Kodolányi János élete 1915-től, diákköri verseskötetének, a Hajnalnak megjelenésétől kezdve állandó írói-alkotói készenlétben telt. Szerkesztői munka, országjárás közepette küzdött az írói anyaggal, kereste saját hangját és saját m ű
faját. Az életmű ismeretében bátran m ondhatjuk, hogy legjelentősebbet a regény műfajában alkotott. Nagy terjedelmű, szélesen áradó epikai alkotásai tették nevét igazán ismertté. Bármennyire is önálló alkotások ezek a művek, összetartozó regényciklusokba rendeződnek.
A szakadatlan írói munka Kodolányinál sem - s mint sok más kortársánál sem - azonos az állandó jelenléttel az irodalmi életben. Kényszerű hallgatás (de folytonos munka) esztendei szorítják ki sokak emlékezetéből, de a rá számot tartók ismerősen köszöntik az írói közéletbe visszatérő Kodolányit.
Megélt hetven évéből ötvenötöt szentelt az irodalomnak, jóllehet saját íróvá avatását csak a Móricz érdeklődését is felkeltő Sötétség című novella 1922-es megjelenésétől számította. Hangyaszorgalommal dolgozó munkása az irodalom nak, s mindannak, amit az irodalom feladatának hisz és érez. M ivel százada bőven gondoskodott írói-irodalmi feladatokról, az állandóan mivelködö író terjedelmében is nagy életművet hagyott ránk.
A címben jelzett mondandóm at a stilisztikában közhelyszámba menő meg
állapítással kezdem: a stilisztikai vizsgálódás véget nem érő, be nem fejezhető, egyértelműen soha le nem zárható folyamat, hiszen a stílus a befogadóra tett hatásában él, s minden új meg új olvasó maga is teremti a maga számára. Éppen ezért én Kodolányi egyik olvasójaként szeretném reflexióimat elmondani K odo
lányi nyelvi eszközeinek, eljárásainak, választásának rám tett hatásáról.
Egy másik korlátozó tényezőt is rögtön említenem kell. Már szóltam a Kodo- lányi-életmű nagy terjedelméről, műfaji, tematikus sokféleségéről. Ennek ún.
„teljes” nyelvi feldolgozása is legalább egy vaskos kötettel gazdagítaná a Kodolá- nyiról szóló irodalmat, éppen azért a fontosnak talált, sok stilisztikai információt hordozó - s m int olvasó-befogadó bátran m ondhatom : a nekem feltűnő-tetsző — sajátosságok között válogatok. K odolányit ma is sokan az ormánsági témák fel
dolgozójaként és történelmi regények írójaként ismerik, vizsgálati anyagomat ezekből választottam.
Kodolányi útja a szülőföldnek tekintett Ormánságból indult, s 1961-ben a Második baranyai utazással jelképesen ide tért vissza. Ha gyermekéveinek szín
helyét nem is tarthatja Móricz módjára „boldog szigetnek”, az indulás, az anya
nyelv, mely számára két fő forrásból fakadt, ide kötötte egész életében. Se szeri, se száma azoknak a nyilatkozatoknak, amelyekben az ormánsági nyelvjárás édes, édes-szép, tiszta hangjáról ír. „És ez a valóság szabta meg írói pályám irányát, stílusomat, céljaimat” - írja a Második baranyai utazásban. Itt ismerte meg a szá
mára a nép nyelvét jelentő édes-szép nyelvjárást, s írói céljai ennek a kis ország
résznek az érdekeit felismerve vitték el az egész nép szolgálatáig. Az apja tiszta, szabatos magyarsága volt a gyermek Kodolányi, a nyelv zenéjére m indig érzékeny alkotó ember másik nyelvi forrása.
Ez a kettősség a választott két tematikus csoportban is megfigyelhető:
az ormánsági elbeszélésekben, amelyek az itteni emlékeket dolgozzák fel, s a
ma-gyár történelmet, nagy sorsfordulókat bemutató regényekben. Ezekben élesen el
válik egymástól a beszélő-szereplő és az író-narrátor nyelvhasználata. A félelmetes logikájú írót, akinek „a tehetsége szikrázott, és az esze mindenkit m egborotvált”
(Tamási), sohasem tudjuk rajtakapni a következetlenségen, hogy maga is nyelv
járásban szólalna meg, s a jól megfigyelt-megtanult népnyelvet az írói közlésben használná fel. Ennek csak a szereplők beszéltetésében van nála szerepe. Kodolányi figyelme soha sem lanyhul. Éles kritikával kezeli témáit, alakjait, s ez az élesség, világosság, elhatároltság a m űvek nyelvhasználatában is tükröződik.
