• Nem Talált Eredményt

Kodolányi János nyelvéről

In document ,,Csodálatos tűz van benne ... " (Pldal 97-102)

Kodolányi János élete 1915-től, diákköri verseskötetének, a Hajnalnak megjelenésétől kezdve állandó írói-alkotói készenlétben telt. Szerkesztői munka, országjárás közepette küzdött az írói anyaggal, kereste saját hangját és saját m ű­

faját. Az életmű ismeretében bátran m ondhatjuk, hogy legjelentősebbet a regény műfajában alkotott. Nagy terjedelmű, szélesen áradó epikai alkotásai tették nevét igazán ismertté. Bármennyire is önálló alkotások ezek a művek, összetartozó regényciklusokba rendeződnek.

A szakadatlan írói munka Kodolányinál sem - s mint sok más kortársánál sem - azonos az állandó jelenléttel az irodalmi életben. Kényszerű hallgatás (de folytonos munka) esztendei szorítják ki sokak emlékezetéből, de a rá számot tartók ismerősen köszöntik az írói közéletbe visszatérő Kodolányit.

Megélt hetven évéből ötvenötöt szentelt az irodalomnak, jóllehet saját íróvá avatását csak a Móricz érdeklődését is felkeltő Sötétség című novella 1922-es megjelenésétől számította. Hangyaszorgalommal dolgozó munkása az irodalom ­ nak, s mindannak, amit az irodalom feladatának hisz és érez. M ivel százada bőven gondoskodott írói-irodalmi feladatokról, az állandóan mivelködö író terjedelmében is nagy életművet hagyott ránk.

A címben jelzett mondandóm at a stilisztikában közhelyszámba menő meg­

állapítással kezdem: a stilisztikai vizsgálódás véget nem érő, be nem fejezhető, egyértelműen soha le nem zárható folyamat, hiszen a stílus a befogadóra tett hatásában él, s minden új meg új olvasó maga is teremti a maga számára. Éppen ezért én Kodolányi egyik olvasójaként szeretném reflexióimat elmondani K odo­

lányi nyelvi eszközeinek, eljárásainak, választásának rám tett hatásáról.

Egy másik korlátozó tényezőt is rögtön említenem kell. Már szóltam a Kodo- lányi-életmű nagy terjedelméről, műfaji, tematikus sokféleségéről. Ennek ún.

„teljes” nyelvi feldolgozása is legalább egy vaskos kötettel gazdagítaná a Kodolá- nyiról szóló irodalmat, éppen azért a fontosnak talált, sok stilisztikai információt hordozó - s m int olvasó-befogadó bátran m ondhatom : a nekem feltűnő-tetsző — sajátosságok között válogatok. K odolányit ma is sokan az ormánsági témák fel­

dolgozójaként és történelmi regények írójaként ismerik, vizsgálati anyagomat ezekből választottam.

Kodolányi útja a szülőföldnek tekintett Ormánságból indult, s 1961-ben a Második baranyai utazással jelképesen ide tért vissza. Ha gyermekéveinek szín­

helyét nem is tarthatja Móricz módjára „boldog szigetnek”, az indulás, az anya­

nyelv, mely számára két fő forrásból fakadt, ide kötötte egész életében. Se szeri, se száma azoknak a nyilatkozatoknak, amelyekben az ormánsági nyelvjárás édes, édes-szép, tiszta hangjáról ír. „És ez a valóság szabta meg írói pályám irányát, stílusomat, céljaimat” - írja a Második baranyai utazásban. Itt ismerte meg a szá­

mára a nép nyelvét jelentő édes-szép nyelvjárást, s írói céljai ennek a kis ország­

résznek az érdekeit felismerve vitték el az egész nép szolgálatáig. Az apja tiszta, szabatos magyarsága volt a gyermek Kodolányi, a nyelv zenéjére m indig érzékeny alkotó ember másik nyelvi forrása.

