Egész Európa az identitását keresi
2. Az amnéziás beteg
2.1. Pszichogén amnézia
1985 májusában az egyik napon különös látogatóm érkezett. Egy olyan beteg nyitotta rám a rendelő ajtaját, aki nem tudta megmondani, hogy kicsoda és mit akar. Az eset maradandó él-mény maradt számomra, mert a maga drámaiságban mutatta be, milyen végtelenül esetlenné és kiszolgáltatottá teszi az embert az amnézia.10
Gyakori jelenség, hogy közlekedési baleset során elszenvedett agysérülés következtében vala-ki elveszti múltja egy darabját, esetleg a nevére sem emlékszik. Ezt az emlékezetvala-kiesést amnézi-ának nevezzük. Általában idegrendszeri károsodás áll a háttérben, ezért orvosi ellátást igényel.
Ekkor szembesültem először azzal a drámai helyzettel, amikor egy látszólag ép ember em-lékezetkiesésben szenved: nem tudja megmondani, hogy kicsoda, nem vesz tudomást róla, hogy mi történik körülötte, s nem emlékszik a vele megesett eseményekre.
Balesetet, fejsérülést szenvedő embereknél tehát gyakori, hogy traumához köthetően, az agyi struktúrák és egyéb idegi mechanizmusok sérülése következtében, hosszabb-rövidebb ideigemlékezetkiesés lép föl. Emlékezetzavar azonban erős stressz következtében is felléphet, amit pszichogén, más néven funkcionális vagy disszociatív amnéziának nevezünk.
Van amikor az amnézia a self (én) és a személyes identitás elvesztésével jár, teljes önéletrajzi emlékezetkiesés jelent, máskor csak részleges és időleges emlékezetkieséssel állunk szemben.
Egyes meglátások szerint súlyos stressz hatására a szervezet mellékvese hormont, úgyneve-zett glükokortikoidot választ ki, amelynek túltermelődése károsítja a legtöbb glükokortikoidot felhasználó területet, a hippocampust, ami a pszichogén amnézia oka lehet. A pszichogén amnézia kapcsán végzett kutatásokból kiderült, hogy a betegek nem mutatnak teljes
hiányos-9 Lackfi János: Milyenek a magyarok? Útikalauz kül- és belföldieknek. [Budapest], Helikon, 2012.
10 Mint utólag kiderült, a beteg Korszakov-szindrómában szenvedett. Ez a központi idegrendszer sérülése – jelentős alkoholfogyasztás (kifejezetten rossz minőségű alkoholok, likőrök, aromás alkoholok) következtében kialakuló betegség. Az agy károsodása (neuronpusztulás) lelki funkciózavarhoz vezet, ami az emlékezés súlyos károsodásával jár együtt. A betegség kialakulása után az illető nem képes új dolgokat megjegyezni, megtanulni.
ságot az esemény utáni emlékek felidézésben, bár explicit módon képtelenek például felidézni a fényképeken mutatott arcokat, implicit módon mégis reagálnak azokra.11 Magyarán szólva nyomokban él valami az emlékezetükben a felidézése azonban akadályokba ütközik.
Az identitásukat vesztett, pszichogén amnéziában szenvedő betegek esetén elkerülhetetlen a gyógyszeres kezelés. Az esetleírások azonban azt sugallják, hogy a támogató pszichoterápia, a relaxációs kezelés, a hipnózis, illetve a nyugtató hatású szerek használata elősegíti a betegek gyorsabb felépülését. Ezeket a kezeléseket gyakran kombinálják „proszociális” oktatással is, amely lényegében azt jelenti, hogy újra kell tanítani a betegeket a saját életükre.12
2.2. Kollektív emlékezetkiesés
Az amnéziás kóresetet azért említem a pszichogén amnéziára vonatkozó rövid kitérővel (tá-jékoztatóval) együtt, mert a „funkcionális amnézia” egy közösségen belül is felléphet, amit
„kollektív társadalmi emlékezetkiesésnek” vagy „kulturális amnéziának” nevezünk.
