Miután hazatért Finnországba, az ifjú tudós elkészítette záró beszámоlóját, mely megjelent a Finnugor Társaság folyóiratában (JSFOu XXI/6: 5–7). Ebben öt csoportba sorolta az általa gyűjtött anyagot: szójegyzékek, folklór szövegek, mitológiai tárgyú adatok, hangfelvételek és demográfiai adatok. Ő maga így értékelte kutatóútjának eredményét:
„Az úti zsákmányomról röviden elmondhatom, hogy van nyolc nagyobb szógyűjtésem és nyolc kisebb, az utóbbiak elsősorban az ún. átmeneti nyelvjárásokból11. (...)
A szógyűjtés mellett a népköltészeti szövegek lejegyzése háttérbe szorult.
Ezen a téren a lehetséges gyakorlati szükségletet tartottam szem előtt, és ennek megfelelően próbáltam mindenhol szerezni egy-egy mesét vagy éneket és ehhez hasonlót, mutatványként a nyelvről. Az biztos, hogy az osztjákoknál mindenütt fellelhető valamilyen népköltészet, de ezt sokféle okból kifolyólag nehéz lejegyezni12. (...)
Természetesen az osztják ember nem szívesen ad ki információt a hiedelmeiről és a régi, részben ma is élő vallásos szokásairól. Az egyes területeken mégis sikerült olyan ismereteket szereznem, melyek más megvilágításba helyezik az osztják hitvilág alapjait, mint ahogyan korábban bemutatták13 (...)
Sikerült fonográffal hangfelvételeket készítenem az osztjákok által használt dallamok közül némelyikről14. (…)
Figyelmet fordítottam a lélekszámmal kapcsolatos statisztikai adatokra is, bár ebben a tekintetben nem mindig fértem hozzá a kéziratos forrásokhoz”15.
A fentiekből kiderül, hogy Karjalainen a szóanyag gyűjtését tartotta a legfontosabbnak. Ez érthető, hiszen a Finnugor Társaság is elsősorban ezzel a feladattal bízta meg. A hatalmas anyag kiadása nem is fért bele viszonylag rövid életébe (48 évesen hunyt el). Halála után a Finnugor Társaság Yrjö Heikki Toivonent (1890–1956) bízta meg a hagyaték felmérésével és kiadásával. Toivonen évtizedekig dolgozott a szótár sajtó alá rendezésén, mely munkát egyéb feladatai mellett végzett, hiszen 1923-tól a Helsinki Egyetem oktatója volt, 1934–
1948 között a finnugor nyelvészet professzora, és közben 1930-tól a Suomen Suku kutatóintézet munkatársaként szerkesztette a finn nyelv etimológiai szótárát. A kétkötetes, 1199 lap terjedelmű Ostjakische Wörterbuch végül 1948-ban jelent meg (KT). Sokáig ez volt a leggazdagabb, az összes hanti nyelvjárás szókincsét bemutató szótár. Ez lett az alapja Wolfgang Steinitz több évtizeden keresztül készülő és megjelenő etimológiai és nyelvjárási szótárának is (DEWOS).
A szöveganyag mennyiségét maga Karjalainen is kevesellte. Nem sikerült minden nyelvjárásból folklór szövegeket gyűjtenie. Maga is belátta, amit Paasonen megfogalmazott Otto Donnerhez írt, fentebb idézett levelében, hogy a folklór gyűjtéséhez több időre van szükség. Amikor Toivonen felmérte Karjalainen hagyatékát, megállapította,
11 Matkasaaliista voin lyhyesti mainita, että minulla on kahdeksan suurempaa sanakokoelmaa, sekä kahdeksan pienempää, viimemainitut etupäässä n. s. ylimenomurteiden alalta.
12 Kansanrunouden kerääminen on sanastotyön laajuuden tähden saanut jäädä syrjään. Olen siinä suhteessa pitänyt silmällä vastaisuudessa mahdollista käytännöllistä tarvetta, ja sen mukaan joka alueelta olen koettanut saada jonkun sadun, laulun t. m. s. kielennäytteeksi. Että kansanrunoutta ostjakeilla on jonkunverran kaikkialla, on varma, mutta se on monesta syystä vaikeasti kirjalle saatavaa.