A Sötétség Julija, a második gyermekét váró fiatalasszony rábeszélő, elmara
dott környezete hatására sem akar lemondani az újabb gyermekről, pedig a napa, a szomszédasszony, még az anyja is ösztönzi, hogy meg kee foganni a jó szót. Juli fél a leselkedő haláltól, Piókds szüle kúrájától, m ert LA, akkor is a zt mondtam, nem élők főn többet, hogyhát azomba meghalok, mikor az az átkozott vén banya meg- kúrát. A kko r fönfogadtam : én nem. Többet nem. Az olvasónak nem okoz nehézséget a nyelvjárási elemek megértése: főnéin megél, m egm arad; /й'= lám; megkúrát=
megkúrált, ’elhajtotta a m agzatot’. Julit hol piszkos cemendének, patkánynak nevezik a vita hevében, hol vijolámnak, kegyös lányomnak becézik, de ellenállása miatt odáig fajulnak az indulatok, hogy az ura, aki eekártyázta a pézt, a borgyúk árát, végül megüti. Ekköllött neki - bizonygatta János. - Ü kezdte. Piókás szülét, az angyalcsináló vénségek ormánsági rokonát mégsem lehet megpárolni. A kenyér bevetése és kiszedése között mocskos biklájában „lassan, tempósan dolgozott, vörös homlokára verítékgyöngyök ültek a hőségben, széles, vékony ráncokkal hálózott arca fénylett és komoly volt. Teljesítette hivatását. És a sikoltás, fuldokló kétségbeesés verte az izzadt falakat, a füstös, nyom ott gerendákat s az apró ablakok párás üvegét, melyeken belátszott a havas, hideg utca s a kopár fák fölött egy darab szomorú, szürke ég a keringő varjakkal.” A kegyesnek, vijolámnak hazudott fiatalasszony a képmutatás, sötétség áldozata lesz.
Kodolányi írásaiban háromféle képe, színe van az Ormánságnak. Az első a gyermekkor, az álomvilág Ormánsága, az „erdős-völgyes, itt-ott messze ki
nyíló, majd a fenyvesek, tölgyesek közé búvó út, a mélységben hangtalanul pi
páló, kis fehér házak, a legelésző tehenek, az illatozó rétek mesebeli világa”.
A felszálló reggeli köd, a kanyargó vizek, a kék ég sokszor visszatérnek táj
rajzában. „Én még láttam, még ma is álmodom róluk, a délceg, karcsú, kerek arcú, bársonyos szemű ormánsági lányokról, menyecskékről s édes szavukról, aminél édesebb szavakat nem ejtettek az országban sehol.”
Ennek az idillikus álomvilágnak a mélyén hihetetlen fájdalmak, hántások érlelődtek az író számára. A világ is megváltozott, olyan lett, m int a csapzott, esőverte koporsó, börtön, a fehér házak helyét a koszlott tetők, gazzal felvert üres udvarok foglalják el. E bből az élménykörből táplálkoznak az ormánsági novellák, amelyek címükben is hordozzák mondanivalójuk szimbolikus összefoglalását.
Amit itt hallani lehet, az sikoltás, fuldokló kétségbeesés, a jajok kopogása, a süket, dermesztő csend fojtogatása ; amit látni lehet: ólomszürkeséggel a tájra boruló köd, a Napot kolduló halott szederfák az udvaron, az izzadt ablakok, a füstös nyomott gerendák, a hideg, havas utca, kopasz fá k, szomorú, szürke ég és keringő varjak a közelgő tragédiák hírnökeiként. Nem csoda, ha Varga János börtönnek érzi a világot.
