• Nem Talált Eredményt

Kodolányi kötelében

In document ,,Csodálatos tűz van benne ... " (Pldal 128-133)

Akkor láttam először, m ikor Erdélyi Józsefet: 1938-ban egy T urul irodalmi esten, Szentesen. A jól megtermett, derűs képű, ferde szemű, erős járomcsontú Erdélyi, aki vérvádas versével nem sokkal előbb borult a hazai jobboldal kebelé­

re, sikerei tetőpontján állt, s ennek tudata csak úgy sugárzott belőle. A népi írók, szociográfusok és falukutatók különben is majd mind jó kiállású fiatal emberek voltak. Olykor szinte meghökkentett, mennyire hasonlítanak egymásra - legaláb­

bis a tekintetben, hogy személyes megjelenésük miként hat közönségükre. E r­

deiben, Matolcsy Mátyásban, Ném eth Lászlóban volt valami görögös, derűs fö­

lény és biztonság sugárzott O rtutayból - jómagam, barátaim s velünk együtt ezer­

nyi népi értelmiségi fiatal ember az időben még egyaránt rajongtunk értük. A ti­

pikusan „keleties” - hogy ne mondjam: turáni - külsejű Erdélyit is nagy tetszés fogadta, senki se gondolt román származására. A színmagyar úri osztály tipikus képviselője, Kodolányi viszont maga volt a dekadencia: külleme, m int ázott var­

júé, sötét volt, csak szeme csillogása m utatta felsőbbrendűségét, s ahogy figyel­

tem, kitetszett személyiségének szinte luciferi volta. Akkor még csak enyhén visszataszítónak hatott, m int aki, ha már eljött ide m int a jobboldal írója, tudato­

san szembeszegül a népszerűséggel. Ó, mennyire jellemző volt ez reá, haláláig!

Szentesen bottal baktatott ki a kis színpadra, csöppet sem leplezve nyomorék voltát, kényelmesen elhelyezkedett egy széken, gorombán követelte, hogy a sze­

mébe világító reflektort fordítsák el, aztán elkezdte fölolvasni egy, a Magyar É/e/ben frissen megjelent cikkét. De persze azért sikere volt neki is.

Hiszen ő is akkoriban vált országosan ismertté. Baloldali m últját soha meg nem tagadta, de szinte mindenki egyezményesen megfeledkezett róla. A baranyai egyke problém ái az egész ország leíkiismeretét megmozgatták. A Fö/dindulás ha­

talmas színpadi sikere Kodolányit még anyagi jóléthez is juttatta: 1939-ben vett telket, villát Balatonakarattyán. De az igazi siker: az irodalmi nagyságé a halha­

tatlan trilógia volt. A Boldog Margitot lenyűgözve olvastam, s nemcsak a harmincas évek végén, hanem évtizedekkel később, lektori szemmel is, m ikor is az én véle­

ményem alapján adta ki újra a Magvető. Máig is a század nagy történelmi regé­

nyének, a középkori szellem, azon belül a „szentség” legjobb irodalmi fölidézésé­

nek tartom . — Aztán ott volt a másik nagy siker: a csend országáról írt Suomi- útikönyve, amely a népies-polgári demokratikus politikai modell fölrajzolásával tett bennünket elkötelezetté.

Személyesen csak évekkel később ismerhettem meg. Ezt levelezésünk előzte meg: cikket kértem tőle a Szegedi Híd részére - kérésünket teljesítette is. Aztán 1941 őszén megkaptam új kötetét (Esti beszélgetés) : szokatlan és megtisztelő volt, hogy egy beérkezett, sőt nagy író sose látott húszéves süvölvénynek (szép dedikációval) elküldje művét. S csak ezután találkoztunk, 42-ben a Soli Deo Glóriában. Szeretettel megölelt, s egyben rám is támaszkodott - megint ijedten észleltem sántaságát - , vesébe látó szemeit vidáman szögezte nekem, s lakására invitált. Segítettem a lépcsőn lebotorkálni, majd (számomra ez sem volt minden­

