A lét időbelisége

Ember nemcsak térben, társadalomban, hanem időben is él. Az időbeli léttől elválaszthatat-lan kérdések: „ki vagyok én” „milyen voltam” „mivé válhatok”. Az ember személyes léte idő-beli határoltságának nagy jelentősége van abban, hogy ki mivel azonosul? A létezés időidő-beli- időbeli-ségében minden ember vagy egy láncszemnek tekintheti magát valamely közösség tagjaként, vagy sohasem ismétlődő, előzmények nélküli, semmiben sem folytatódó, egyszeri epizódnak.

Az individualista szemléletmód más valóságismeretre és önismeretre sarkall, mint ha ön-magunkat valamilyen közösmúltból eredeztetjük: valamely család, rokonság, törzs, vallás, nemzet, etnikum tagjának tekintjük. A kétféle szemlélet az egyén életútját vagy annak egyes epizódjait más-más perspektívában helyezi el. Az identitás kérdése a kétféle létmód antropo-lógiai, fi lozófi ai, pszichológiai jellegzetességétől függően merőben másként merül föl.

Az eredet, a leszármazás, a „honnan jöttünk”, „kik vagyunk”, „merre tartunk” kérdé-sek azokat az egyéneket (és közösségeket) foglalkoztatja, akik (amelyek) létezésük időbeli behatároltságába nehezen nyugszanak bele. Az egyének személyes létezésük szűkre szabott idejét a közösség révén szeretnék a múlt és a jövő felé kiterjeszteni. Ami fordítva is érvényes:

a közösség fennmaradása szempontjából elengedhetetlen, hogy tagjai tovább éltessék. Ebből táplálkozik a családtörténeti érdeklődés, a nemzeti eredetmitológiák teremtése, a nyelvi kul-túrák védelme, a hagyományőrzés, a közösségteremtés becse.

A közösségteremtésnek identitásképző és identitáserősítő funkciója van, amelyben a múlt és a jövő orientációs szerepet játszik. Vitathatatlan, hogy ebben a szellemi munkában a képzelőe-rőnek, az emlékezetnek, a hagyományoknak, kulturális sajátosságoknak nagy szerepük van, de

16 Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. Budapest, Magyar Helikon, 1960.

17 A világ helyzete 2010. A kultúra átalakítása. Fogyasztástól a fenntarthatóságig.Budapest, Föld Napja Alapít-vány, 2010.

18 Uo.

annak a közvetlenül megfi gyelhető tárgyi valóságnak (viszonyrendszernek) is, amit életközösség-ként élünk meg. Sokak szerint csak „elképzelt közösségről” beszélhetünk, ami közvetlenül nem, hanem csak politikai, gazdasági-szociális és kulturális vetületben ragadható meg. Ezek a dimen-ziók azonban nem mondanak ellent a nemzet teljes körű önállóságának, ami a globalizmus tér-hódítása következtében sokat csorbult az utóbbi időben, ami az emberek lelkében gyökeres vál-tozást idézett elő. A nemzet jelentősége a kulturális értékek és normák univerzalizálódása ellenére nem szűnt meg, változatlanul a benne és általa megtestesülő kulturális sajátosságok biztosítják az egyének számára az otthonosság különleges érzését, sőt mi több, az értékek, ismeretek és jelen-tések tág univerzumához való hozzáférés kódjait is a nemzeti kultúra adja kezünkbe. A közösség az identitásteremtéssel olyan értelmezési keretet hoz létre, amely az egyén számára lehetővé teszi, hogy el tudja magát helyezni térben és időben, és képes legyen arra, hogy közösségét kapcsolatba hozza személyes élettörténetével, céljaival, törekvéseivel, önbecslésével.

3.1. A gyökerek keresése

A magyar etnogenezis és az identitástudat kialakulásában mindmáig nagy a tájékozatlanság.

Az átlagos tudatlanság-szintnél talán nem nagyobb, de az emlékezet meglehetősen szelektív.

Van aki a múltból csak a hajdani nagyságot és dicsőséget emlegeti, van aki viszont folyamatos pusztulására és vereségére emlékeztetet bennünket.

Az őstörténet dolgában nehezíti a tisztánlátást, hogy amíg a korábban a tudomány egy tőről eredeztette a nép- és nyelvrokonságot, ma már tudjuk, hogy a nyelvi és a genetikai hovatartozás néha bizony beszélő viszonyban sincs egymással. Ennek ellenére, ahogyan Cza-kó Gábor írja, a sokféle téves elképzelés ma is változatlanul érettségi tétel.¹⁹ Egyébként is a mai helyzetismerethez képest aligha juthatunk közelebb nemzeti mibenlétünk titkához, ha a bronz- és vaskorig megyünk vissza képzeletbeli időgépünkkel…

Ami őseink tulajdonságait illeti, nem sokat tudunk róluk, találgatásokra vagyunk ítélve.

