Annak ellenére, hogy az északi hanti nyelvjárásokat többen és régebb óta kutatják, a nemzetközi szakirodalomban a szurguti nyelvjárás is egyre inkább előtérbe kerül. Több, az összes uráli nyelvet bemutató kézikönyvben a hanti nyelvet éppen a szurguti nyelvjárás képviseli. Ez Honti Lászlónak is köszönhető, aki részben Karjalainen grammatikai feljegyzéseire támaszkodva (Karjalainen–Vértes 1964), részben saját kutatásai alapján összeállította a szurguti nyelvjárás nyelvtanát, és megjelentette a Denis Sinor által szerkesztett kézikönyvben (Honti 1988) és egy oroszországi, az összes uráli nyelvet bemutató munkában (Honti 1993). Néhány évvel később, egy, szintén az összes uráli nyelvet bemutató brit kiadványban ismét a szurguti (tromagani) nyelvjárás képviselte a hanti nyelvjárásokat (Abondolo 1998). Ugyanabban az évben magyarul is megjelent egy szurguti hanti nyelvtan (Csepregi 1998). A. Ju. Filcsenko munkássága nyomán a legkeletebbi, vahi, vaszjugani, alekszandrovói nyelvjárások válnak egyre ismertebbé (2006, 2010, 2012, 2015, 2017). Rajta kívül más tomszki kutatók is foglalkoznak keleti hanti nyelvjárásokkal (Vorobeva–Novitskaya 2020). A tipológiai szakirodalomban és az adatbázisokban is megjelennek a keleti hanti nyelvjárásokkal kapcsolatos információk (Havas et al. 2015, Skribnik 2014–2017).
Az utóbbi években örvendetesen megszaporodott a szurguti nyelvjárású kiadványok száma ott is, ahol a nyelv beszélői élnek: a Hanti-Manysi Autonóm Körzetben. A legtöbb kiadványt az iskolai oktatásban használják, tankönyvek, oktatási segédanyagok jelennek meg folyamatosan. A szurguti hantik leghíresebb írója, Jeremej Ajpin csak az első műveit írta anyanyelvén, de ezek több kiadást megértek, és ma már részei az iskolai oktatásnak is
(1981, 2003а, 2003b). A Hanti Jasang (Ханты ясанг) című újság számára Ludmila Kajukova 2005–2012 között havi egy alkalommal egy lapnyi tudósítást küldött szurguti nyelvjáráson. 2014-ben pedig egy hanti–orosz nyelvű folyóirat hét száma jelent meg A. Sz.
Peszikova szerkesztésében, változatos, gazdag tartalommal a Szurguti járásban (Айкöл).
Folklór szövegek, mesék, találós kérdések, a közösség történetével kapcsolatos visszaemlékezések folyamatosan látnak napvilágot (Pesikova 2002, Koškarëva–Pesikova 2006, Nemysova–Kajukova 2007, Pesikova–Volkova 2013), köztük műfordítások is (Puskin 2002). Egyetlen, vahi nyelvjárású szöveget is tartalmazó kiadványról van tudomásunk, az is számos nyomdahibát tartalmaz (Kosil’ 2010). A vaszjugani nyelvjárásnak nincs írásbelisége.
Az észt Lennart Meri (1929–2006), aki 1991–2001 között az Észt Köztársaság elnöke volt, a szovjet időben több néprajzi filmet forgatott a finnugor népek körében. 1985-ben és 1988-ban az Agan folyó menti hantik medveünnepi szokásait örökítette meg. A filmforgatáshoz összegyűjtötte a környék lakosságát, a hagyományokat jól ismerő öregeket és fiatalokat. A Torum fiai című filmben olyan tudást sikerült dokumentálnia, melyet az öregek magukkal vittek volna a másvilágra (1989). A szurguti televíziónál dolgozó Olga Kornienko több filmen mutatta be az őslakosok életét. Első dokumentumfilmjét («Путём Хозяйки Агана» Az Agan folyó gazdasszonyának nyomán) 1996-ban forgatta a Jurij Vella erdei nyenyec költő által szervezett csónakúton (Vella 2010). A magyar Gadó György Pál két filmet forgatott Ivan Sztyepanovics Szopocsin leszármazottainak életéről (A hanti sámán hagyatéka 1999, Aliszka 2008). Winter Erzsi 1991-ben, a tromagani hantik közötti útján készült fényképekből fotóalbumot jelentetett meg (Szibériai rokonaink 1995), melynek bevezetőjét Kerezsi Ágnes írta, s a hanti verseket A. Sz. Szopocsina (Peszikova). A finn Marianne Flinckenberg-Gluschkoff képekkel gazdagon illusztrált leírást ad az Agan vidéki hantik életéről (2011).
1.3 K. F. Karjalainen szibériai expedíciója
Karjalainen 27 éves korában, 1898. május 26-án indult el Finnországból szibériai kutatóútjára. Nem minden tapasztalat nélkül fogadta el a Finnugor Társaság megbízását.
Korábban három alkalommal járt nyelvi gyűjtőúton a finnek közeli nyelvrokonai, a karjalaiak között: 1894-ben a Fehér-tengeri (Viena), 1895-ben a tveri, 1897-ben pedig az olonyeci (Aunus) nyelvjárásterületen. Most viszont egy ismeretlen nyelv számos nyelvjárásának szókincsét, nyelvtani rendszerét és szövegeit készült papírra vetni.
A fiatal utazó Szentpétervár érintésével 1898. június 4-én érkezett meg Szibéria kapujába, Tobolszkba, ahol a megfelelő úti okmányok beszerzésével, múzeumok látogatásával készült kutatóútjára. Itt találkozott a magyar Pápay Józseffel is. Ő észak felé tartott azzal a céllal, hogy az északi hantik segítségével megfejtse azokat a hősénekeket, melyeket Reguly Antal jegyzett fel az 1844/45-ös évek fordulóján.