13 Luonnollisista syistä ei ostjakki ole halukas antamaan tietoja uskomuksistaan ja vanhoista, osaksi nytkin käytännössä olevista uskonnollisista tavoistaan. Eri alueilta olen kuitenkin saanut tietoja, jotka esittävät ostjakin maailmankatsomuskannan osaksi toisessa valossa, kun miksi sitä ennen on esitetty.
14 Ostjakkien käyttämiä laulusävelmiä olen grafofoonilla jonkunverran saanut kootuksi
15 Tilastollisiin tietoihin väkiluvunsuhteista olen myöskin pannut huomiota, vaikkakin siinä suhteessa en aina ole onnistunut julkaisemattomia lähteitä käyttämään. (Matkakertomus ostjakkien maalta IV. JSFOu XXI/6:
5–7).
hogy a déli nyelvjárásokból (Demjanka, Cingala, Sotnikovskija, Krasnojarsk) valamint a keleti nyelvjárások némelyikéből (Vasjugan, Tremjugan, Likrisovo) van folklór feljegyzés, az északi nyelvjárásokból csak néhány oldalnyi (KT 016–017). Yrjö Wichman szerint Toivonen nem kívánta kiadni a szövegeket. Ezt egy Pápay Józsefhez írt leveléből tudjuk:
„Neki [Karjalainennak] sincs sok szövege, és nincs hozzájuk fordítás. Toivonen nem akarja őket kiadni”16. A levél 1925. május 30-én íródott, ami azt mutatja, hogy a hagyaték felmérése nem sokkal Karjalainen halála után elkezdődött.
Arról, hogy a Finnugor Társaság nem kívánta kiadni a szövegeket, Vértes Edittől is van információnk, aki egy helyütt ezt írta: „[Karjalainen és Paasonen] a népköltészetet csak nyelvtudományi adattárként gyűjtötték, a szavak precízebb, megbízhatóbb értelmezése miatt tartották szükségesnek. E szövegek kiadásáról sem ők, sem hagyatékuk gondozói nem szóltak, talán nem is tervezték. Csak a magyarországi finnugrisztika obi-ugor anyagéhségének kielégítésére szánta rá magát a helsinki Finnugor Társaság ezeknek a kisterjedelműnek és jelentéktelennek hitt déli és keleti osztják szöveggyűjteményeknek a kiadására” (Vértes–T. Lovas 1986: 23). A déli osztják szöveganyag a maga mintegy 20 000 szónyi terjedelmével nem is olyan kevés. A fordítással együtt egy 256 lapos kötetben adta ki Vértes Edit (Karjalainen–Vértes 1975).
Karjalainen megtapasztalta azt is, hogy milyen nehéz a hitvilággal kapcsolatos adatok gyűjtése. Ennek ellenére igen gazdag anyaggal tért haza, mely alapja lett a Suomen suvun uskonnot (A finnugor népek vallásai) sorozat III. köteteként 1918-ban megjelent 601 lapos, monumentális monográfiának (JugrUsk). Ebben a téma szakirodalmának bemutatása mellett közli saját megfigyeléseit – melyek kiegészítik, pontosítják vagy korrigálják a korábbi ismereteket. A kötetet olvasva kiderül, hogy Karjalainen felhasználta szövegfeljegyzéseit is. Sok helyen idézi az általa gyűjtött imádságok, esküszövegek pontos fordítását, a mitikus énekek tartalmát17. A szöveggyűjtés tehát nemcsak nyelvészeti célokat szolgált. A kötetből választ kapunk arra a kérdésre is, hogy miért nem írt fordítást Karjalainen a hanti szövegfeljegyzései mellé – azért, mert ő értette a szöveget, és nem gondolta, hogy másra hárul később a szövegkiadás feladata.
A fonográffal készített dallamok kottáját és ezek elemzését – Artturi Kannisto manysiföldi felvételeivel együtt – Armas Otto Väisänen adta ki két kötetben (1937, 1939).
Karjalainen több helyen lemásolta vagy lemásoltatta az egyházközségek anyakönyveit, a települések összeírásait. A listákat utóbb kiegészíttette adatközlőivel, rákérdezve a falvak hanti nevére, a lakosok ragadványneveire, valamint rokoni viszonyaikra. Külön figyelmet fordított a kulturális és vallási örökség őrzőire, a sámánokra. Mindezen listák máig kéziratban vannak, és csak a Finn Nemzeti Levéltárban (Kansallisarkisto) kutathatók.
