A megnyíló idõ

A motívumok mellett a csoda idõbeli elõkészítése a filmes idõ hosszabbításával hozható összefüggésbe, mégpedig annak két válfajával:

a közbeékeléssel és a bõvítéssel. Bordwell szerint a film idõtartamának vizsgálatánál három változóval találkozunk (vö. Bordwell 1996.). A fabu-laidõtartama az az idõ, amely alatt a nézõ feltevése szerint a történet cse-lekménye lejátszódik. A dialógusok („pontos értesüléseket kaptunk, hogy a merénylet holnap délutánra várható”; „Nem vettél ki a papa zsebébõl valamit ma reggel?”) és a napszakok egyre érintõlegesebb és pergõbb be-mutatása alapján ez hat napra tehetõ. A szüzsé idõtartama arra az idõ-szakra terjed, amelyet a film dramatizál. A fabula és a szüzsé idõtartama a Bûvös vadászban érdekes viszonyban áll egymással: a hat napból a szü-zsé nyolcat mutat be, tehát bizonyos értelemben „hosszabb”, mivel álta-la nyolc nap kerül dramatizálásra a fabuálta-la idejébõl. Igaz, hogy a szüzsé ideje átlagosan kevesebb, mint a fabula ideje, mivel minden nap nincs reggeltõl estig bemutatva. A film stilisztikai rendszere által meghatáro-zott harmadik idõtartam a vetítésiidõ. Ez itt sem haladja meg a „normál”

játékfilmes idõt (106 perc). A három lehetséges idõtartami viszony függ-vényében Bordwell a következõ, a narráció fabula-idõtartamát manipulá-ló alapvetõ módszereket rögzíti. Egyenlõségrõl beszélünk, ha a fabula idõtartama megegyezik a szüzséével, az pedig a vetítési idõvel. Tömörí-tésrõl van szó, ha a fabula idõtartama csökken. Ez történhet ellipszissel (ha a fabula idõtartama hosszabb a szüzséénél, ez azonban megegyezik a vetítési idõvel) vagy sûrítés által, amikor a vetítési idõ tömöríti a nála hosszabb fabula és szüzsé (egyenlõ) idõtartamát. Hosszabbításról akkor beszélünk, ha a fabula idõtartamát meghosszabbítják. Ez utóbbi történ-het közbeékelésáltal, ha a fabula idõtartama rövidebb, mint a szüzséé, de az utóbbi idõtartama megegyezik a vetítési idõvel (a szüzsé folytonossá-gát megszakítja egy közbeszúrt rész, de nem hagy ki), vagy történhet bõvítéssel, ha a fabula és a szüzsé idõtartama azonos, de mindkettõ rövi-debb a vetítési idõnél, mivel a szüzsé folytonosságát megnyújtja a vetíté-si idõ (Bordwell 1996. 93–97.).

Mind a közbeékelés, mind a bõvítés hangsúlyosan megtalálható a go-lyó megállításának bemutatásában, hiszen a másodpercek töredéke alatt lezajló esemény (a fabula idejében) több mint négy percben kerül elénk a vetítési idõben. A lassítás által természetesen a szüzsé ideje a fabuláé-hoz képest megnyúlik, és ráadásul párhuzamos vágás segítségével közbe-ékelés is történik. Ez olyan hosszabbításnak minõsül, amely már-már túl-zásnak, „természetellenesnek” hat a megszokott befogadási idõben, ahol a vetítési idõ általában rövidebb, mint a szüzsé vagy fabula ideje. A ka-mera mint valami fegyver képes megerõszakolni a látottakat, a feltétele-zett természetes idõtartamot, a történéseket képes kibillenteni a maguk hétköznapi medrükbõl. Mivel a csoda csak ebbõl a kibillentett idõi hori-zontból történhet meg, ezért a film folyamatosan elõkészíti ezt a minden-napiságtól eltérõ idõre való ráhangolódást(lásd a 2. mellékelt ábrán fel-tüntetett közbeékeléseket az idõ hosszabbításával kapcsolatosan).