A társadalmi emlékezet kutatása valójában interdiszciplináris tudományterület, de meglehető-sem általános az a vélemény, amely szerint a múlt „igaz elbeszélésének” joga egyedül a történetírást (történészeket) illeti meg. A legitimitására nagy súlyt fektető politika azonban régóta a hazug ide-ológiai konstrukciók szolgálatába állította a múlt történelmi megközelítését, ennek következtében a történetírás „elveszítette ártatlanságát”, s vele együtt a szavahihetőségét. Tudjuk, minden jelentő-sebb politikai változás után újra szokás írni a történelmet. A hitelvesztés ellenére a történelemírás és -tanítás komoly társadalmi befolyáshoz juttatja ma is a történészeket. Az aktuális történetírói kánon elfogadtatásával ma is a hivatalos történetfelfogás jelöli ki a társadalmi emlékezés határait.
Ami a hivatalos fölfogásba (kánonba) nem fér bele, az (látszólag) kiesik a közösség emlékezetéből.
Látszólag, mert a történészek által megalkotott múlt képe utólag gyakran bizonyul hiteltelennek a kollektív és az egyéni emlékezet igazságaival szemben. Ennek a folyamatnak ma is tanúi lehetünk.
A kommunista érával járó történetszemléleti torzulások egyike Magyarországon a nem-zetietlen (denacionalizált) történetkép erőltetése és számonkérése volt. Ez nem volt szükség-szerű. Magyarországon a nemzetköziség jegyében igyekeztek kiradírozni az emberek fejéből a nemzeti lét fogalmát is, a többi kommunista országban, például Romániában, kifejezetten nacionalista nemzeti történetírás volt a követelmény.
A magyar amnézia, amelyet emlegetünk, nem kis mértékben a nemzeti történetszemlélet hiányának a következménye, ami csak 1989 után változott meg valamelyest, de azóta is csak kevesek számára és felemás módon vált ismertté a régebbi korok átértelmezése.
2.3. A nemzeti emlékezet határai
Ezen a ponton röviden ki kell térnünk a kollektív emlékezet problémájára.13 A fogalom Maurice Halbwachstól ered, aki szerint a kollektív emlékezet olyan egyéni vagy
csoport-11 Daniel L. Schacter: Emlékeink nyomában. Budapest, Háttér, 1998. 301–340.
12 J. Brandt, W. G. Van Gorp:: Functional („psychogenic”) amnesia. Semin Neurol, 2006 Jul. 26(3), 331–340.
13 Gyáni Gábor: Nemzet, kollektív emlékezet és public history. Forrás: http://members.upc.hu/neumer.katalin/
identitas/Nemzet,%20kollektiv%20emlekezet.pdf
hoz kötött tudat, amely nem (csak) racionális megismerésen alapszik, hanem bizonyos értelembenszemben áll magával a történetírói („tudományos”) beszéddel is. A kollektív em-lékezet sokrétű tartalma miatt lényegében véve inkább társadalmi lélektani, mint történelmi gyűjtőfogalom, amely felöleli a múltra refl ektáló összes szóba jöhető érzelmi és tudati meg-nyilvánulást.
Elvárható lenne, hogy a kollektív emlékezet és a történetírás lehetséges és kívánatos kapcso-lata az értelmiségi diskurzus homlokterében álljon. Úgy tűnik, hogy nincs többé visszaút ah-hoz a korábbi gyakorlatah-hoz, amely kizárólag a történetírás (a történészek) számára biztosított szabad (legitim) hozzáférést a múlt megismeréséhez, a róla való beszédhez.14 A történetírás, amely racionális érvek kíséretében korábban a nemzet(ek) igazságát képviselte (és képviseli ma is), fokozatosan átadja helyét a kollektív emlékezetnek, ami viszont többnyire partikuláris csoportok igazság iránti igényeit elégíti ki. E szerint többféle múlt és többféle igazság létezik, s ezek a múltat idéző részigazságok nem mindig férnek össze sem egymással, sem a racio-nális megismerés kívánalmaival, még kevésbé a tudományos igényű beszéddel. A kollektív emlékezés mai „túlburjánzása” önkényes szellemi konstrukciók sokaságához vezet, és fennáll az a veszély, hogy a történelem egységébe vetett hit – voltaképpen a nemzeti történelem – szétesik, megszűnik. Az a körülmény, hogy a nemzetállam nem képezi többé (hiánytalanul) az egyedül lehetséges történelmi referenciát, kezünkbe adja ugyan a múlt elbeszélésre váró különböző történeteit, de semmi sem állja útját annak, hogy például a doktriner globalizációs elvárásoknak eleget téve felerősödjenek a nemzetellenes erők. A politikai hatalom kánonja ma már nem szabhatja meg a nemzeti emlékezés határait, a sajátos csoportérdekeknek, tradíciók-nak, színeknek, karakterjegyeknek mindenképpen teret kell adni, de nem annak árán, hogy aztán egymást kioltva, elsorvadva átadják helyüket az uralkodó – uniformizáló, nemzetek felettiséget hirdető – ízlésirányoknak. Ezért lenne jó, ha a kollektív emlékezet és a történetírás lehetséges és kívánatos kapcsolata az értelmiségi diskurzus homlokterébe kerülne.
