Akkor láttam először, m ikor Erdélyi Józsefet: 1938-ban egy T urul irodalmi esten, Szentesen. A jól megtermett, derűs képű, ferde szemű, erős járomcsontú Erdélyi, aki vérvádas versével nem sokkal előbb borult a hazai jobboldal kebelé
re, sikerei tetőpontján állt, s ennek tudata csak úgy sugárzott belőle. A népi írók, szociográfusok és falukutatók különben is majd mind jó kiállású fiatal emberek voltak. Olykor szinte meghökkentett, mennyire hasonlítanak egymásra - legaláb
bis a tekintetben, hogy személyes megjelenésük miként hat közönségükre. E r
deiben, Matolcsy Mátyásban, Ném eth Lászlóban volt valami görögös, derűs fö
lény és biztonság sugárzott O rtutayból - jómagam, barátaim s velünk együtt ezer
nyi népi értelmiségi fiatal ember az időben még egyaránt rajongtunk értük. A ti
pikusan „keleties” - hogy ne mondjam: turáni - külsejű Erdélyit is nagy tetszés fogadta, senki se gondolt román származására. A színmagyar úri osztály tipikus képviselője, Kodolányi viszont maga volt a dekadencia: külleme, m int ázott var
júé, sötét volt, csak szeme csillogása m utatta felsőbbrendűségét, s ahogy figyel
tem, kitetszett személyiségének szinte luciferi volta. Akkor még csak enyhén visszataszítónak hatott, m int aki, ha már eljött ide m int a jobboldal írója, tudato
san szembeszegül a népszerűséggel. Ó, mennyire jellemző volt ez reá, haláláig!
Szentesen bottal baktatott ki a kis színpadra, csöppet sem leplezve nyomorék voltát, kényelmesen elhelyezkedett egy széken, gorombán követelte, hogy a sze
mébe világító reflektort fordítsák el, aztán elkezdte fölolvasni egy, a Magyar É/e/ben frissen megjelent cikkét. De persze azért sikere volt neki is.
Hiszen ő is akkoriban vált országosan ismertté. Baloldali m últját soha meg nem tagadta, de szinte mindenki egyezményesen megfeledkezett róla. A baranyai egyke problém ái az egész ország leíkiismeretét megmozgatták. A Fö/dindulás ha
talmas színpadi sikere Kodolányit még anyagi jóléthez is juttatta: 1939-ben vett telket, villát Balatonakarattyán. De az igazi siker: az irodalmi nagyságé a halha
tatlan trilógia volt. A Boldog Margitot lenyűgözve olvastam, s nemcsak a harmincas évek végén, hanem évtizedekkel később, lektori szemmel is, m ikor is az én véle
ményem alapján adta ki újra a Magvető. Máig is a század nagy történelmi regé
nyének, a középkori szellem, azon belül a „szentség” legjobb irodalmi fölidézésé
nek tartom . — Aztán ott volt a másik nagy siker: a csend országáról írt Suomi- útikönyve, amely a népies-polgári demokratikus politikai modell fölrajzolásával tett bennünket elkötelezetté.
Személyesen csak évekkel később ismerhettem meg. Ezt levelezésünk előzte meg: cikket kértem tőle a Szegedi Híd részére - kérésünket teljesítette is. Aztán 1941 őszén megkaptam új kötetét (Esti beszélgetés) : szokatlan és megtisztelő volt, hogy egy beérkezett, sőt nagy író sose látott húszéves süvölvénynek (szép dedikációval) elküldje művét. S csak ezután találkoztunk, 42-ben a Soli Deo Glóriában. Szeretettel megölelt, s egyben rám is támaszkodott - megint ijedten észleltem sántaságát - , vesébe látó szemeit vidáman szögezte nekem, s lakására invitált. Segítettem a lépcsőn lebotorkálni, majd (számomra ez sem volt minden
napi) taxiba ültünk, s hosszú kilométereken át vágtattunk a Hidegkúti útra, ahol aztán sok-sok éven át rendszeresen meglátogattam. Mikor negyvenkilenc végén visszavonult Akarattyára, o tt is nemegyszer fölkerestem, az ötvenes évek első 51
felében is, m ikor e látogatások egyikőnk számára sem voltak egészen veszélytele
nek. Igaz, nemegyszer abszolúte megbízható kísérőm akadt, Szabó László, az egyik szakszervezet értelmes, jó szándékú munkáskáder funkcionáriusa, aki a szin
tén ott dolgozó Szentiványi Kálmánnal együtt v itt le Kodolányihoz. Szabó - nyilván Szentiványi ösztönzésére - szerette volna visszahozni Kodolányit az iro
dalmi és közéletbe. Hogy ez nem sikerült, azt „magasabb tényezők” akadályozták meg, no de Kodolányinak sem volt nagy kedve, bár sose volt ellenzéki, sose duz
zogott, sose „hallgatott” : mindig írt, m ert bízott a szocializmus kedvező fordula
tában.