napi) taxiba ültünk, s hosszú kilométereken át vágtattunk a Hidegkúti útra, ahol aztán sok-sok éven át rendszeresen meglátogattam. Mikor negyvenkilenc végén visszavonult Akarattyára, o tt is nemegyszer fölkerestem, az ötvenes évek első 51

felében is, m ikor e látogatások egyikőnk számára sem voltak egészen veszélytele­

nek. Igaz, nemegyszer abszolúte megbízható kísérőm akadt, Szabó László, az egyik szakszervezet értelmes, jó szándékú munkáskáder funkcionáriusa, aki a szin­

tén ott dolgozó Szentiványi Kálmánnal együtt v itt le Kodolányihoz. Szabó - nyilván Szentiványi ösztönzésére - szerette volna visszahozni Kodolányit az iro­

dalmi és közéletbe. Hogy ez nem sikerült, azt „magasabb tényezők” akadályozták meg, no de Kodolányinak sem volt nagy kedve, bár sose volt ellenzéki, sose duz­

zogott, sose „hallgatott” : mindig írt, m ert bízott a szocializmus kedvező fordula­

tában.

De nagyon is előreszaladtam, maradjunk még a negyvenes évek első felé­

ben. M indjobban kibontakozott előttem Kodolányi sokszínű személyisége, amely közvetlen hatásában vetekedett Ném eth László egészen más jellegű varázsával.

Németh m egnyerő, szinte kisfiús szerénysége, sőt félszegsége és belső hajthatatlan- sága, halkan kiejtett, finom, de föllebbezhetetlen ítéletei valósággal aurával ra­

gyogták be arcát; a csöndes, szívós, szikár lázadó: Sinka, az üvöltöző Erdélyi, a joviális Veres Péter, a gunyoros Féja s a markánsan szuggesztív Kodolányi na­

gyon elütött tőle. Utóbbi mint egy pók üldögélt szobájában, s a háló finom rez­

géséből m indent megérzett, közben szövögette is a szálakat: nagy konspirátor és nagy misztifikátor volt. Fanatikus magyarsága több volt, m int nacionalizmus - hit volt az, a szegény országgal való közösségvállalás, ezért mindenre képes volt, s csak egy dolog v o lt számára fontosabb, egy negatívum: a fanatikus németgyű­

lölet. Ismétlem, m indenre képes volt: megalkuvásokra, direkt politikai akciókra, titkos társaságokkal való szövetkezésre, a hatalom - ha már kivívni nem lehetett - kihívására, csak hogy a nyomorult magyar népért és a gyűlölt náci németség meg hazai svábság ellen harcoljon. Sajátos hazafisága vitte bele az ősi és „ö rö k” ma­

gyarság tanulmányozásába, ezért kezdte el ősmagyar tárgyú regényeit: a nemzeti öntudat elmélyítésére és erősítésére van szükség, bármi áron. E „bármi ár”-ba beleszámítódott a németellenes népi fasizmussal való összefonódás is (volt ilyen, a Magyar Közösség titkos társasága), a Turul káté megírása, a Nemzetőr, majd Tiszántúl című lap szerkesztése; előbbiben 1939 őszétől, a cenzúra bevezetését kö­

vetően, tenyérnyi fehér foltok jelezték a Kodolányi-vezércikkeken eszközölt tö r­

léseket. (Abból, ami a háború alatt Magyarországon megjelent, senkit sem lehet pontosan megítélni, m ert minden sort cenzúráztak, mégpedig időnként változó eréllyel, de meg a cenzúra puszta léte eleve szordinóval szólaltatta meg a szerző­

ket. Nem Kodolányit! Hadd töröljék, ami kimondhatatlan - de amit töröltek, nem maradt meg.)

