Л% utolsó stáció
•
Apám 70. születésnapja 1969. március 13-án volt. Az írószövetség s a ház köszöntő virágcsokrát küldönc hozta, az előre bejelentett Darvas József, a haj
dani barát, váratlanul megbetegedett. Cseres T ibor jött el helyette a hivatalos felköszöntésre. A minisztériumtól egy cigarettásdobozt kapott apám ajándékba.
Ez volt élete egész munkásságának az egyetlen kitüntetése.
A televízió interjút szeretett volna készíteni vele születésnapja alkalmából.
Lendvai György m indent elkövetett, hogy rábeszélje, hadd lássa az egész ország.
Apám nemet m ondott.
- Elkéstek, előbb kellett v o ln a ! - utasította vissza őket. Ilyen beteg állapot
ban már nem akarta, hogy lássák.
Az egyórás rádióműsor köszöntőbeszédét Béládi Miklós m ondta el. Apám beszédén már nagyon érződött az utolsó agyérgörcs hatása.
A könyvesboltok kirakatában o tt volt a Boldog békeidők új kiadása, átkötve papírszalaggal, ez állt rajta: „Kodolányi János 70 éves.” Kardos György, a Mag
vető igazgatója köszöntötte így. Sajnos, rövidesen a gyász jelével voltak a kira
katokban a könyvei és a fényképe.
A köszöntő barátokat nagy öröm m el fogadta apám. Haraszti Sándorékat s Csikós Nagy Bélát. Göllner Miklós, a leghűségesebb barát egy képpel ajándékoz
ta meg őt. S ö rült az ország különböző részeiből érkező barátok és ismeretlen olvasói leveleinek, dísztáviratainak. Jólesett neki a figyelem. A finnek sem fe
lejtkeztek meg a születésnapjáról.
Vártuk a tavaszt, apámék változatlanul reménykedtek, hogy le tudnak menni Akarattyára. Május közepén, egy reggel apám elvesztette az eszméletét. Orvosa éppen ügyeletes volt, s fél órán belül megjelent nálunk. Apám az eszméletlenségé
ből néhány másodperc múlva magához tért, s azt mondta, nagyon jó érzés volt számára az eszméletlenség. Érverése huszonnyolc volt, de szerencsére rövid idő alatt normalizálódott, így agyát nem érte károsodás.
Anyám állapota is egyre rom lott, gyakran fulladozott, alig kapott levegőt, érverése állandóan 120 körül volt. A szive dekompenzálódott.
A nyár első fele rendkívül meleg volt, beteg szervezetüket igen igénybe vet
te.
Anyámat be kellett vinni a klinikára, apám is vele készült, egymagám nem is tudtam volna őt itthon kellőképpen ellátni.
Július 22-én vitte be őket a bátyám a klinikára, apámat ölben vitte ki az autóig, vissza sajnos már csak anyámat hozta.
A klinikán egy kis déli fekvésű szobát kaptak, a nagy meleget m ind a ketten nehezen viselték. Apám orvosa szabadságon volt, s kezelésüket dr. Magyar Imre egy fiatal tanársegédre, dr. Büki Bélára bízta. Apám hamarosan megszerette új orvosukat. Az orvosi tudásán kívül sok m inden érdekelte, a m űvelt emberek közé tartozott, s mellette ott voltak a klinikán a már régebben ismert orvosok is.
Magyar professzor naponta bement apámékhoz, nemcsak vizitre, hanem beszél
getésre is. A nap nagy részét én is a klinikán töltöttem .
Augusztus elsején, pénteken, apám váratlanul megkérdezett:
- Mi újság az araboknál, el akarják vinni a dohányt?
Tudtam, hogy nagy baj van. Néztem apám kezét, csuklója, ujjai meg voltak
duzzadva. A kezdődő urémia jele volt. Pulzusa harm inc fölé alig ment, a negy
venet nemigen érte el, csak a halála napján normalizálódott.
A klinika pszichológusa szabadságra ment, s apámékat az erősen napos kis szoba helyett áttették az ő tágas, szép szobájába. Apám at ágyastul tolták át a fo
lyosó másik végébe, anyámnak a heverőn jutott hely.
Este kétségbeesve hívtam fel a lakásán Magyar Imrét. Érdeklődésemre azt válaszolta:
- Júlia, ez már várható volt.
N yugodt hangja engem is megnyugtatott, csak később jöttem rá szavainak jelentőségére.
Jóform án a klinikán éltem én is. Magyar Imre ekkor ment ki Leányfalura egyhónapos szabadságára, de apám állapotáról naponta tájékoztatták.
Keddre virradóra, éjjel egy órakor anyám telefonja ébresztett fel. Menjünk bátyámmal, apám látni kíván bennünket. Két óra tájban mentünk végig a kihalt, csendes, nyári álmát alvó városon, s mire a klinikára értünk, apámat az ügyeletes orvos egy nyugtató injekcióval elaltatta, anyám virrasztott mellette. Apám állapota rohamosan rom lott, éjszakára külön ápolónőt fogadtunk mellé. Felmerült a pész- méker beültetése is, de orvosai már nem látták értelm ét. Víz már a legerősebb gyógyszer hatására sem távozott belőle, csak közvetlenül a halála előtt. Gyakran volt eszméletlen, ilyenkor bennünket kiküldtek, s különféle gépekkel újraélesz
tették.
Ekkor ju to tt fel az első ember a holdra. Apám mindig ezt szerette volna meg
érni, néhány nappal élte túl a nagy szenzációt, agya még felfogta.
Most már napról napra írom élete utolsó idejét.
Csütörtökön, miközben ebédeltettem, m ondtam neki, hogy Kardos György hívott fel telefonon, s érdeklődött a hogyléte felől, m it üzen neki.