Az író egy m egnyugtató hasonlatot, egy hangulatos metaforát nem talál ennek a tájnak és embereinek rajzához. Az ostorozás azonban nem válik egyhangúvá, m int a szereplők tehetetlen szidalmai, mert a testi-lelki és tájképi sivárság rajzához az író számtalan apró vonással tud hozzájárulni. Itt mindig a hideg leheletét érez-
2 7
zük, s csupán pislákoló mécsek világítják meg az elmaradottság, begubózottság mélységesen mély sötétjét.
Az író egyéni hangja és a nyelvjárásiasság a szereplők beszédében itt az üldö
zendő, bűnökkel teli világ rajzához szolgál eszközül.
Az Ormánság harmadik, a legbiztatóbb, szívmelengető képe az idős, beteg író tolla alól sejlik fel a 6i-es Utazás élményeként. A csend itt is kísért, de már puha, melengető érzéssel tölt el bennünket. Még a panaszkodásból is az igyekezet, a munkaszeretet csendül ki. S végül az Ormánság teljes kihalásának látomásával oly sokat küzdő író meglátja - s ezt biztosan tekinthetjük a jövő szimbólumának -
„a forgó, éneklő gyerekhadat”. „Szívem megáll, m intha álmodnék. Mintha látomásom volna. Aztán a fájó szív izgatottan, szaporán ver ismét.”
A fojtogató élménykörből, amely csak a profetikus hangú ostorozásig ragadhatta az írót, ki kellett törnie, s olyan témát feldolgoznia, amely a harmincas
negyvenes években hittel, a példa m egtartó erejével töltheti el olvasóközönségét.
E zt a magyar „előidőkben” találta meg. A látomásos író fantáziája magával ragad bennünket a foglaló nemzetségek idejébe, látjuk, átéljük az óhitűek és krösztyének harcait, a Vas fiainak küzdelmét, Juliánus fogyó ereje minket is lankaszt, és felemel Boldog M argit rajongó, áldozatos vallásossága.
Ennek a szárnyaló fantáziának azonban igen-igen reális talajba futó gyökerei vannak. Nemhiába indult Kodolányi útja az Ormánságból - hiszen m int maga mondja: „tízéves korom óta egyetlen folytonos baranyai út az életem” - , nem
hiába őrizte álmaiban és képzeletében a tájat, fülében a nyelv édes zenéjét, ez a föld adja magyar történelmi regényeinek egyik élményegyüttesét és nyelvének is egyik rétegét.
A tájnyelv kettős stilisztikai funkciót tölthet be, a tájszó Tom pa József kifejezésével élve stilisztikai hívószó lehet. Idézheti, m int láttuk, az elmaradottsá
got. Az ormánsági írások a szülőföldélmény mellett ezt az oldalát használják fel.
D e annak ellenére, hogy a nyelvjárás éppúgy élő organizmus, m int a köznyelv, van saját belső fejlődése, keletkeznek új elemei, m int a köznyelvnek, teljességé
ben mégis a régiesség érzése társul hozzá, s így egészében válhat az archaizálás, a korfestés eszközévé.
Kodolányit egész pályáján mindig kísérte a vita, hol szelídebb, hol éles hangon támadták, sokszor éppen ő maga adott lovat a tám adók alá kíméletlen hangú megjegyzéseivel, válaszaival. A történelmi regények archaizálása is ilyen vitagubanccá lett, s ezt elsősorban nem a tájnyelv archaizáló felhasználása váltotta ki. Itt is érték az írót támadások, hisz ebben a korban ugyancsak hamar megkapta valaki a ’’nem igazi magyar”, „nem igazi népi” jelzőt. S a vita ebben a kérdésben is szélsőséges. Van, aki azt állítja róla, hogy a kívülről jött ember fölényével kezeli a paraszti nyelvet, az nem sajátja; mások szerint kitűnő füle v olt a nyelv
járás „meghallásához” , és a tájnyelvi elemeket jó érzékkel használta fel.
Az archaizálás másik, kézenfekvő eszköze, a nyelvemlékek adatainak fel- használása sokkal élesebb vitát kavart. Főszereplői: az író, aki védi álláspontját, s valljuk meg, a laikus, jó szándékú nyelvészkedő eszközeivel és m ódján; és Mé
szöly Gedeon nyelvészprofesszor, aki a tudományos igazság vértezetében és ér
dekében veszi fel a neki dobott kesztyűt.