Szép példa ezekre a makk leesésének megnyújtása közbeékeléssel vagy a fabula második napjának éjszakáján a „szeretkezésjelenet”, amely úgy van megoldva, hogy a csigák egymásra találásának közbeékelésével azt a benyomást kelti a film, hogy idõközben megtörtént a szeretkezés (ami több idõt feltételezne, mint a szüzsében eltelt idõ), miközben még arra sem volt idejük, hogy levetkõzzenek. Sõt a film egésze is felfogható egyfajta idõbõvítésnek. Már említettük, hogy a fabula feltételezett hat napja mintha nyolc napban lenne bemutatva. Említésre méltó, hogy egy vetítés alkalmával arra a kérdésre, hogy véleményük szerint hány nap alatt történik a cselekmény, a megkérdezett nézõk többsége azt válaszol-ta, hogy mindössze négy-öt nap alatt. Tehát még kevesebbre saccolták a fabula idejét. Ez a fabula és szüzsé közti fordított és ezáltal paradox vi-szony, ami feltételezhetõen a csoda szintén paradox voltát emeli ki és ké-szíti elõ, természetesen csak bizonyos megszorítások között igaz. Nem ar-ról van szó, hogy a szüzsé ideje hosszabb a fabuláénál, hanem inkább úgy tûnik, hogy a szüzsé félrevezetõ vagy ellentmondásos információk-kal szolgál a fabula idejére vonatkozóan. Miközben a szüzsében a drama-tizált napok száma növekszik, csökken az általa bemutatott napszakok idõtartama. A visszaugrásra, hogy nyolc napot mutat a film, de a fabula ideje csak hattal számol – ráadásul a nyolcadik nap reggele kvázi ugyan-az, mint a hatodik napé –, azért van szükség, mert ily módon észrevétle-nül átugorja a vészjósló hetes számot, amely az ördög tervének beteljese-dését jelentené: „Segn es sieben, neun und drei, / daß die Kugel tüchtig sei!” („mondj hetet, hármat, kilencet, / hogy a golyó ügyes legyen!”) – hangzik Kaspar recitativója az operából. A nyolcas szám az isteni

hetes-séget megvilágosító misztérium, a beavatás jelképe. A kozmikus harmó-nia és egyensúly, a nyugalom megtestesítõje. A legtöbb kultúra a nyolcas-hoz a paradicsomi beteljesedést, a megváltást és a feltámadást társítja, hi-szen a hetes után új ciklus kezdetét jelöli. A kereszténységben is a nyolcas szám a teremtésen túl helyezhetõ el: a föltámadás, a krisztusi transzfiguráció és a megváltás száma, az ígéret beteljesedését és a para-dicsomi lét kezdetét jelenti (Pál–Újvári 1997. 345.). Az új ciklus kezdete abban nyilvánul meg a filmben, hogy a történet az alapszituációhoz vi-szonyítva egy másik, magasabb síkon fejezõdik be. És a magasabb itt semmiképpen sem metaforikus, hiszen Lili közvetlenül a golyó megállí-tása elõtt felszalad a lépcsõn. A lépcsõn való felfelé közlekedés egyéb-ként csak egyetlenegyszer fordul elõ a filmben, korábban mindig követ-kezetesen lefelé járnak rajta.

A történet ötödik napjának, estéjén a rendõrfõnök hívatja Maxot, és a következõket mondja: „Pontos és biztos adatokat kaptunk a merénylet-re vonatkozóan. Kontrolláltattam mindent. Megadták a merénylet összes feltételezhetõ helyszínét és idõpontját. Holnap délutánra várható, készen kell állnunk mindenre, még a fegyverhasználatra is”, ami végül is csak a nyolcadik napon következik be. Közben eltelik két nap. A hatodik nap reggelén Lili kilopja a papája zsebébõl a bûvös golyót, és csak a hetedik nap kerül vissza, mikor is Max azt kérdi a lányától: „Nem vettél ki a pa-pa zsebébõl valamit ma reggel?” Ráadásul a hatodik és a nyolcadik nap reggele tökéletesen megfeleltethetõ egymásnak, minden a helyén van, még Lili asztalán a bögre és a tojáshéj is a tányérjában. A feltételezhetõ-en eltelt két nap mintha külön útra vált volna a történettõl, ahogyan Eva

„másik fele” a tükör elõtt, a hatodik nap estéjén. Zseniális megoldás aho-gyan lebegteti itt az idõt a film: látjuk az esték és reggelek váltakozását, miközben mindenki „félrebeszél”.

A közbeékelt két napot felfoghatnánk úgy is, mintha a kislány kép-zeletbeli játéka lenne a „mi lenne, ha …” elve alapján, sõt ilyen értelem-ben az idõbeli linearitás is felfüggeszthetõ, a hetedik nap beilleszthetõ a hatodikba, korrigálva ekképpen a vágási „hibát”, amely késõbbre helyez-te a korábbi jelenehelyez-tet. A korrekciót alátámaszthatná az is, hogy az óvóhe-lyes jelenet kétszeri elõfordulása szintén fel van cserélve, a korábbi van késõbb beillesztve a film törzsébe, de errõl majd késõbb. Azonban a be-illeszthetõséget megakadályozza az, hogy akkor a hetedik nap történne az esemény, ami Kaspar tervének beteljesedését jelentené. Ezt csak akkor tudnánk kikerülni, ha feltételezzük, hogy mindkét nap a kislány fejében pörög le, így érvényes lenne a rendõrfõnök elõrejelzése is. A kérdés az,