Mindig alkotott, amíg lehetett: nyíltan agitált, m ikor más út nem nyílt:

konspirált, egyazon szenvedélyességgel. Zsilinszkyvel mindig megvoltak a kap­

csolatai (Németh Im re korábban képviselő, közgazdász volt az összekötő), ha­

láláig érintkezésben állt Faraghó altábornaggyal. A háborúból való kiugrás ér­

dekében aktívan közrem űködött, kiáltványt fogalmazott, sőt fölmerült annak gondolata, hogy maga is külföldre repül. Berényi Attila repülőtisztnek kellett volna kijuttatnia.

De sose volt fantaszta, mindig számolt a realitásokkal, és sose vált fasisztává vagy reakcióssá. M ikor a háború után D onáth György és közvetlen köre megkezd­

te a Magyar Közösség és a hozzá közel álló társadalmi csoportok reorganizálását, Kodolányit az elsők között keresték meg. Ö azonban (ezt nekem 1946-ban azon frissiben elmondta) kiutasította őket, s engem is óva intett, nehogy az okos és el­

szánt Donáth hatása alá kerüljek (akivel ugyancsak még 1942-től jó személyes kapcsolataim voltak). Neki köszönhetem, s nemcsak én, hogy távol tartottuk

magunkat ettől a mozgolódástól, és „kimaradtunk” az első, nem egészen alapta­

lan, de jócskán fölfújt politikai perből.

Nem mintha nem szeretett volna politizálni a felszabadulás után is. De nem engedték. így Julianus álnéven írt kis cikkeket a Hamza András szerkesztette Független Ifjúságba.. És mikor vidékre kényszerült, akkor sem lett provinciálissá;

a világkultúra újabb jelenségeiről, sőt divatjairól előbb szerzett tudomást, mint mi, pestiek. Foglalkozott az atomenergia kérdéseivel, kibernetikával, tőle hallot­

tam először a delfinek intelligenciájáról, Mika W altari Színüké című regényéről (amely a kelleténél is inkább hatott rá), és így tovább. M inden érdekelte, s amit megismert, azt rögtön közölni, népszerűsíteni igyekezett. Látszólag meglepőek voltak állásfoglalásai. Elképedve néztem rá, amikor rajongva szólt Thomas Mann

zrr/-tetralógiájáról, vagy m ikor a katolikus Graham Greene-t ajánlotta olvasás­

ra, ismét másszor csodálattal szólt Lenin nagyságáról, aztán Puskint emlegette

„mozarti géniu szak ént. Nem voltak ezek m egszokott állásfoglalások 45 előtt, és után sem a mi népies köreinkben. Milyen izgalomba jött, amikor m egtudta tő­

lem, hogy M ann megírta Mozer-regényét - rögtön el kellett vigyem neki. Akkor már ismerte Frued Mózesé.t, a Manné nagyon kiábrándította. „Vázlat - mondotta

—, nem méltó Thom as Mannhoz, de a témához sem! Kedvem lenne újra megcsi­

nálni. . . ”

Meg is csinálta. Nem az első eset volt, hogy írótól kapott ilyen ösztönzést.

Vas fiai megírására Makkai Sándor Sárga vihara késztette: „ezt a remek témát kár volt így elrontani”. A honfoglalás kori ciklus (Pogány tüzek) voltaképpen István király-regénynek indult: a fölülmúlni akart előkép Kós Károly Örszágépítö]e.

volt - Kodolányi azonban a pogány korral akarta kezdeni az István-regényt, amely meg is rekedt az ősmagyarok idejében. A Vízöntő (későbbi címén Vízözön) ihletője Várkonyi Nándor Szíriát oszlopai című könyve v o lt - de beledolgozta az asztrológiát éppúgy, m int a közelmúlt történelmi eseményeit, így Lugal személyé­

ben Bárdossy miniszterelnököt léptette föl, a regény több hőse irodalmár: Ur-Bau:

Nándor bácsi, Várkonyi; Namzi Németh László, Hétil Szabó Lőrinc, Gubbubu

— a különben csak távolról ism ert és mélyen lenézett - Márai; Utnapistim persze ő maga.