Ez a kettősség a választott két tematikus csoportban is megfigyelhető:

az ormánsági elbeszélésekben, amelyek az itteni emlékeket dolgozzák fel, s a

ma-gyár történelmet, nagy sorsfordulókat bemutató regényekben. Ezekben élesen el­

válik egymástól a beszélő-szereplő és az író-narrátor nyelvhasználata. A félelmetes logikájú írót, akinek „a tehetsége szikrázott, és az esze mindenkit m egborotvált”

(Tamási), sohasem tudjuk rajtakapni a következetlenségen, hogy maga is nyelv­

járásban szólalna meg, s a jól megfigyelt-megtanult népnyelvet az írói közlésben használná fel. Ennek csak a szereplők beszéltetésében van nála szerepe. Kodolányi figyelme soha sem lanyhul. Éles kritikával kezeli témáit, alakjait, s ez az élesség, világosság, elhatároltság a m űvek nyelvhasználatában is tükröződik.

A Sötétség Julija, a második gyermekét váró fiatalasszony rábeszélő, elmara­

dott környezete hatására sem akar lemondani az újabb gyermekről, pedig a napa, a szomszédasszony, még az anyja is ösztönzi, hogy meg kee foganni a jó szót. Juli fél a leselkedő haláltól, Piókds szüle kúrájától, m ert LA, akkor is a zt mondtam, nem élők főn többet, hogyhát azomba meghalok, mikor az az átkozott vén banya meg- kúrát. A kko r fönfogadtam : én nem. Többet nem. Az olvasónak nem okoz nehézséget a nyelvjárási elemek megértése: főnéin megél, m egm arad; /й'= lám; megkúrát=

megkúrált, ’elhajtotta a m agzatot’. Julit hol piszkos cemendének, patkánynak nevezik a vita hevében, hol vijolámnak, kegyös lányomnak becézik, de ellenállása miatt odáig fajulnak az indulatok, hogy az ura, aki eekártyázta a pézt, a borgyúk árát, végül megüti. Ekköllött neki - bizonygatta János. - Ü kezdte. Piókás szülét, az angyalcsináló vénségek ormánsági rokonát mégsem lehet megpárolni. A kenyér bevetése és kiszedése között mocskos biklájában „lassan, tempósan dolgozott, vörös homlokára verítékgyöngyök ültek a hőségben, széles, vékony ráncokkal hálózott arca fénylett és komoly volt. Teljesítette hivatását. És a sikoltás, fuldokló kétségbeesés verte az izzadt falakat, a füstös, nyom ott gerendákat s az apró ablakok párás üvegét, melyeken belátszott a havas, hideg utca s a kopár fák fölött egy darab szomorú, szürke ég a keringő varjakkal.” A kegyesnek, vijolámnak hazudott fiatalasszony a képmutatás, sötétség áldozata lesz.

Kodolányi írásaiban háromféle képe, színe van az Ormánságnak. Az első a gyermekkor, az álomvilág Ormánsága, az „erdős-völgyes, itt-ott messze ki­

nyíló, majd a fenyvesek, tölgyesek közé búvó út, a mélységben hangtalanul pi­

páló, kis fehér házak, a legelésző tehenek, az illatozó rétek mesebeli világa”.

A felszálló reggeli köd, a kanyargó vizek, a kék ég sokszor visszatérnek táj­

rajzában. „Én még láttam, még ma is álmodom róluk, a délceg, karcsú, kerek arcú, bársonyos szemű ormánsági lányokról, menyecskékről s édes szavukról, aminél édesebb szavakat nem ejtettek az országban sehol.”

Ennek az idillikus álomvilágnak a mélyén hihetetlen fájdalmak, hántások érlelődtek az író számára. A világ is megváltozott, olyan lett, m int a csapzott, esőverte koporsó, börtön, a fehér házak helyét a koszlott tetők, gazzal felvert üres udvarok foglalják el. E bből az élménykörből táplálkoznak az ormánsági novellák, amelyek címükben is hordozzák mondanivalójuk szimbolikus összefoglalását.

Amit itt hallani lehet, az sikoltás, fuldokló kétségbeesés, a jajok kopogása, a süket, dermesztő csend fojtogatása ; amit látni lehet: ólomszürkeséggel a tájra boruló köd, a Napot kolduló halott szederfák az udvaron, az izzadt ablakok, a füstös nyomott gerendák, a hideg, havas utca, kopasz fá k, szomorú, szürke ég és keringő varjak a közelgő tragédiák hírnökeiként. Nem csoda, ha Varga János börtönnek érzi a világot.