Szerencsésebben alakult azoknak a listáknak a sorsa, melyeket Artturi Kannisto írt össze a manysi nyelvterületen, ugyanis ezeket Jorma Nevalainen hozzáférhetővé tette a kutatás számára (Kannisto–Nevalainen 1969).
A Karjalainen által készített fényképfelvételeket a Finn Múzeumi Hivatal (Museovirasto, Finnish Heritage Agency) fényképtárában őrzik. Közülük néhányat a nagyközönség is megismerhetett (Lehtinen–Kukkonen 1980). A tárgyak gyűjtése nem volt Karjalainen feladata, de utazása során vásárolt is és ajándékba is kapott tárgyakat, főleg olyanokat, melyek a hitvilággal voltak kapcsolatosak. Halála után örököseitől a Finn
16„Tekstejä hänelläkään [Karjalaisella] ei ole paljo ja nekin ovat ilman käännöstä, Toivonen ei aio niitä ruveta julkaisemaan.” Y. Wichmann levele Pápay Józsefhez, Helsinki, 1925. V. 31. (Pápay – Fazekas 1934: 038)
17 Ezeknek a fordításoknak a pontos helyét minden esetben megadom a szövegközléshеz kapcsolódóan.
Nemzeti Múzeum egy 36 darabból álló gyűjteményt vásárolt meg, melyet azóta is ott őriznek (Lehtinen 2002ab: 37).
Záró beszámolójában Karjalainen nem említette külön, de jelentős mennyiségű grammatikai feljegyzést is készített. Öt déli nyelvjárásnak (DN, DT, Ts, Sav, Kr) és három keletinek (V, Vj, Trj) írta le viszonylag részletesen az alaktanát, valamint mondattani megállapításokat is tett. Az északi nyelvjárásokról (Ni, Kaz, Obd) kevesebb adatot gyűjtött.
Mindezeket a feljegyzéseket Vértes Edit tette közzé azután, hogy a Finnugor Társaság megbízta Karjalainen és Paasonen hagyatékának kiadásával. A nyelvtani feljegyzések kötete jelent meg elsőként (Karjalainen–Vértes 1964, Paasonen–Vértes 1965), ezt követték a szövegkiadások (Karjalainen–Vértes 1975, Paasonen–Vértes 1980).
Útja során Karjalainen mindenütt néprajzi, szociológiai megfigyeléseket is végzett, s tapasztalatait úti beszámolóiban összegezte. Ezek a leírások pontos képet adnak az egyes hanti csoportok életmódjáról, települési formáiról, gazdasági tevékenységéről, családi viszonyairól, egészségi állapotáról, valamint a szomszéd népekkel való kapcsolatáról.
Fontos dokumentumai annak a világnak, mellyel a 19/20. század fordulóján találkozni lehetett az Ob-vidéken. Az úti beszámolók egy része később külön kötetben is megjelent (Karjalainen 1983).
Külön csoportot alkotnak Karjalainen fonetikai feljegyzései, melyeknek összterjedelme 93 lap (KT 017). Kezdetben Karjalainen az egyes hangok alapos jellemzésén kívül rögzítette az adatközlők személyes adatait is, de a kutatóút során egyre kevesebb figyelmet fordított mind a hangtanra, mind pedig – sajnálatunkra – arra, hogy bőséges információkkal szolgáljon az adatközlőkről. Érthető, hogy miért csökkent a fonetikai feljegyzések terjedelme – a gyűjtő füle hozzászokott a hanti beszédhez, és a hangjelölés is rutinszerűvé vált a hónapok során. A déli nyelvjárásokról 31 lapnyi feljegyzés készült, a VVj nyelvjárásról 20 lapnyi. A Trj nyelvjárást – mely egyébként a szógyűjtés szempontjából az élen áll – csak néhány szó ejtési sajátságainak leírása képviseli. A Likr nyelvváltozat fonetikai jellemzőit viszont 35 lapon tárgyalja Karjalainen (ennek okairól a Likr szövegek kapcsán szólunk, a 4.1. fejezetben). Az északi nyelvjárások hangtanáról nem készített külön feljegyzéseket. Karjalainen későbbi hangtörténeti munkáiban felhasználta ezeket a jegyzeteket, s feltehetően Y. H. Toivonen, a poszthumusz szótár szerkesztője is ennek alapján dolgozta ki hangjelölési elveit (KT 024–031). Talán ezért senki nem tartotta szükségesnek, hogy külön is megjelenjenek nyomtatásban ezek a feljegyzések.