A vita az Ormánság név etimológiája, eredetmagyarázata körül robbant ki.
Kodolányi rajongó Ormánság-szemlélete nem tudta, s talán nem is akarta elhinni, hogy a tájegység neve más eredetű is lehet, m int török, a török ormán ’erdő’
jelentésű szó származéka, s a honfoglaló magyarok törökül (is) beszélő urainak névadása. Ez szemben áll Mészöly felfogásával, akinek finnugor szófejtéséhez
a kákicsi lelkész, az Ormány sági Szótár készítője, Kiss Géza is szolgáltatott néhány
„kövecskét” . Kodolányi hevesen megtámadta Mészölyt, aki a kolozsvári Nép és Nyelv hasábjain gyilkos szatírába m ártott tollal válaszolt több folytatásban a Magyar Életben megjelent Kodolányi-írásokra. A vita hangneme nem vált a tulajdonképpeni kérdés javára: milyen legyen a művészi archaizálás? Kodolányi - kezdetben legalábbis, és teljesen jóhiszeműen - nyelvi rekonstrukcióra töreke
dett. Ez pedig lehetetlen a régi korok nyelvéből rendelkezésünkre álló viszonylag kevés adat miatt. Kodolányi forrásául a népnyelv, a régi nyelv és a rokon népek folklórja szolgált. A sok munkával, kötelezettséggel terhelt író egy „csendes órán” 1942 februárjában ezt írja: „ . . . ne hívjatok. Hagyjatok magamra. Lássátok, nagy fába vágtam a fejszémet: hatkötetes történelmi regényen dolgozom . Ismer
nem kell az ezer évvel ezelőtt élt élet minden ága-bogát. Ismernem kell a vogul istenidéző énekeket és a csuvas áldozati imádságokat. Tudnom kell, milyen volt az eke, a lakóház, a sátor, mely lófajtákat, szarvasmarhákat, juhokat tenyész
tettek, hogyan főzték az ételt, s m iként házasodtak. Tisztában kell lennem az o r
szág akkori földrajzi viszonyaival, a vadakkal és halakkal, a fegyverekkel és a hadi taktikával. Benne kell élnem egy világban úgy, mintha a fülemmel hallanám, szememmel látnám, kezemmel érinteném .” Ezek a törekvések az élő, eleven alakok, a táj és az események rajzában meg is valósulnak. A faluk, a sátrak, a házak, a halászóhelyek, munkafolyamatok hitelességük mellett is élnek. Mintha csak egy Kodolányi-részlethez készültek volna illusztrációképpen László Gyulá
nak a honfoglaláskori m indennapokat ábrázoló rajzai! A V a s fiaiban a lányok
„M unkájukat alig győzték. Az egyik asszonysátor előtt nemezt kallottak, a másik előtt sajtot, kumiszt készítettek, a harmadik előtt varrtak, a negyediknél meg a szögre akasztott bőrt dolgozták, gyúrták meg vaskos, rövid mancsukkal.
S hogy kallották a nemezt! Táncolva. Öten-hatan összefogóztak, s dalolva rop
ták a gyors táncot. Lábuk alatt dobogott a fehér, fekete gyapjú. Egy másik lány pedig ugyancsak dalolva locsolta.” Vagy: teljesen hitelesnek fogadjuk el Julianus történetében az Ölvedi ара szájába adott s a vogul költészet hatását magán viselő
„hőséneket” :
éneköld az énekömet, dalolgasd a dalaimat, szóval m ond a szavaimat, hirdesd hírős halálomat ( . . . )
Kodolányi magyarjai utu reá mennek, a kisfiút fiodomivak szólítják, egymást szerel
mes brátimnak, az úrhoz imádnak, kinek adatott hatalom ódnia és kötnie.
A z em lített három forrás - rekonstrukciós törekvések nélkül és módjával - elég is lenne a példát felmutató, a megmaradás hitét sugalló történelm i analógiák szépírói formába öntéséhez. Ezt bizony néha túlhajtja az író, s egyetérthetünk Tompa József, ill. Mészöly véleményével, hogy kevesebb példa többet jelent
hetne, s nagyobb lenne a stilisztikai ereje a hangulatkeltésben.
