert az orosz hadsereg előretörését ott hamarabb lehetett várni. Tildi is velem akart utazni mindenáron, hogy segítségemre legyen az úton.
(Hamarosan kiderült, hogy engedély híján nem utazhattam volna. Pécs már hadműveleti terület volt akkor.)
A ló lustán ügetett a barátságosan kanyargó Papkeszi-dűlőn Csajág felé. Sárga kukoricatáblák hullámzottak mellettünk. Olyan békés, csendes volt körös-körül a világ.
A levegőben fanyar őszi illatok úsztak, akár az ökörnyál, amelyen apró pókocskák utaznak. A z ég magas és könnyedén kék volt, mint Finnországban.
A k k o r láttam utoljára az akarattyai házat j- a kert fáit.
Csontjaim velejében is éreztem, mi következik ezután. Vér, tűzvész, romok, ja j szó, járvány, éhínség. De talán sikerül kiugranunk, s akkor megmarad az élet.
Bodor anyja másnap táviratot kapott Budapestről, hogy valamennyien utazzanak azonnal. így másnap velük utaztam én is.
Hadd legeltessem most behunyt szememet a kedves kis csajági állomás virágos képén.
Ezen az idilli, zöld táblás házon. A peron aranysárga homokján, a pirosra festett padok virulásán, a nagy, árnyas fákon. Hadd szívjam be mélyen az októberi este súlyos, éltető illatát. Hadd nézzek el a távolba, ahol pirossárga fénycsíkba merül a lenyugvó nap.
Hadd idézzem vissza még egyszer a koromsötétben lassan eldübörgő vonat olaj
szagát, a tolongást, a zsúfolt vasúti kocsi sötét zsákját, amibe belefordult az ember, mint láthatatlan része egy alaktalan, előregyúródó tömegnek. A háborúról beszélgető jóízű magyar katonahangokat, a túlsó kocsirészben vadul éneklő munkás lányokat, a pirosán pislákoló cigaretták parazsát, az egész sötét, nyomott, reménytelen háborús hangulatot.
Vannak pillanatai az életnek, amikor minden összezsúfolódik, minden jelképessé válik.
Ilyen jelképes, zsúfolt pillanat volt az az utazás Csajágtól a budai végállomásig. A vonat vánszorgó loholása, a sötét ablaknyílás előtt pazarul szórt szikraeső aranypénze, a frontról hetykén beszélgető katonák, a ruhák és a kosarak s a mozdonyfüst bűze, egy-egy fölsíró, türelmetlen kisgyermek báránybégetése, valahol egy kosárban kár áló tyúk falusias hangja. . .
A repülőtér ásító síkságán fekete madarakként megülő repülőgépek nagy árnyai. Fehérvár rommá bombázott állomásának beszakadt ablakai, gyér lámpafényben hőkölő s ágaskodó tépett hasú mozdonyai, a kulisszaként fölmeredő raktárfalak, elferdült háztetők. S megint a lomha, vigasztalan cammogás a Velencei-tó partján. A lapos víz hályogos tükörlapja, a sejthető házacskák kockái, a nádasok fölött láthatatlanul lebegő béke és magány. (De sokszor suhantunk erre autónkon, s daloltuk valamennyien harsány örömmel régi népdalokat a nyári illatáradatban és napsütésben. Még a kormánykerék fölött mereven előrenéző Jankó is mosolygott, mint amikor az élet túláradó szépsége s gyönyöre szívesebben mutatja magát eg) mosoly lebbenő mozdulatában, mint harsány nevetésben vág) tomboló táncban.)
Milyen sötét, nyomott, vészterhes volt Buda képe azon az éjszakán. Mintha fekete viharfelhők torlódnának fö l az ég aljáról, s távolról mennydörgés morogna. A vonat utastömege vad csürheként gázol s tülekszik k i a keskeny ajtókon, s önti el a sötét teret.
Végeláthatatlan századokban német katonák vonulnak az állomásról a Vérmező irányába. Németek, németek, németek, ő k állják el a telefonfülkét is az állomás fala mel
lett, ököllel verik a készüléket, s káromkodnak.
К özlekedés nincs, mit tegyek most?
Ekkor megszólít valaki. Illyés Gyula. Ott áll mellette a felesége is. Elmondom neki, amit tudok. Egy-két hetünk van talán. Azután következnek kínzópadon az utolsó fogások. Vagy sikerül egy kétségbeesett dobással kivetni magunkat a partra, vagy elnyel
mindnyájunkat az iszapos áradat.
Illyés megdöbbenve hallgat. Nem hisz, vagy nem akar hinni. Honnét tudom mindezt? -firtatja. Csak éppen gyaníttatom vele, hogy nagy események előestéjén állunk, lehet, hogy
mihamar meszesgödörbe jutunk valamennyien, hősök és gyávák egyaránt. Magyarországot a szegedi paripák a szakadék legszéléig ragadták már, Isten legyen mindnyájunknak irgalmas.
Illyés megpróbál autót keríteni, szorgosan ugrál, futkos a tömegben. Végül be kell látnunk, hogy nincs remény. Valahol a szomszédban kell töltenem az éjszakát, hiszen gyalog nem mehetek haza, telefonálni pedig a teuton csürhe gyűrűjében lehetetlen.