Ha a jelenből visszatekintve próbáljuk meg értékelni a két finn kutató munkáját, meg kell állapítanunk, hogy olyan adatokat rögzítettek, melyek az ő munkájuk nélkül menthetetlenül elvesztek volna, vagy örökre ismeretlenek maradnak. Igaz, a déli (irtisi) nyelvjárásról korábban tudósított M. A. Castrén (1849, 1858), Serafim Patkanov pedig jelentős terjedelemben közölt folklór szövegeket (1900), ezen kívül készített egy nyelvtani összefoglalást is (Patkanow–Fuchs 1911). Viszont Karjalainen és Paasonen gyűjtése nyelvészeti szempontból sokkal pontosabb és megbízhatóbb – már a gyűjtők képzettsége miatt is. Emellett ők voltak az utolsók, akik a déli hanti nyelvi adatokat dokumentáltak.
Ezek a nyelvjárások ugyanis a következő évtizedek folyamán kihaltak. A nyelvcsere feltehetőleg a 20. század közepére végbement. Az Irtis és mellékfolyói mentén ma már csak azok használják a hanti nyelvet, akik később költöztek oda a Jugan folyó vidékéről, tehát ők valójában keleti nyelvjárást beszélnek.
A keleti hanti nyelvjárások dokumentálásában is jelentős szerepe van a két finn kutatónak. A V, Vj, Trj nyelvváltozatok 20. század eleji állapotáról egyedül az ő
feljegyzéseikből értesülhetünk. A következő bő félévszázados időben alig történt nyelvi gyűjtőmunka a területen. A vahi nyelvjárásról N. I. Tyerjoskin szolgált friss információkkal (1961), és részben az ő anyagát felhasználva Gulya János (1966). Azóta a területre, talán annak periférikus helyzete miatt nem jutnak el kutatók. A vaszjugani pedig, eltekintve A.
Ju. Filcsenko kutatásaitól, úgy halt ki, hogy nem dokumentálták kimerítően. A kihalás oka egyrészt az, hogy ez a nyelvjárás még a periférián is kívül esik, nem a Tumenyi, hanem a Tomszki megyéhez tartozik. Másrészt pedig a területén létrehozott internálótáborok miatt a lakosság összetétele radikálisan megváltozott az őslakosok rovására, ami erőteljesen korlátozta az anyanyelv használatát (Nagy 2011b).
Karjalainen gyűjtésében az északi nyelvjárások némiképpen háttérbe szorultak. Úgy tűnik, mintha expedíciója utolsó évére lassult volna a kutató munkatempója. Az is lehet, hogy nem volt energiája alaposan elsajátítani egy új nyelvet – tudvalevőleg a hanti nyelvjárások közötti különbségek olyan nagyok, hogy akadályozzák a megértést, ahogyan ezt Paasonen is megállapította fentebb idézett levelében (1.3. fejezet). Az is lehetséges, hogy az északi nyelvjárások dokumentálását Karjalainen biztosítva látta a korábban ott járt magyar utazók, Reguly Antal és Pápay József munkássága, valamint az obdorszki misszós iskola tevékenysége révén. Ő még nem tudhatta, de mi már tudjuk, hogy az idő őt igazolta.
Sokkal fontosabb volt a déli és keleti területeken végezni alapos gyűjtést, mely munka később valódi, megismételhetetlen leletmentésnek bizonyult. Ma az északi nyelvjárások egyrészt a legéletképesebbek, másrészt pedig a legkutatottabbak. Reguly és Pápay anyagán kívül Wolfgang Steinitz is elsősorban ezekkel a nyelvjárásokkal kapcsolatos ismereteinket gazdagította. Az 1930-as években főleg északi területekről származó diákokkal találkozott Leningrádban, és 1935-ös expedíciója is azon a vidéken zajlott. Az 1990-es években pedig kiderült, hogy az északi csoportból került ki a hantik ún. nemzeti értelmisége, akik aktívan művelik anyanyelvjárásukat, és anyanyelvű kultúrájukat.