hogy mit tekintünk alapnak. Ha ezt a két napot kitüntetetten a kislány képzeletére bíznánk, akkor mi van a többivel, kinek a képzeletében, illet-ve nézõpontjából történnek meg? Ha viszont elfogadjuk, hogy a filmnek eléggé feszes dramaturgiája van, akkor nem engedhetõ meg az, hogy ön-kényesen és tetszõlegesen rakosgassuk az össze nem illõ részeket, azzal indokolva, hogy a képzeletben bármi megtörténhet. Bár a dramaturgia szempontjából kihagyható lenne, mivel semmivel sem viszi elõbbre a történetet, mégis annak kitüntetett jelentõsége van, hogy a kislány meg-érinti és a markában tartja a golyót: rituális vagy mágikus elõrejátszása a csodának.Ezenfelül ennek a két napnak van olyan vonatkozása is, amely a weberi opera történetére rímel, és „meg sem történt” jellege alapján nem hagyható ki a mesébõl, hiszen azonos valóságérvénnyel bír, mint a hozzá hasonló többi elem a fikció világában. Ott egy szerzetes imája menti meg a vadász szerelmét az ólmoktól, itt a filmben szintén egy szer-zetes sugallatára lopja el a kislány a golyókat, egy kissé megakasztva az ördögi tervet. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy beleszól az ördög által „ren-dezett” darabba, és ráadásul oly ügyesen, hogy az ördög nem is tud róla (egyáltalán nem látjuk Kaspart e két nap alatt).

Ráadásul a csoda ideje is sokkal bonyolultabb a hosszabbításnál, mi-vel a közbeékelésen és bõvítésen kívül több ellipszist is tartalmaz az a bi-zonyos négy perc, mind az óvóhelyes jelenet, mind Eva és Mária szaladá-sának közbeékelése esetében. Míg Eva már korábban elindul a merénylet színhelyére, addig Szûz Mária csak abban a pillanatban lép ki a templom-ból, mikor a lövés már eldördült. Innen számítva egy órába is belekerül-het a városba való beérése, valamint megérkezése a Hág utca 18 szám alá.

A másodpercek töredékébe foglalt kb. egyórányi idõtartam Borgesnek A titkos csoda címû elbeszélésére emlékeztet (vö. Borges 1999a.), ahol Jaromír Hladík kivégzésekor az õrmester kiadja a végsõ parancsot: Jaromír arcán elindul egy vízcsepp és megáll a fizikai világ. Közben eltelik egy ke-rek esztendõ, ami alatt gondolataiban befejezhette Az ellenségekcímet vi-selõ félbemaradt versesdrámáját. Mire az utolsó jelzõt is megtalálta, a víz-csepp legördült az arcán, és a négyszeres lövés leterítette.

Kiemelkedõen fontos annak észrevétele, hogy az idõvel történõ ma-nipulációk jelen esetben nem önkényesek, hanem a csoda idejének alá-vetett, hiszen a csoda az elvárásokkal szemben mûködik. A filmes sablo-nok többnyire az ellipszisre, a tömörítés egyik válfajára építenek a kihagyás által. Jelen esetben a film az elvárásokkal szemben többször

„visszavet” az idõben, arra figyelmeztetve, hogy a film alapbasszusát megadó hangsúlyos pillanatokban az idõ nem múlik el észrevétlenül. A

csoda ideje, akár az ünnepé, telített idõ. A szent és profán idõ megkülön-böztetésére épül Gadamernek a mûvészetben rejlõ idõre vonatkozó el-gondolása is. A valami szolgálatába állított „üres” és a „betöltött” idõ köz-ti különbségtétel mentén rajzolódik ki a mûvészet ünnepi, tehát „szent”

idõisége. Azzal szemben, amely fölött rendelkezünk és tetszés szerint ki-tölthetõ, a „betöltött” idõt a kibomlás egyidejûsége jellemzi, amely felfüg-geszti az idõ folyamát. Szerinte az eredendõ idõtapasztalatot, ami a mû-alkotás idejét is jellemzi, az átmenetjelleg határozza meg, amennyiben benne múlt és jövõ egyidejûleg létezik az elbúcsúzás és egy határozatlan új felé nyitás feszültségeként, mint szabaddá válás az újra, a régitõl való búcsúzás útján (vö. Gadamer 1994.).

A kép idejét, kiváltképpen a mûvészi képét, az egyidejûségjellemzi.

Enyedi Ildikó filmje mintha annak bemutatására tenne kísérletet, hogy ez még a mozgókép esetében is lehetséges.