De nagyon is előreszaladtam, maradjunk még a negyvenes évek első felé
ben. M indjobban kibontakozott előttem Kodolányi sokszínű személyisége, amely közvetlen hatásában vetekedett Ném eth László egészen más jellegű varázsával.
Németh m egnyerő, szinte kisfiús szerénysége, sőt félszegsége és belső hajthatatlan- sága, halkan kiejtett, finom, de föllebbezhetetlen ítéletei valósággal aurával ra
gyogták be arcát; a csöndes, szívós, szikár lázadó: Sinka, az üvöltöző Erdélyi, a joviális Veres Péter, a gunyoros Féja s a markánsan szuggesztív Kodolányi na
gyon elütött tőle. Utóbbi mint egy pók üldögélt szobájában, s a háló finom rez
géséből m indent megérzett, közben szövögette is a szálakat: nagy konspirátor és nagy misztifikátor volt. Fanatikus magyarsága több volt, m int nacionalizmus - hit volt az, a szegény országgal való közösségvállalás, ezért mindenre képes volt, s csak egy dolog v o lt számára fontosabb, egy negatívum: a fanatikus németgyű
lölet. Ismétlem, m indenre képes volt: megalkuvásokra, direkt politikai akciókra, titkos társaságokkal való szövetkezésre, a hatalom - ha már kivívni nem lehetett - kihívására, csak hogy a nyomorult magyar népért és a gyűlölt náci németség meg hazai svábság ellen harcoljon. Sajátos hazafisága vitte bele az ősi és „ö rö k” ma
gyarság tanulmányozásába, ezért kezdte el ősmagyar tárgyú regényeit: a nemzeti öntudat elmélyítésére és erősítésére van szükség, bármi áron. E „bármi ár”-ba beleszámítódott a németellenes népi fasizmussal való összefonódás is (volt ilyen, a Magyar Közösség titkos társasága), a Turul káté megírása, a Nemzetőr, majd Tiszántúl című lap szerkesztése; előbbiben 1939 őszétől, a cenzúra bevezetését kö
vetően, tenyérnyi fehér foltok jelezték a Kodolányi-vezércikkeken eszközölt tö r
léseket. (Abból, ami a háború alatt Magyarországon megjelent, senkit sem lehet pontosan megítélni, m ert minden sort cenzúráztak, mégpedig időnként változó eréllyel, de meg a cenzúra puszta léte eleve szordinóval szólaltatta meg a szerző
ket. Nem Kodolányit! Hadd töröljék, ami kimondhatatlan - de amit töröltek, nem maradt meg.)
Mindig alkotott, amíg lehetett: nyíltan agitált, m ikor más út nem nyílt:
konspirált, egyazon szenvedélyességgel. Zsilinszkyvel mindig megvoltak a kap
csolatai (Németh Im re korábban képviselő, közgazdász volt az összekötő), ha
láláig érintkezésben állt Faraghó altábornaggyal. A háborúból való kiugrás ér
dekében aktívan közrem űködött, kiáltványt fogalmazott, sőt fölmerült annak gondolata, hogy maga is külföldre repül. Berényi Attila repülőtisztnek kellett volna kijuttatnia.
De sose volt fantaszta, mindig számolt a realitásokkal, és sose vált fasisztává vagy reakcióssá. M ikor a háború után D onáth György és közvetlen köre megkezd
te a Magyar Közösség és a hozzá közel álló társadalmi csoportok reorganizálását, Kodolányit az elsők között keresték meg. Ö azonban (ezt nekem 1946-ban azon frissiben elmondta) kiutasította őket, s engem is óva intett, nehogy az okos és el
szánt Donáth hatása alá kerüljek (akivel ugyancsak még 1942-től jó személyes kapcsolataim voltak). Neki köszönhetem, s nemcsak én, hogy távol tartottuk
magunkat ettől a mozgolódástól, és „kimaradtunk” az első, nem egészen alapta
lan, de jócskán fölfújt politikai perből.