Az alkalom szülte jellemzések pedig mindig más képességet tulajdonítanak nekik. Az iden-titás megerősítéséhez szentekre, királyokra, hadvezérekre, nagy formátumú államférfi akra van szükségünk. Az egyszerű emberek élete, vergődése, jelleme nem érdekel senkit. Pedig az államalapítással, a kereszténység fölvételével, a hittérítéssel, vallásháborúkkal, tatárjárás-sal, török hódoltsággal, parasztfelkelésekkel, boszorkányüldözéssel kapcsolatos eseményekkel összefüggésben az egyszerű emberek sorsa minden bizonnyal tanulságos lenne. A történelem-formáló személyiségek viselt dolgairól meg a történészek dolga foglalkozni. Ennélfogva nem fogunk itt a „bevándorlással” kapcsolatos „prioritási”, ősiségi vitákba belekeveredni, vagy a nyelvrokonság és a magyar „vérvonal-kód” nyomába eredni.

Egyébként is lelki épségünket illetően veszélyes kaland a múltban – akár gondolati síkon – időutazást tenni. Mai lelkületünkkel szinte képtelen lelki megterhelést jelentene őseink emberi gyarlóságaival szembesülni. Előbb-utóbb annyiféle érzelmi hatás ér bennünket, hogy azokvégül teljesen „elkérgesítenék” lelkünket, eladdig, hogy vajmi kevés azonosságra volnánk képesek saját eleinkkel. Nem is biztos, hogy azonosságtudatunk hajszálgyökereit mindenáron a múltban, ebben a tátongó fekete lyukban kell keresnünk, ami időről-időre szerencsénkre magával nyeli az élet mindennapi szennyét.

19 Czakó Gábor: Az ismeretlen eredetű magyarság. Aracs, 2013/2., 54.

Mert mi az, amivel az időutazás során történelmünk több mint ezeréves zajlásában – a királyaink korszakalkotó cselekedetei és a magyar állameszme folytonosságát megőrző eleink küzdelme mellett – újra és újra szembe kellene néznünk? Bármennyire ámultba ejtő állam-építő nagyjaink bölcsessége és erénye, a múltbanézés csak vak hit, ha az egyszerű halandók mindennapi életéről megfeledkezünk. Ha megfeledkezünk a fennmaradásért folytatott folya-matos küzdelemről, a hatalmi harcról, nyereségvágyról, szadizmusról, bosszúszomjról, kín-zásokról, kivégzésekről, rablásról, gyújtogatásról, gyilkosságokról, vadállati kegyetlenségről.

Ezek a tettek sajnos elválaszthatatlanok a hajdani dicsőségtől és vereségektől. Továbbá szerves – és nem kevésbé kiábrándító – részét képezi a múltnak az állandó éhínség, a nyomor elleni lázadások, fölkelések, azok vérbefojtása, az azt követő lefejezések, kerékbetörések, az elevenen való megégetések, amit a nemzeti emlékezetállandóhányattatásnak, vérveszteségnek, folya-matos szétesésnek, atragédiák sorozatának él meg.

Azt mondják, hogy a „történelem ismerete”, az „ősök példája” elvezethet minket a remény visszaszerzéséhez, az összefogás gondolatához, a megmaradáshoz és a felemelkedéshez.²⁰ Le-hetséges. Az is lehet, hogy ez csak egy rögeszme, egy sajnálatos pszichológiai félreértés. Az, amit léleknek hívunk, bármit értsünk alatta, nem állandó princípium bennünk, magyarok-ban. Más népekben sem az. A néplélek évszázadokon keresztül nem egy és ugyanaz, mint-hogy az emberek sem ugyanazok, hanem mindig annak a kornak a leképeződései, amelyben élnek. Persze hozzátapad ehhez valami, ami a múltból ránk marad. A megmaradás azonban folyamatos alkalmazkodást jelent a változó viszonyokhoz. A sikeres boldogulásához meg-újulásra, minden korban más személyi adottságokra van szükség. Nyilvánvaló, hogy őseink mások voltak az államalapítás idején, a tatárdúlás, a török hódoltság alatt, a forradalom és szabadságharc idején, nem olyanok, mint amilyenek mi vagyunk napjainkban. Gondoljuk csak el, szép is lenne, ha európai parlamenti képviselőnk valamelyike úgy próbálna Brüsszel-ben hatékonyan föllépni, ahogyan annakidején Botond vezér tette, aki buzogányával akkora rést ütött Bizánc érckapuján, hogy azon aztán ki-be lehetett járni. Lehet, megengedem, sőt, magam is úgy vélem, hogy ebben az értelemben némelyik magyar képviselőtől több civil kurázsit és honszeretet várnánk el, de önvédelmi refl exünknek és fellépésünknek meg kell felelnie a korszellemnek.