Kodolányi dém oni személyiségével összefért a dém onok hite: a harmincas évek végén keveredett bele a misztikába, s engedett az irracionalitás hívásának - ez uralta ideológiáját egészen a hatvanas évekig. Fia a táltosról írta doktori disz- szertációját, s az író maga is valóságos sámánhitben élt. - Az embernek vannak szinte földöntúli képességei: ennek példája a Magyarságnál dolgozó „léleklátó Kele”, a nagydarab csodalény, aki maga sem tudja, hogyan, valósággal érzi az emberek sorsát - mintha látná, hogy cipelik maguk m ögött a sötét jövő szörnyű­

ségeit: ölést, halált, pusztulást. . . Kodolányit lenyűgözte a szerkesztőségből is­

m ert Kele személyisége; noha kiábrándította, hogy a Magyarság jobbrafordulása után is megmaradt a nyilassá vált lapnál. De a rendkívüli képesség élő példájaként figyelte továbbra is. Egész elméletet épített ki: valaha az ősidőkben ezek a transz­

cendens készségek (megérzések, sajátos érzékenységek s egyéb parapszichológiái jelenségek) sokkal általánosabbak voltak. A boszorkányüldözések során Európa- szerte egytől-egyig kiirtották a „táltosokat”, így az ilyen adottságok lassan eltűn­

tek, azok is visszafojtják magukban, akiknek tehetségük lenne rá. Nincs többé

„homo magus” . Ez a modern civilizáció egyik káros hatása - m ondogatta - , kö­

vetkezménye pedig a németes, rideg természettudományos racionalizmus és a kapitalizmus.

Mindehhez ideológiai megerősítést is kapott: Várkonyi már említett

köny-vének tételeit teljes egészében magáévá tette és elfogadta fiatalabb, de lélekben hozzá közel álló barátjának, az éles eszú s megnyerő Borbély Ervinnek asztroló­

giai tudományát is. E két ember v olt rá a legnagyobb hatással; távolabbról, de határozottabb ideológusi szerepben Karácsony Sándor és Vatai László (akinek Dosztojevszkij-könyvére különben Németh László hívta fel a figyelmét). De ha­

to tt rá Németh i s : a „harmadik ú t” gondolatát Kodolányi sajátjának tekintette és - vulgarizálva is - tovább népszerűsítette. Ennek tipikus példája a Ném eth szárszói beszéde előtt írt m eghökkentő esszé, az 1943-ban megjelent Zárt tárgyalás.

Az irracionalizmus nemcsak megjelent műveiben, már létrejöttükben ott m unkált. A Jézus-regényen dolgozott, mikor elmondta, hogy hősei fizika i való­

ságukban megjelennek előtte, vitatkoznak, veszekesznek - mintegy eljátsszák a cselekményt, neki „csak” le kell írnia, aminek „tanúja v o lt”. „M eg kell monda­

nom - szólt - , amikor ezt először tapasztaltam, valósággal megrémültem. Azóta megszoktam, s élek vele.”

Szóval mindig írt, írt, a kelleténél is többet. A Vízöntő elolvasása után meg­

mondtam, hogy terjengősnek találom, s ha lektor volnék, bizony vagy egyhar- madát törölni javasolnám. E vvel persze megbántottam, de m ikor hosszú évek után, 1957 elején újból könyve jelenhetett meg, ugyanezt m ondtam a Boldog bé­

keidőktől is, amelynek volt egy 1929-es, összefogottabb változata - A k ik nem tudnak szeretni - , én azt sok tekintetben jobbnak találtam. M egint m egbántódott, de nem ejtett el: továbbra is atyai barátomnak érezhettem, akivel m indent meg lehetett beszélnem. 1959-től m ár csakugyan lektorként igyekeztem elősegíteni m űvei megjelenését, ő meg figyelmeztetett, hogy egy kolléganőm ismételten föl­

jelent a kerületi pártbizottságnál, aztán panaszkodik Haraszti Sándornak, hogy nem járnak el ellenem. Haraszti ezt elmondta sok évtizedes barátjának, Kodolá- nyinak, aki miheztartás végett rö g tö n közölte velem . . . Derűs dolog volt.