2.4. Amerikai amnézia
Lehullottak a bombák, az emberi civilizáció romokban hever, és az újabb evolúcióra vagy a teljes pusztulásra vár. Az Amnesia Moon15 (Amerikai amnézia) hőse egy nagy amerikai sivatag közepén éldegél egy mutánsok lakta porfészekben, tele degeneráltakkal és perverzekkel. A főhős egyetlen kapcsolata a világgal kimerül abban, hogy néha elmegy cigiért és szeszért, esetleg a rit-ka kincsnek számító leves-konzervekért. A legközelebbi település lakói látszólag „normálisak”, nem keverednek a mutánsokkal, bár a nagyfőnök álmai különös módon a környék minden lakójának a fejébe beférkőznek. Zavaros történetek, teóriák követik egymást, a főhős hiába próbálja megérteni múltját és jelenét, ez valahogy nem sikerül neki. Viszont kiderül, hogy a bombák talán sosem hullottak le, az igazság mindenesetre némileg komplikáltabb ennél, de hogy mennyire, annak nem jutunk a végére. Annyi azért kiderül, hogy az atomtámadás csak a látszat, Amerika sok kis közösségre esett szét, mindegyiknek megvannak a saját törvényei és a saját félelmei. Az egyetlen közös dolog, hogy sehol senki sem tudja vagy akarja elmondani, hogy mi volt azelőtt, és senki sem emlékszik pontosan, mikor is következett be a változás. Minden
14 Uo.
15 L. Jonathan Lethem: Amerikai amnézia. Budapest, Metropolis Media, 2008.
önmagába zárt világot önjelölt helyi hatalmasságok, az úgynevezett álmodók irányítanak. A főhős, mondjuk, Charlos egy helyi kislánnyal (nem világos, hogyan és miért keveredik a tör-ténetbe), akinek az egész testét (a csoda tudja, miért) fi nom bunda borítja, szóval ez a Charlos a kislánnyal nekivág a nagy semminek, a sivatagnak, végig a néptelen autósztrádákon, az ame-rikai rémálom nyugati határvidéke felé botorkálva, hogy az igazság nyomára jusson. Habár nem így tervezte (ki tudja, tervezett-e valamit), a kaland önmaga felkutatásává fajul, álmokon, töredezett valóságokon és álommal keveredett valóságpótlékokon keresztül. Az „igazság”, amire rátalál, eléggé komplikált, a főhős körül – saját személyazonosságának (mondhatnánk identitá-sának) és elveszett szerelmének keresése közben – darabokra hullik a valóság.
Nyilván sokféle olvasata van a könyvnek, igazi sci-fi , megszokott amerikai „poszt-apoka-liptikus” mese, amelyben helye lenne némi társadalomkritikának, deakkor a történet, ha egy-általán beszélhetünk történetről, nem lenne amerikai. Igaz, hogy a főhős sajátságos vándor-útja során különböző kalandokba keveredik, mikrovilágokba vetődik, amelyeket a jelenkori Amerika torz víziójának tekinthetünk, de a zavaros történetből végül ugyanaz olvasható ki, ami az unalomig ismert cowboy-fi lmekből, nevezetesen, hogy az ember (mármint az ameri-kai hős) álmai segítségével képes alakítani nem csak a világot, hanem, ha kell, a valóságot is.
Szándékos vagy a véletlen műve, de a regény amerikai amnéziának elmegy.