Az író egy m egnyugtató hasonlatot, egy hangulatos metaforát nem talál ennek a tájnak és embereinek rajzához. Az ostorozás azonban nem válik egyhangúvá, m int a szereplők tehetetlen szidalmai, mert a testi-lelki és tájképi sivárság rajzához az író számtalan apró vonással tud hozzájárulni. Itt mindig a hideg leheletét érez-

2 7

zük, s csupán pislákoló mécsek világítják meg az elmaradottság, begubózottság mélységesen mély sötétjét.

Az író egyéni hangja és a nyelvjárásiasság a szereplők beszédében itt az üldö­

zendő, bűnökkel teli világ rajzához szolgál eszközül.

Az Ormánság harmadik, a legbiztatóbb, szívmelengető képe az idős, beteg író tolla alól sejlik fel a 6i-es Utazás élményeként. A csend itt is kísért, de már puha, melengető érzéssel tölt el bennünket. Még a panaszkodásból is az igyekezet, a munkaszeretet csendül ki. S végül az Ormánság teljes kihalásának látomásával oly sokat küzdő író meglátja - s ezt biztosan tekinthetjük a jövő szimbólumának -

„a forgó, éneklő gyerekhadat”. „Szívem megáll, m intha álmodnék. Mintha látomásom volna. Aztán a fájó szív izgatottan, szaporán ver ismét.”

A fojtogató élménykörből, amely csak a profetikus hangú ostorozásig ragadhatta az írót, ki kellett törnie, s olyan témát feldolgoznia, amely a harmincas­

negyvenes években hittel, a példa m egtartó erejével töltheti el olvasóközönségét.

E zt a magyar „előidőkben” találta meg. A látomásos író fantáziája magával ragad bennünket a foglaló nemzetségek idejébe, látjuk, átéljük az óhitűek és krösztyének harcait, a Vas fiainak küzdelmét, Juliánus fogyó ereje minket is lankaszt, és felemel Boldog M argit rajongó, áldozatos vallásossága.

Ennek a szárnyaló fantáziának azonban igen-igen reális talajba futó gyökerei vannak. Nemhiába indult Kodolányi útja az Ormánságból - hiszen m int maga mondja: „tízéves korom óta egyetlen folytonos baranyai út az életem” - , nem­

hiába őrizte álmaiban és képzeletében a tájat, fülében a nyelv édes zenéjét, ez a föld adja magyar történelmi regényeinek egyik élményegyüttesét és nyelvének is egyik rétegét.

A tájnyelv kettős stilisztikai funkciót tölthet be, a tájszó Tom pa József kifejezésével élve stilisztikai hívószó lehet. Idézheti, m int láttuk, az elmaradottsá­

got. Az ormánsági írások a szülőföldélmény mellett ezt az oldalát használják fel.

D e annak ellenére, hogy a nyelvjárás éppúgy élő organizmus, m int a köznyelv, van saját belső fejlődése, keletkeznek új elemei, m int a köznyelvnek, teljességé­

ben mégis a régiesség érzése társul hozzá, s így egészében válhat az archaizálás, a korfestés eszközévé.

Kodolányit egész pályáján mindig kísérte a vita, hol szelídebb, hol éles hangon támadták, sokszor éppen ő maga adott lovat a tám adók alá kíméletlen hangú megjegyzéseivel, válaszaival. A történelmi regények archaizálása is ilyen vitagubanccá lett, s ezt elsősorban nem a tájnyelv archaizáló felhasználása váltotta ki. Itt is érték az írót támadások, hisz ebben a korban ugyancsak hamar megkapta valaki a ’’nem igazi magyar”, „nem igazi népi” jelzőt. S a vita ebben a kérdésben is szélsőséges. Van, aki azt állítja róla, hogy a kívülről jött ember fölényével kezeli a paraszti nyelvet, az nem sajátja; mások szerint kitűnő füle v olt a nyelv­

járás „meghallásához” , és a tájnyelvi elemeket jó érzékkel használta fel.

Az archaizálás másik, kézenfekvő eszköze, a nyelvemlékek adatainak fel- használása sokkal élesebb vitát kavart. Főszereplői: az író, aki védi álláspontját, s valljuk meg, a laikus, jó szándékú nyelvészkedő eszközeivel és m ódján; és Mé­

szöly Gedeon nyelvészprofesszor, aki a tudományos igazság vértezetében és ér­

dekében veszi fel a neki dobott kesztyűt.