3.2. A múlt „szennyese”

Félve mondom, de egy kicsit a korszellemnek megfelelően kellene néznünk a magyar ka-tasztrófák mérföldköveire is: Muhi (1241), Mohács (1526), Világos (1849), Trianon (1920), Párizs (1946), Budapest (1956). Az ember a sorscsapások hatására (és hányat nem soroltunk?) nemcsak azt érzi, hogy földbe taposott, gerince törött nép vagyunk, amely „megbűnhődte már (…) [a] múltat s jövendőt”, hanem reményt sem látunk többé a talpráállásra.

De vajon miért is eresztettük ennyire búnak a fejünket? Jól látjuk a helyzetet? Hol van már a Német-Római Császárság, hol vannak a tatárok, az Oszmán Birodalom, a Habsburg uralom, a Szovjetunió? Ezek a birodalmak hihetetlen erőt képviseltek ellenünkben, de már nyomuk sincsen. Nyilvánvalóan túl fogjuk élni az Európai Uniót is, amennyiben a népek ellenére szerveződik.

20 Dr. Ádám Sándor: A magyarok pusztulása. Budapest, Szerzői kiadás, 1998. 4.

Mindez nem jelenti azt, hogy nem kell komolyan elgondolkodnunk mindazon, ami tör-tént velünk, minden vereségre emlékeznünk kell, arra is, amire nem akarunk emlékezni, de azért ne feledkezzünk meg arról, hogy minden veszedelmet túléltünk. A sorscsapásokban a rajtunk erőszakot tevő külső ellenség mellett ugyanakkor nem szabad szemet hunynunk a belső gyengeségeink fölött, mulasztásaink és ostobaságaink fölött, a nemességnek, a fő-uraknak, a királyoknak, a párt-elitnek, az értelmiségnek az árulásairól, az ország népe, még inkább a nemzet előtti hitelvesztéséről.

A múlt valóban forrásvidéke az el-elfúló magyar eszmélkedésnek, amely keretében a ma-gyarságra, a nemzet mibenlétére vagy napjainkban a demokráciára vonatkozó nézetek érvé-nyességéről lehet és kell vitatkozni. Az egészséges nemzettudat érdekében mindent bírálat tárgyává lehet tenni. Erős lélekkel minden kényszerhelyzetből ki lehet vergődni, de ezzel együtt a mindennapok valóságára, a magyar és a nemzetközi politikai porondra is oda kell fi gyelni.

Annál inkább oda kell fi gyelnünk, mivel korszakváltás küszöbére érkeztünk. A múlt politi-kai-ideológiai optikáját feladva új eszmék, igazságok, törekvések kápráztatnak el bennünket.

Legnagyobb mai káprázatunk a demokrácia, (abban a formájában, ahogyan láttatni akarják velünk) mert ez a délibábos eszme a szabadsághoz, jóléthez, igazsághoz fűzött reményben jut kifejezésre. Korábban is áltattuk magunkat hasonló eszmékkel, amelyek a történelem során mindig úgy úsztak a mindennapok felszínén, ahogyan – Csengei Dénes találó hasonlatával élve – „a mosópor habja úszik a mocskos, sötét levet eresztett történelmi szennyes fölött”.²¹

3.3. Kulturális evolúció

Ha képzeletben csakugyan egy időutazásban vennénk részt és visszamennénk egészen a hon-foglaló magyarokig, sőt az idők kezdetéig, azt látnánk, hogy az élet, lépésről-lépésre, szinte minden vonatkozásban egyre jobban eltér a mai helyzettől. Nemcsak a nyelv régi állapota tér el mind jobban a maitól, nemcsak a régiek beszéde, szóhasználata, hangzása, kifejezésmódja tűnne idegennek, hanem az is, amit az emberek egymással beszélnek, ahogyan a világot látják, amilyennek a természetet érzékelik. Ha valamilyen csoda folytán találkozhatnánk felmenőinkkel, könnyen meglehet, hogy nem szívesen vállalnánk velük közösséget.

A régi időkben bizonyára spontánabb, ösztönösebb volt a beszéd, őseink kevesebb szót hasz-náltak, a mainál kevesebb lehetett az alakoskodás, a mesterkéltség, a mellébeszélés. Feltehetően minden egyes szónak világos volt a jelentése, ahhoz, hogy megértsék egymást, amondatokban rejtőzködő elemi összefüggések után nem kellett hosszasan nyomozni, mint manapság.