Az archaizmusok mennyisége mellett másik valós probléma, hogy az archai
záló igyekezet (Mészöly: régieskedhetnémség) olykor álarchaizmusokat szül, vagy éppen nyelvi lehetetlenségeket. Mészöly kiszemelgeti ezeket az alakokat, próbálja is a tévedést magyarázni, de azt már csakugyan nem tudja, „honnét az ike atyáimünk Magna Hungáriájából vette a ’hárman’ jelentésű hároman alakot”, s hogy az író számára „a finn kolme is úgy ugrott össze a Közép-hol-a- Háméből elérántotta kólóméból”. Az olvasónak nem, de a nyelvésznek fáj pl.
2 9
a minden törvényszerű nyelvváltozást és hangtörténetet megcsúfoló vogyumünk — vagyunk. Ha a vita nem eleve rossz hangnemben indul köztük, biztosan kevesebb
„nyelvi képtelenség” szeplősíti a véleményem szerint igen meggyőzően archaizáló Kodolányi-műveket. Még a hibás nyelvi alakoknak is van hangulatuk, s igazat kell adnunk annak a megállapításnak, hogy Kodolányi archaizálása nem filológiai, hanem hangulati természetű.
A régiességet szolgáló nyelvi anyagban is vannak az említettek mellett olyan esetek, amelyek vitathatatlanul helyesek és stilisztikai szempontból is értékesek.
A házban a kalátafába dugják a cserjét, hogy világítson, az ételt a hőküön melegítik, a vizet merőkével isszák, szívesen hallgatják a citor aszót, a gyereket szeretik, meg- pilálják, de nem szeretik a tukma embert. Ezek a szavak Kiss Géza Ormánysági Szótára szerint m ind ismertek a Feketevíz és a Ó kor táján, s bizony innen szár
maznak Kodolányi régi magyarjai is, m inden lendéjiikkel.
Csak elismeréssel szólhatunk a történelmi alkotások névadásáról, amelyben a régi személynévadás jellemzőire ismerhetünk. Megtaláljuk a török eredetű
„úri” neveket: Bese (kánya), Barsz (párduc), Arsz/án (oroszlán), A ltin (aranyos);
a magyar névadás legkorábbi emlékeit: Melegdi, Györki, Barkas, ölvedi, Cseperke ; a varázserejűnek h itt óvóneveket: Nemvaló, Nevetlen, N em éi; s a nőknek adott ún.
bókneveket: Csillag, Virág, Balsam, játék, Szerető. Erős a korfelidéző ereje a történelmi személyek, valóságos alakok neveinek, m int a királyok, a királynék, előkelők, papok, apácák neve.
A történelmi regényekben tanúi vagyunk, hogy a megértő szeretet m int olvasztja fel K odolányi ostorozó írói látásának páncélját. Itt tud szereplőinek lényén át líraian gyengéd, szerelmesen odaadó, gyermekien bizakodó lenni.
Hasonlatai, amelyek éppen úgy nem gyakoriak, m int szóképei, anyagukkal ki
fejezővé válnak. Tájleírásai impresszionisztikusan színesek, az álom és ébrenlét határán felsejlő emlékek, látomások, finoman elomlók. Fokozó erejű felsorolásai ellenállhatatlan erővel ragadnak magukkal.
1961-ben több m int húszéves szünet után újra megjelent a V a s fiai című regénye. Néhány megjegyzés címmel Kodolányi utószót fűzött hozzá. Itt még egy
szer kifejti: „A nyelvtudomány lombikjából elővett nyelvvel az író semmit sem kezdhet. Ez csupán holm i nyelvi naturalizmus. Művészi illúziót azonban nem kelt.
Kérek tehát m indenkit, ne folytassa a nyelvészeti bolhászkodást ( . . . ) Nem nyelvészetileg pontos és tévedhetetlen rekonstrukciót akartam végbevinni, hanem művészi eszközökkel illúziót elővarázsolni ( . . . ) , a tér koordinátái mellé az idő koordinátáit, hogy világuk teljes kerek világ legyen, s az ábrázolt élet halhatatlan.”