Nem mintha nem szeretett volna politizálni a felszabadulás után is. De nem engedték. így Julianus álnéven írt kis cikkeket a Hamza András szerkesztette Független Ifjúságba.. És mikor vidékre kényszerült, akkor sem lett provinciálissá;
a világkultúra újabb jelenségeiről, sőt divatjairól előbb szerzett tudomást, mint mi, pestiek. Foglalkozott az atomenergia kérdéseivel, kibernetikával, tőle hallot
tam először a delfinek intelligenciájáról, Mika W altari Színüké című regényéről (amely a kelleténél is inkább hatott rá), és így tovább. M inden érdekelte, s amit megismert, azt rögtön közölni, népszerűsíteni igyekezett. Látszólag meglepőek voltak állásfoglalásai. Elképedve néztem rá, amikor rajongva szólt Thomas Mann
Jó
zrr/-tetralógiájáról, vagy m ikor a katolikus Graham Greene-t ajánlotta olvasásra, ismét másszor csodálattal szólt Lenin nagyságáról, aztán Puskint emlegette
„mozarti géniu szak ént. Nem voltak ezek m egszokott állásfoglalások 45 előtt, és után sem a mi népies köreinkben. Milyen izgalomba jött, amikor m egtudta tő
lem, hogy M ann megírta Mozer-regényét - rögtön el kellett vigyem neki. Akkor már ismerte Frued Mózesé.t, a Manné nagyon kiábrándította. „Vázlat - mondotta
—, nem méltó Thom as Mannhoz, de a témához sem! Kedvem lenne újra megcsi
nálni. . . ”
Meg is csinálta. Nem az első eset volt, hogy írótól kapott ilyen ösztönzést.
Vas fiai megírására Makkai Sándor Sárga vihara késztette: „ezt a remek témát kár volt így elrontani”. A honfoglalás kori ciklus (Pogány tüzek) voltaképpen István király-regénynek indult: a fölülmúlni akart előkép Kós Károly Örszágépítö]e.
volt - Kodolányi azonban a pogány korral akarta kezdeni az István-regényt, amely meg is rekedt az ősmagyarok idejében. A Vízöntő (későbbi címén Vízözön) ihletője Várkonyi Nándor Szíriát oszlopai című könyve v o lt - de beledolgozta az asztrológiát éppúgy, m int a közelmúlt történelmi eseményeit, így Lugal személyé
ben Bárdossy miniszterelnököt léptette föl, a regény több hőse irodalmár: Ur-Bau:
Nándor bácsi, Várkonyi; Namzi Németh László, Hétil Szabó Lőrinc, Gubbubu
— a különben csak távolról ism ert és mélyen lenézett - Márai; Utnapistim persze ő maga.
Kodolányi dém oni személyiségével összefért a dém onok hite: a harmincas évek végén keveredett bele a misztikába, s engedett az irracionalitás hívásának - ez uralta ideológiáját egészen a hatvanas évekig. Fia a táltosról írta doktori disz- szertációját, s az író maga is valóságos sámánhitben élt. - Az embernek vannak szinte földöntúli képességei: ennek példája a Magyarságnál dolgozó „léleklátó Kele”, a nagydarab csodalény, aki maga sem tudja, hogyan, valósággal érzi az emberek sorsát - mintha látná, hogy cipelik maguk m ögött a sötét jövő szörnyű
ségeit: ölést, halált, pusztulást. . . Kodolányit lenyűgözte a szerkesztőségből is
m ert Kele személyisége; noha kiábrándította, hogy a Magyarság jobbrafordulása után is megmaradt a nyilassá vált lapnál. De a rendkívüli képesség élő példájaként figyelte továbbra is. Egész elméletet épített ki: valaha az ősidőkben ezek a transz
cendens készségek (megérzések, sajátos érzékenységek s egyéb parapszichológiái jelenségek) sokkal általánosabbak voltak. A boszorkányüldözések során Európa- szerte egytől-egyig kiirtották a „táltosokat”, így az ilyen adottságok lassan eltűn
tek, azok is visszafojtják magukban, akiknek tehetségük lenne rá. Nincs többé
„homo magus” . Ez a modern civilizáció egyik káros hatása - m ondogatta - , kö
vetkezménye pedig a németes, rideg természettudományos racionalizmus és a kapitalizmus.
Mindehhez ideológiai megerősítést is kapott: Várkonyi már említett
köny-vének tételeit teljes egészében magáévá tette és elfogadta fiatalabb, de lélekben hozzá közel álló barátjának, az éles eszú s megnyerő Borbély Ervinnek asztroló
giai tudományát is. E két ember v olt rá a legnagyobb hatással; távolabbról, de határozottabb ideológusi szerepben Karácsony Sándor és Vatai László (akinek Dosztojevszkij-könyvére különben Németh László hívta fel a figyelmét). De ha
to tt rá Németh i s : a „harmadik ú t” gondolatát Kodolányi sajátjának tekintette és - vulgarizálva is - tovább népszerűsítette. Ennek tipikus példája a Ném eth szárszói beszéde előtt írt m eghökkentő esszé, az 1943-ban megjelent Zárt tárgyalás.