Kezdetben, mondják a tudósok, az egymástól elkülönülő embercsoportok között nem volt átjárhatatlan különbség. De idővel, az állatvilággal szemben, az állatvilágból való kiemelke-dés eredményeként, a különböző embercsoportok nem biológiai, nem faji, genetikai értelem-ben különülnek el egymástól, hanem a túlélést jelentő társadalmi tapasztalatokban, közösségi tudásban. Elvileg lett volna lehetőség a biológiai elkülönülésre is, de a humánevolúció nem ezt az utat választotta, fajelkülönülés helyett kulturális és etnikai elkülönülés következett be.

Ezzel kapcsolatban joggal merül föl a kérdés, hogy van-e valamilyen értelme az emberiség népek, nyelvek, nemzetiségek szerinti megoszlásának? Ha igen, mi az értelme ennek az

elkü-21 Csengei Dénes: Mezítlábas szabadság. Budapest, Püski, 1990. 158–159.

lönülésnek? Jogos-e a nyelvi kultúrák között kimutatható különbségeknek akkora jelentősé-get tulajdonítani, hogy az a nemzetállamok létét igazolná?

Nos, a válasz: igen. Minden nemzet, minden nyelvi kultúra értékhordozó a maga nemé-ben. A kulturális fejlődés során kialakult elkülönülés, amit „kulturális evolúciónak” neve-zünk, tulajdonképpen tudás és kommunikációs jellegű (nyelvi, hitbeli) elkülönülés. Ennél-fogva minden nép érték. Nemcsak a teremtettség jogán, ahogyan sokan érvelnek, hanem azért, mert az emberi szellem (tudat) sajátos minőségét jelenti, az emberi szellem (tudás, tapasztalat) lesz gazdagabb, változatosabb általa. Szellemi érték alatt társadalmi tapasztalatot, valóságismeretet, társadalmi rendet, alkotmányt, jogrendszert, értékes alkotásokat, irodal-mat, hitet, műremekeket kell érteni.

A magyarság – ahogyan más népek is – azért érték, mert az emberiség sajátos létállapotát jelenti. Egyetlen nép sem vindikálhatja magának a jogot, hogy döntsön más népek sorsa fe-lől. Senki sem állhat elő azzal az igénnyel, hogy „az ő kezében van a kánon, a mérővessző,”²² az a társadalmi tapasztalat, valóságismeret, társadalmi rend, amely az emberiség számára a túlélést biztosítja.

3.4. Népek és nyelvek

Ismeretes a nemzeti kultúrák kölcsönösen termékenyítő hatása egymásra. Ennek a felisme-résnek a jelentőségét aligha lehet eltúlozni. A nyelvi-kulturális különbségek előtérbe helye-zése egyes népek javára és mások rovására, súlyos tévedések lehetőségét rejti magában. Volt idő, amikor ez a különbségtevés a faji ideológia alapjául szolgált. Emiatt különböző népek intellektuális összevetésének ma is kifejezetten rossz felhangja van. Nem minden alap nélkül, hiszen az eff éle vizsgálatoknak megvan az a hátulütője, hogy a pszichológia, egy elméletileg kevésbé tisztázott fogalmának (intelligenciahányados) használata miatt, korábban politikai ütőkártyaként szolgált a gyarmatosítók számára, akik ma is más népek felett állóknak, „a világ urának” képzelik magukat.

A gondolkodási és jellembeli különbségek örökletes feltételezése a nemzeti összehasonlító vizsgálatokban nyilvánvalóan zsákutca. A helyzet ugyanis az, hogy a társadalmi rétegeződés-től, szociális helyzettől függően egyazon népességen belül legalább olyan jelentőskülönbségek tapasztalhatók pl. a tárgyismeretre vagy az értelmi képességekre vonatkozóan, mint külön-böző népek között.

A népek és nyelvek közötti különbségeket kellően árnyaltan kell tehát vizsgálni. A nemzeti hovatartozástól függetlenül, nem lehet például általánosítani a nagyvárosok nyomornegyede-iben élők, az alacsony iskolázottsági színvonalú rétegek és a kiemelt jövedelemmel rendelkező felső tízezer gyermekeinek az iskolai teljesítménye vagy intelligenciahányadosa alapján. Az ismeretszint terén tapasztalható különbségeknek a nemzeti-kulturális sajátosságoknál sokkal triviálisabb okai is lehetnek, pl. az illető szociális státusa. Bonyolítja a helyzetet, hogy a gaz-dasági fejlettségi szintet egy-egy nyelvi kultúra teljesítményének megítélésénél is fi gyelembe kell vennünk, hiszen az közvetlenül kihat az adott népesség oktatási és egészségügyi rendsze-rére, az adott társadalom szerkezetéből adódó kommunikációs különbségekre.

22 Ravasz László: A magyarság. In: Szekfű i. m. (7. lj.) 30.