A vita az Ormánság név etimológiája, eredetmagyarázata körül robbant ki.

Kodolányi rajongó Ormánság-szemlélete nem tudta, s talán nem is akarta elhinni, hogy a tájegység neve más eredetű is lehet, m int török, a török ormán ’erdő’

jelentésű szó származéka, s a honfoglaló magyarok törökül (is) beszélő urainak névadása. Ez szemben áll Mészöly felfogásával, akinek finnugor szófejtéséhez

a kákicsi lelkész, az Ormány sági Szótár készítője, Kiss Géza is szolgáltatott néhány

„kövecskét” . Kodolányi hevesen megtámadta Mészölyt, aki a kolozsvári Nép és Nyelv hasábjain gyilkos szatírába m ártott tollal válaszolt több folytatásban a Magyar Életben megjelent Kodolányi-írásokra. A vita hangneme nem vált a tulajdonképpeni kérdés javára: milyen legyen a művészi archaizálás? Kodolányi - kezdetben legalábbis, és teljesen jóhiszeműen - nyelvi rekonstrukcióra töreke­

dett. Ez pedig lehetetlen a régi korok nyelvéből rendelkezésünkre álló viszonylag kevés adat miatt. Kodolányi forrásául a népnyelv, a régi nyelv és a rokon népek folklórja szolgált. A sok munkával, kötelezettséggel terhelt író egy „csendes órán” 1942 februárjában ezt írja: „ . . . ne hívjatok. Hagyjatok magamra. Lássátok, nagy fába vágtam a fejszémet: hatkötetes történelmi regényen dolgozom . Ismer­

nem kell az ezer évvel ezelőtt élt élet minden ága-bogát. Ismernem kell a vogul istenidéző énekeket és a csuvas áldozati imádságokat. Tudnom kell, milyen volt az eke, a lakóház, a sátor, mely lófajtákat, szarvasmarhákat, juhokat tenyész­

tettek, hogyan főzték az ételt, s m iként házasodtak. Tisztában kell lennem az o r­

szág akkori földrajzi viszonyaival, a vadakkal és halakkal, a fegyverekkel és a hadi taktikával. Benne kell élnem egy világban úgy, mintha a fülemmel hallanám, szememmel látnám, kezemmel érinteném .” Ezek a törekvések az élő, eleven alakok, a táj és az események rajzában meg is valósulnak. A faluk, a sátrak, a házak, a halászóhelyek, munkafolyamatok hitelességük mellett is élnek. Mintha csak egy Kodolányi-részlethez készültek volna illusztrációképpen László Gyulá­

nak a honfoglaláskori m indennapokat ábrázoló rajzai! A V a s fiaiban a lányok

„M unkájukat alig győzték. Az egyik asszonysátor előtt nemezt kallottak, a másik előtt sajtot, kumiszt készítettek, a harmadik előtt varrtak, a negyediknél meg a szögre akasztott bőrt dolgozták, gyúrták meg vaskos, rövid mancsukkal.

S hogy kallották a nemezt! Táncolva. Öten-hatan összefogóztak, s dalolva rop­

ták a gyors táncot. Lábuk alatt dobogott a fehér, fekete gyapjú. Egy másik lány pedig ugyancsak dalolva locsolta.” Vagy: teljesen hitelesnek fogadjuk el Julianus történetében az Ölvedi ара szájába adott s a vogul költészet hatását magán viselő

„hőséneket” :

éneköld az énekömet, dalolgasd a dalaimat, szóval m ond a szavaimat, hirdesd hírős halálomat ( . . . )

Kodolányi magyarjai utu reá mennek, a kisfiút fiodomivak szólítják, egymást szerel­

mes brátimnak, az úrhoz imádnak, kinek adatott hatalom ódnia és kötnie.

A z em lített három forrás - rekonstrukciós törekvések nélkül és módjával - elég is lenne a példát felmutató, a megmaradás hitét sugalló történelm i analógiák szépírói formába öntéséhez. Ezt bizony néha túlhajtja az író, s egyetérthetünk Tompa József, ill. Mészöly véleményével, hogy kevesebb példa többet jelent­

hetne, s nagyobb lenne a stilisztikai ereje a hangulatkeltésben.