- Mondd meg, hogy ez az utolsó stáció! - felelte.
Üzenetét szó szerint átadtam.
Finnországból rendszeresen kapott apám folyóiratokat, születésnapjáról, fon
tosabb évfordulóiról az Uusi Suomiban mindig megemlékeztek. Ekkor érkezett meg a Suomen Kuvalehti újabb száma. Apám első kérdése az volt:
- Van benne hold?
Már csak három napja volt hátra, lábait alig lehetett megemelni a sok víztől.
A diétás nővér m inden alkalommal megkérdezte tőle, hogy mit kíván enni, s ha olyan kívánsága volt, ami nem volt a klinikán, m eghozatták a számára. Bátyám
mal váltva egymást, éjjel-nappal bent tartózkodtunk nála, gondoskodtak arról, hogy számunkra is legyen pihenőhely, s ennivalónk is legyen, bár nemigen kí
vántam az ételt, nehezen ment le a torkom on.
Apám egyik régi ápolónője azt mondta:
- Sokaknak még a halálért is hogy meg kell szenvedni.
Szombaton reggel megetettem apámat, s ő a reggeli után hörögve hátraha- nyatlott. Bennünket kiküldtek, különféle gépeket vittek a szobájába, s tizenegy óra tájban, amikor bementünk hozzá, ült az ágya szélén, és beszélgetett.
Délután bátyámék váltottak fel, én kimerültén, fásultan hazajöttem, lefeküd
tem, de aludni nem tudtam. Meleg nyár volt, mégis dideregtem a takaró alatt.
Thuryné Mara jött át, hogy beszélgetésével gondolataim at elterelje. Bátyámék reggel hat órakor jöttek meg a klinikáról, azonnal indultak Akarattyára, ideg
csillapítónak - kapálni. Apám utolsó szavai ezek voltak bátyámhoz:
- Fiam, készüljetek el rá, én ma elpatkolok.
Siettem beja klinikára. K ét nap alatt három szor hallottam, hogy „exitált”, s
háromszor keltették életre. Vasárnap délelőtt Büki Béla bejött a klinikára, apám szívverése normális volt, de hőmérséklete nem sokkal volt harmincnyolc fok alatt. Már napok óta oxigénpalackkal lélegzett. Délben még ült az ágya szélén, meg is ebédeltettem, s azt m ondtam neki, nem gyógyul meg, hanem eszik. Az utol
só életösztön feltámadt benne, az ebédjét mohón megette. Anyámtól azt kérdezte:
- Mit gondolsz, lehet még rajtam segíteni?
Ebéd után csendesen feküdt, látszott rajta, hogy nagyon töpreng, rám nézett, és azt mondta igen szomorú tekintettel:
- Szegény Mötyörkém.
Ezek voltak hozzám az utolsó tudatos szavai.
A többi a haláltusa emlékeként maradt meg bennem.
Anyám a kimerültségtől elaludt, én hagytam ő t pihenni. Rövid nyugalom után apám a fejét jobbra-balra dobálta az ágyán, fogtam a kezét, hideg volt, az ujjai halványlilák. Kérdéseket intéztem hozzá, figyeltem, van-e még logika a vá
laszában? A rra a kérdésemre, hogy én ki vagyok, így felelt:
- Jucka v a g y !
- S ki a Jucka? - folytattam a kérdezést.
- A h ú g o m ! - volt apám válasza.
Feleletemre, hogy a lánya vagyok, már nem reagált. Egyre jobban hánykoló
dott, s utolsó szavai ezek voltak:
- Milyen rémes város ez a Zsitom ir, miért kellett ebbe a szörnyű háborúba belemenni.
A háború alatt jelölgetett térképén egyedül Zsitom ir volt bekarikázva.
Arra a kérdésemre, hogy hol van Zsitomir, pontos választ adott:
- Oroszországban.
Ezután elcsendesedett, csak ziháló lélegzése jelezte, hogy még él. Barátaink közül Thuryné Mara nyitott be, ő látta még egy pillanatra. Közben visszajöttek a bátyámék Akarattyáról, s én kimentem a folyosóra. Anyám felébredt, s amikor apánk meghalt, ő volt mellette egyedül.
Nem m entem be hozzá, halott apámat nem láttam, csak a nyitott ajtón át néztem, ahogy ágyából mindent kiszedtek, még a matracokat is, és az ő agyon
gyötört teste az ágy sodronyán feküdt, lepedőbe becsavarva.
Az ügyeletes orvos részvétét fejezte ki, s utána hazajöttünk.
Július 22-én bement anyámmal a klinikára, hogy soha ne térjen vissza. 1969.
augusztus 10-én délután fél hatkor élete befejeződött.
Magyar Im re professzor másnap bejött Leányfaluról a klinikára, hogy telje
sítsék apám kívánságát, ne boncolják őt fel.
Temetését az írószövetség intézte.
A hivatalos szertartás előtt egy órával apám régi barátja, dr. Belon Gellért címzetes püspök végezte az egyházi szertartást, utána pedig Veres Péter s azután Tatay Sándor búcsúztatták, a sírnál pedig a legrégebbi barát, Göllner Miklós festőművész.
Apám írásban is rögzített kívánsága volt, hogy ha eljön az ideje, anyámat is Belon Gellért temesse - noha ő református v o lt —, s a közös sírban a jobbján feküdjék mellette. Az írószövetségtől kapott sírban anyámat apám fölé tem ethet
tük volna, s hogy eleget tehessünk apánk kívánságának, anyám vásárolt egy kettős sírhelyet, s 1970 novemberében apámat áttetettük végső, közös nyugvóhelyükre.