2.5. A „múltat eltörölni”
Olvasatomban Jonathan Lethem könyve nem a kollektív emlékezet hiányáról szól, hanem a tömegtársadalom emberének elveszettség-érzéséről. És talán arról a félelemről, hogy a nagy Birodalom (vagy az amerikai álom?) egyszer szétesik.
Egyébként életünk során – nem kell ahhoz atomtámadás, űrlényekkel való kilátástalan küzdelem, elég hozzá egy szerelmi csalódás, egy baljós egészségügyi lelet, állásvesztés, baleset, bedőlt hitel – sokszor hullik darabokra körülöttünk a világ. Az identitászavarban szenvedő ember azonban a társadalmi szokásoknak, hagyományoknak, rítusoknak, az emlékezet kü-lönböző formáinak és területeinek köszönhetően, egy idő után megtalálja önmagát. Nagyobb gondot jelent, ha egy közösség szenved emlékezetkiesésben, árnyaltabban fogalmazva: „ha-gyománynélküliségben”. Márpedig a jeles gondolkodók közül egyre többen fi gyelmeztetnek rá, hogy a modern társadalom a hagyománynélküliség felé halad. A múlt jelentősége egyre csökken, a jelenre kifejtett hatása csak korlátozott mértékben tarthat számot érdeklődésre.
A múlt csak annyiban hasznos, érdekes, amennyiben összecseng a modern társadalmak mű-ködésével. Kétségtelen, hogy látszólag a történelmi emlékezet bűvkörében élő magyarsághoz képest Nyugaton a századvég kultúrájából meglepő módon hiányzik az emlékezet és a ha-gyomány iránti érdeklődés. Rosszmájúan azt mondhatnánk, hogy nekünk van mire emlékez-nünk, még ha bizonyos téren kollektív emlékezetkiesésben is szenvedünk.
A „demokrácia bajnokai” azonban, akik sokszor útszéli hangon ostoroznak bennünket a múlt felemlegetéséért, érthetően szívesen megfeledkeznének saját történelmükről, beleért-ve a beleért-velünk kapcsolatos történelmi mulasztásaikat és melléfogásaikat is (Trianon, 1956). A rabszolgatartásra, gyarmatosításra vonatkozó történelmi múlttal való szembenézés helyett egyszerűbbnek látják, ha fátylat borítanak felemelkedésük látványos történetének.
Egyébként „a múlt eltörlésének” gondolata, tudjuk jól, nem hiányzott a marxizmusból sem. A marxista hagyomány a múltra fordított fi gyelmet és érdeklődést a korábbi társadalmi
formák „irracionális maradványának” tartja. „A halott generációk hagyománya” – írja Marx a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájában – „rémálomként vetül az élők gondola-taira”.16 Ez a szemlélet előrevetítia későbbi elméleteket, amelyek szerint az emlékezet lenyo-mataival nem sokra megyünk, ami alatt azt kell értenünk, hogy a hagyományok őrzésének, a nyelvi kultúra ápolásának, az identitásunkhoz való ragaszkodásnak a jövő szempontjából nincs értelme. A múltat el kell törölni! Végképp! Látjuk, hogy ez a jelszó hová vezetett. Ennél mélyebb gödörbe talán már nem is kerülhettünk.
De a marxizmusnak legalább volt jövőképe. A mai fejlett világ azonban nemcsak múlt, ha-nem jövő nélküli is. A fogyasztói társadalom egyetlen jelszót ismer: éljünk a jelennek! Ennek a jelszónak a jegyében akár egy szökőár, úgy árasztotta el az emberi kultúrát a fogyasztói vi-lág szelleme.17 Sokan már-már egy világkatasztrófa bekövetkezésével riogatják az embereket.
Bizony, ahogyan a Világ helyzete cimű könyvben olvashatjuk, amelyben ötven híres kutató és gyakorlati szakember fejti ki véleményét az oktatás, a média, az üzleti élet kérdéseiről, a kormányok, hagyományok és társadalmi mozgalmak problémáiról, meglehetősen ellentmon-dásos az út a gyarmatosítástól a demokráciáig, ha közben utat nem tévesztünk. 18 Márpedig a könyv pontosan ennek a veszélyére fi gyelmeztet bennünket.