Azt már kevésbé derűsen fogadtam, hogy m időn 1962 elején Osváth Béla megbízásából egy TIT-vezérfonal keretében az egész élő világirodalom áttekinté­

sét akartam adni, s a nagyratörő szöveget kéziratban m egm utattam Kodolányi- nak, ő nem a tartalmához szólt hozzá, hanem (nagy munkával) végigstilizálta egész irományomat. Nem voltam méltó rá, mégis bosszantott, viszont rengeteget tanultam belőle. Közben szidta Lőrincze liberalizmusát, miszerint a „nyelvi té­

nyekre” hivatkozva hovatovább mindent megenged, ami pedig ellentétes „a magyar nyelv szellemével”.

Szóltam a viliódzó szellemű, tehetséges, minden iránt érdeklődő, örökké te­

vékenykedő, misztifikátor és konspirátor, irracionalista és józan, harcos és meg­

alkuvó Kodolányiról - nem szóltam még a szenvedőről: elképzelhetetlen, hogy mi fájdalommal, a test megannyi nyűgével kellett megküzdenie! Nemcsak sánta és púpos voltával, hanem a növekvő érbántalmakkal, cukorbajjal, az ínysorvadás­

sal és egyéb, fogazattal kapcsolatos fájdalmakkal, s még folytathatnám - mindez­

zel szemben pedig ott állt a lélek derűje, a szenvedést leküzdő szívósság. A fenn­

maradásban, fölülkerekedésben haláláig segítette a legjobb feleség, az áldozatos asszony, aki sokszor egymaga biztosította puszta létüket. Kodolányi közben óriási szellemi utat járt be, és valahogyan mégis hűséges m aradt legrégibb s legbensőbb szociális önmagához.

Erre akkor döbbentem rá, m ikor utoljára találkoztunk. Magához hivatott, egyedül volt, s négyszemközt beszélgettünk. - Te István, m ondotta, vissza sze­

retnék térni a párthoz. Keress kapcsolatot a számomra. Nem sok időm van hátra, kommunistaként akarok meghalni. Valósággal el vagyok szigetelve, nincs kire bízzam ezt a feladatot. Segíts! - A lélegzetem elakadt, s azt dadogtam, hogy majd

gondolkozom , miféle utakat, kapcsolatot találhatnék. Nem értettem ; még kevés­

bé hittem , hogy meghalhat. Addig gondolkoztam, kin keresztül közvetítsem ké­

rését, míg eljött érte a halál. Én, a pártonkívüli voltam az oka, hogy Kodolányi nem a párt tagjaként halt meg. De mindenképpen valami közösséghez akart tar­

tozni. Ezért, a szó legszorosabb értelmében az utolsó pillanatban - k a to liz á lt.. . Nem érdekel, hogy ezt s a többit, amit elmondtam volt, ki hiszi, ki nem hiszi el. Le kellett írnom, mert így igaz. Nagy emberek életének tanúja nem hallgathat.

Annál kevésbé, m ert Kodolányi személyisége több, m int egy - jól-rosszul — poli­

tizáló kitűnő íróé. A kor embere v olt ő, zsenialitásában és tévedésében, műveiben s gesztusaiban egyaránt.

KODOLÁNYI JÁNOS

In document ,,Csodálatos tűz van benne ... " (Pldal 128-133)