Az archaizmusok mennyisége mellett másik valós probléma, hogy az archai­

záló igyekezet (Mészöly: régieskedhetnémség) olykor álarchaizmusokat szül, vagy éppen nyelvi lehetetlenségeket. Mészöly kiszemelgeti ezeket az alakokat, próbálja is a tévedést magyarázni, de azt már csakugyan nem tudja, „honnét az ike atyáimünk Magna Hungáriájából vette a ’hárman’ jelentésű hároman alakot”, s hogy az író számára „a finn kolme is úgy ugrott össze a Közép-hol-a- Háméből elérántotta kólóméból”. Az olvasónak nem, de a nyelvésznek fáj pl.

2 9

a minden törvényszerű nyelvváltozást és hangtörténetet megcsúfoló vogyumünk — vagyunk. Ha a vita nem eleve rossz hangnemben indul köztük, biztosan kevesebb

„nyelvi képtelenség” szeplősíti a véleményem szerint igen meggyőzően archaizáló Kodolányi-műveket. Még a hibás nyelvi alakoknak is van hangulatuk, s igazat kell adnunk annak a megállapításnak, hogy Kodolányi archaizálása nem filológiai, hanem hangulati természetű.

A régiességet szolgáló nyelvi anyagban is vannak az említettek mellett olyan esetek, amelyek vitathatatlanul helyesek és stilisztikai szempontból is értékesek.

A házban a kalátafába dugják a cserjét, hogy világítson, az ételt a hőküön melegítik, a vizet merőkével isszák, szívesen hallgatják a citor aszót, a gyereket szeretik, meg- pilálják, de nem szeretik a tukma embert. Ezek a szavak Kiss Géza Ormánysági Szótára szerint m ind ismertek a Feketevíz és a Ó kor táján, s bizony innen szár­

maznak Kodolányi régi magyarjai is, m inden lendéjiikkel.

Csak elismeréssel szólhatunk a történelmi alkotások névadásáról, amelyben a régi személynévadás jellemzőire ismerhetünk. Megtaláljuk a török eredetű

„úri” neveket: Bese (kánya), Barsz (párduc), Arsz/án (oroszlán), A ltin (aranyos);

a magyar névadás legkorábbi emlékeit: Melegdi, Györki, Barkas, ölvedi, Cseperke ; a varázserejűnek h itt óvóneveket: Nemvaló, Nevetlen, N em éi; s a nőknek adott ún.

bókneveket: Csillag, Virág, Balsam, játék, Szerető. Erős a korfelidéző ereje a történelmi személyek, valóságos alakok neveinek, m int a királyok, a királynék, előkelők, papok, apácák neve.

A történelmi regényekben tanúi vagyunk, hogy a megértő szeretet m int olvasztja fel K odolányi ostorozó írói látásának páncélját. Itt tud szereplőinek lényén át líraian gyengéd, szerelmesen odaadó, gyermekien bizakodó lenni.

Hasonlatai, amelyek éppen úgy nem gyakoriak, m int szóképei, anyagukkal ki­

fejezővé válnak. Tájleírásai impresszionisztikusan színesek, az álom és ébrenlét határán felsejlő emlékek, látomások, finoman elomlók. Fokozó erejű felsorolásai ellenállhatatlan erővel ragadnak magukkal.

1961-ben több m int húszéves szünet után újra megjelent a V a s fiai című regénye. Néhány megjegyzés címmel Kodolányi utószót fűzött hozzá. Itt még egy­

szer kifejti: „A nyelvtudomány lombikjából elővett nyelvvel az író semmit sem kezdhet. Ez csupán holm i nyelvi naturalizmus. Művészi illúziót azonban nem kelt.

Kérek tehát m indenkit, ne folytassa a nyelvészeti bolhászkodást ( . . . ) Nem nyelvészetileg pontos és tévedhetetlen rekonstrukciót akartam végbevinni, hanem művészi eszközökkel illúziót elővarázsolni ( . . . ) , a tér koordinátái mellé az idő koordinátáit, hogy világuk teljes kerek világ legyen, s az ábrázolt élet halhatatlan.”

In document ,,Csodálatos tűz van benne ... " (Pldal 97-102)