Az irracionalizmus nemcsak megjelent műveiben, már létrejöttükben ott m unkált. A Jézus-regényen dolgozott, mikor elmondta, hogy hősei fizika i való
ságukban megjelennek előtte, vitatkoznak, veszekesznek - mintegy eljátsszák a cselekményt, neki „csak” le kell írnia, aminek „tanúja v o lt”. „M eg kell monda
nom - szólt - , amikor ezt először tapasztaltam, valósággal megrémültem. Azóta megszoktam, s élek vele.”
Szóval mindig írt, írt, a kelleténél is többet. A Vízöntő elolvasása után meg
mondtam, hogy terjengősnek találom, s ha lektor volnék, bizony vagy egyhar- madát törölni javasolnám. E vvel persze megbántottam, de m ikor hosszú évek után, 1957 elején újból könyve jelenhetett meg, ugyanezt m ondtam a Boldog bé
keidőktől is, amelynek volt egy 1929-es, összefogottabb változata - A k ik nem tudnak szeretni - , én azt sok tekintetben jobbnak találtam. M egint m egbántódott, de nem ejtett el: továbbra is atyai barátomnak érezhettem, akivel m indent meg lehetett beszélnem. 1959-től m ár csakugyan lektorként igyekeztem elősegíteni m űvei megjelenését, ő meg figyelmeztetett, hogy egy kolléganőm ismételten föl
jelent a kerületi pártbizottságnál, aztán panaszkodik Haraszti Sándornak, hogy nem járnak el ellenem. Haraszti ezt elmondta sok évtizedes barátjának, Kodolá- nyinak, aki miheztartás végett rö g tö n közölte velem . . . Derűs dolog volt.
Azt már kevésbé derűsen fogadtam, hogy m időn 1962 elején Osváth Béla megbízásából egy TIT-vezérfonal keretében az egész élő világirodalom áttekinté
sét akartam adni, s a nagyratörő szöveget kéziratban m egm utattam Kodolányi- nak, ő nem a tartalmához szólt hozzá, hanem (nagy munkával) végigstilizálta egész irományomat. Nem voltam méltó rá, mégis bosszantott, viszont rengeteget tanultam belőle. Közben szidta Lőrincze liberalizmusát, miszerint a „nyelvi té
nyekre” hivatkozva hovatovább mindent megenged, ami pedig ellentétes „a magyar nyelv szellemével”.
Szóltam a viliódzó szellemű, tehetséges, minden iránt érdeklődő, örökké te
vékenykedő, misztifikátor és konspirátor, irracionalista és józan, harcos és meg
alkuvó Kodolányiról - nem szóltam még a szenvedőről: elképzelhetetlen, hogy mi fájdalommal, a test megannyi nyűgével kellett megküzdenie! Nemcsak sánta és púpos voltával, hanem a növekvő érbántalmakkal, cukorbajjal, az ínysorvadás
sal és egyéb, fogazattal kapcsolatos fájdalmakkal, s még folytathatnám - mindez
zel szemben pedig ott állt a lélek derűje, a szenvedést leküzdő szívósság. A fenn
maradásban, fölülkerekedésben haláláig segítette a legjobb feleség, az áldozatos asszony, aki sokszor egymaga biztosította puszta létüket. Kodolányi közben óriási szellemi utat járt be, és valahogyan mégis hűséges m aradt legrégibb s legbensőbb szociális önmagához.
Erre akkor döbbentem rá, m ikor utoljára találkoztunk. Magához hivatott, egyedül volt, s négyszemközt beszélgettünk. - Te István, m ondotta, vissza sze
retnék térni a párthoz. Keress kapcsolatot a számomra. Nem sok időm van hátra, kommunistaként akarok meghalni. Valósággal el vagyok szigetelve, nincs kire bízzam ezt a feladatot. Segíts! - A lélegzetem elakadt, s azt dadogtam, hogy majd
gondolkozom , miféle utakat, kapcsolatot találhatnék. Nem értettem ; még kevés
bé hittem , hogy meghalhat. Addig gondolkoztam, kin keresztül közvetítsem ké
rését, míg eljött érte a halál. Én, a pártonkívüli voltam az oka, hogy Kodolányi nem a párt tagjaként halt meg. De mindenképpen valami közösséghez akart tar
tozni. Ezért, a szó legszorosabb értelmében az utolsó pillanatban - k a to liz á lt.. . Nem érdekel, hogy ezt s a többit, amit elmondtam volt, ki hiszi, ki nem hiszi el. Le kellett írnom, mert így igaz. Nagy emberek életének tanúja nem hallgathat.
Annál kevésbé, m ert Kodolányi személyisége több, m int egy - jól-rosszul — poli
tizáló kitűnő íróé. A kor embere v olt ő, zsenialitásában és tévedésében, műveiben s gesztusaiban egyaránt.