így vezetnek el lllyésék karonfogvást egy csodálatosan tiszta szívű orvoshoz. Éjnek évadján verjük k i ágyából, s ő még teát is fő z nekem, és innivalót ad, s leül mellém, nagy, barna szarvas szemében könnyekkel hallgatja megrendült jóslataimat a most következő napokról. S amikor úgy három óra felé lefekszem, odaül a dívány szélére, nyakamat át
öleli, s hosszasan néz rám, mintha két mesebeli testvér került volna össze, aki sietve rohan egymáshoz, mert a fába ütött kés nyomán vér csorog. Megölel, megcsókol, s görnyedt vállal lépked be a szobájába. Hajnalban Kecskemétre akar menni autóján, hogy egy rokonát elmenekítse.
Do/gavégezet/en jö tt vissza, mert az országúton visszahömpölygő magyar és német vert hadak lehetetlenné tették az utazást. Zilált, pánikhangulatban ettük meg az ebédet.
Illyést csak Buda elfoglalása után láttam viszont vagy tíz percre, amikor hozzám kísérte Németh László feleségét, a megtört, halálra vágyó Ellát.
Én, aki az ostrom idején tele voltam hittel, bizakodással, erővel és bátorsággal, azóta „fasiszta” lettem, s búsan szemlélem a hegyeket a törött ablakból. É s miközben fiam a katonai és politikai helyzetről okosan, higgadtan elmondta nézeteit, gondolatban ott hajtottam Katona Sándor pej lovát a kétkerekű kiskocsin, s újra elbúcsúztam a Papkeszi- dülőtől, a palatetős háztól, a diófáktól és szomorúfűztől, a szőlőlugasoktól s a kukoricás lankáktól.
Elkövetkezett október i у e, a kísérteties indulók, ágyúdörgések ideje, kéthónapi rettegés életemért, Jankóért s mindenkiért, akit szeretek. A z egész országért, vérben, könnyben és tűzben megfürdetett pusztuló népért. Erről azonban nagyon-nagyon fájna szólnom.
Minden búcsúzás : temetés. A z az őszi szó tál an búcsú Akarattyától nagy temetés volt. De élni kell, szenvedni, írni és szeretni kell mindenáron. A z ezüstnyírfa pedig, a lenge, álmodozó, repeső levelű leány, aki ott állt a napsütésben, talán már nem is él.
A végzet nem engedi meg nekem, hogy, amint terveztem, lábánál temessenek el Sibelius Finn/andiájának tengerdörgéses, sirályrikoltásos zenéje mellett.
* * *
Nem annyira ellenségeim, mint inkább barátaim keserítenek el. H ol van Zsilinszky régi fegyvertársi körei Hol a kopasz '„Szent ember”, akivel annyit beszélgettünk Istenről, életről, hivatásról, Hegyi beszédről Akarattyán, az illatos szénában heverészvel Hol a vidám öreg fiúk, akik téli délutánokon a kályhám körül üldögéltek, s velem aggódtak a magyarságérti Hol vannak azok, a kik bátorítottak a plágiumvád idején, az üldöztetés heteibenl Hol mind, mind, akik látták és értették müveim jóslásaitl
Hová tűntek el, akik asztalomnál ettek, boromat itták, zongorámat hallgatták, s akarattyai fáim árnyékában ejtőztek a pihenés halk, megnyugtató békéjébenl
M ind ír, szaladgál, szónokol, előadásokat tart, szervez, gyakorlatba ülteti, amit én valaha írtam németkérdésröl, egykéről, földreformról, népfőiskoláról, zenei és irodalmi életről. Használja és éli, amit én teremtettem, s amiért az életemet, nyugalmamat, kenyere
met kockáztattam. Nem is hivatkoznak rám. A nevemet sem említik.
A m i rágalmat, vádat, gyanúsítást rám zúdítottak hat esztendő során, rajtam hagyják most, hogy megfulladjak alatta.
Püski volt itt. Átadtam neki összes müveim kiadási jogát, mert az Athenaeum, amely milliókat forgatott meg a nevemmel, fé l kézzel sem védelmezi meg legelemibb jogaimat, s egyetlen fillért sem ad jogos követeléseimből. Püskitől hallottam, hogy Veres
Péter igaz embernek, férfiúnak s magyarnak bizonyult.
Nekem talán hallgatnom kell évekig, amíg igazam k i nem derül.
1945. április 30.
- Most már vess véget átkozott passzivitásodnak! - mondta tegnap Jankó. Szigorú képpel ült a hintaszékbe, és zsebéből elővonta a Független Kisgazdapárt hivatalos lapját.
— Olvasd el, és nyilatkozz.
M int akit viperák martak halálra, s most van lábadozóban, nyúltam az újság gyíkjához. Harapós kis gyík volt. A z írók igazoltatásáról szólt, s nevemet megint könnye
dén s gonoszul odacsapta néhány németbarát író neve mellé. M int aki Németországban jártam, német pénzt vettem fel, német kultúrkapcsolatok létesítésén fáradoztam, mint akinek darabjait, regényeit Németországban kiadták. S cikke végén nem kevesebbet kíván a demokráciáért lobogó riporter, csak annyit, hogy a hosszabb-rövidebb időre eltiltott írót vigyék kényszermunkára, nehogy a tilalmi idő alatt „a fiókjának dolgozhassék”.
Bereczky ide, óember oda, forr bennem a gyűlölet és a bosszúvágy. Kapkodok jobbra- balra, hol vehetnék korbácsot, hogy véresre verjem hemzsegő, cinikus, kegyetlen kínzóimat.
A k i a cikket írta, évekig egy szerkesztőségben dolgozott velem, s lelkendező szol
A k i a cikket írta, évekig egy szerkesztőségben dolgozott velem, s lelkendező szol