Július végén Karjalainen elindult az Irtis folyón lefelé, északi irányba. A Demjanka torkolatánál, Demjanszkoje településen egy másik magyarral találkozott, Jankó Jánossal, akivel együtt hajóztak Szamarovóig, addig a helyig, ahol az Irtis az Obba ömlik, s ahol ma Hanti-Manszijszk városa áll. Karjalainen néhány nap múlva visszatért Demjanszkojéba, és elkezdte gyűjtését a Demjanka folyó mentén. Ez a munka 1899 februárjáig tartott. Ezután az Irtis egy másik mellékfolyója, a Konda lett gyűjtésének helyszíne. Április elején még szűk két hónapra visszatért a Demjankára, ahonnan május végén elindult vissza az Irtisre.
Karjalainen Szamarovo érintésével július 7-én érkezett meg Szurgutba, ahol többek között találkozott U. T. Sireliusszal. Szurgutban csak egy hetet időzött, és folytatta útját kelet felé. Július végén érkezett meg a Vah folyó menti Larjatszkoje településre, ahol lexikai és grammatikai gyűjtéssel töltötte a nyarat. Szeptemberben megbetegedett, s mire felgyógyult, már járhatatlanná váltak az utak. Így csak a tél beálltával, november 27-én tudott visszaindulni, és december 10-én érkezett meg Szurgutba. Március végéig egy tremjugani adatközlővel dolgozott itt.
1900. március 22-én rövid időre Finnországba utazott, ahonnan május végén tért vissza Oroszországba. Ismét a legkeletebbi pontot célozta meg: június 27-én megérkezett Narimba, ahonnan néhány nap múlva folytatta útját a Vaszjugan folyóra. Szeptember elején visszatért Narimba, ahol a gyűjtött anyag feldolgozásával és tisztázásával foglalkozott a hónap végéig. Október elején újra Szurgutban volt és folytatta a munkát tremjugani nyelvmesterével. 1901 februárjáig a szótári anyag gyűjtése folyt. Tavasszal lovasszánon kirándulást tett a várostól 600 versztnyire, a szurguti körzet keleti határára, Likriszovszkoje és Vartovszkoje településekre. Likriszovói adatközlőjét Szurgutba is magával vitte, ahol május 19-ig folytatta vele a munkát. Ekkor már Heikki Paasonen is megérkezett Szurgutba – a Konda folyóról magával hozta nyelvmesterét, akivel márciusig dolgozott együtt.
Karjalainen 1901 júliusában hagyta el Szurgutot, s Tobolszk érintésével augusztusban érkezett meg Szamarovóba, ahonnan szeptember 10-én indult el északra. Október elejétől a következő év márciusáig Berezovóban állomásozott, ahol amellett, hogy a kazimi nyelvjárással ismerkedett, tanulmányozta a hantik halászati módszereit. Erről szóló beszámolóját a tobolszki megyei lap is közölte.
1902. március 16-án érkezett meg Obdorszkba, hogy a legészakabbi nyelvjárásokat tanulmányozta. Itt saját szótári és nyelvtani gyűjtésén kívül a lemásolta a missziós iskola könyvtárában lévő kéziratos anyag egy részét is. Az iskola vezetője, Irinarh atya (polgári
nevén Ivan Szemjonovics Semanovszkij)9 addigra már meglehetős ismertségre tett szert a tudományos körökben, többek között a Finnugor Társasággal is cserélték kiadványaikat.
Karjalainen április végén tért vissza Berezovóba, ahol egy nizjami nyelvjárású hantival találkozott, akitől sikerült anyagot gyűjtenie. Július elején folytatta útját dél felé.
Augusztusban megérkezett Tobolszkba, és elkezdte szervezni a hazautazását. A több mint négyéves expedíció 1902. szeptember 20-án ért véget, amikor megérkezett Helsinkibe (KT 05–010, Karjalainen 1900–1903, 1921, 1983, Korhonen 1983).
Vizsgáljuk meg, mennyi időt szánt Karjalainen egy-egy nyelvjárás vagy nyelvjáráscsoport megismerésére! Az expedíció ideje nagy vonalakban úgy osztható fel, hogy az első év a déli, az utolsó az északi hanti területen telt, a közbeeső két évben pedig – kivéve egy kéthónapos finnországi tartózkodást – Karjalainen a keleti hanti nyelvjárásokat kutatta. Egy-egy területen néhány hónapot töltött. A Demjanka folyón, ahol az első hanti nyelvjárással találkozott, előbb fél évig tartózkodott, majd később még két hónapra visszatért. A Konda folyó nyelvjárásait – utazásokkal együtt – mintegy három hónapig vizsgálta, a Vah folyó mentén négy hónapot töltött. Szurgutban először bő négy hónapig tartózkodott, majd miután visszatért Finnországból, a Vaszjuganra utazott el kb. 3 hónapra. A szurguti dialektus alnyelvjárásait (Trj, Mj, Likr, Vart, VK) később még mintegy kilenc hónapig kutatta. Az északi nyelvjárások kutatásának színhelyei Berezovo és Obdorszk voltak. Berezovóban két részletben nyolc hónapot töltött, Obdorszkban pedig szűk két hónapot. A fennmaradó több hónapnyi idő az utazásokkal telt el, ami akkoriban igen viszontagságos volt – csónakkal, hajóval, lovas- és rénszarvasszánon, s nem ritkán gyalog.
K. F. Karjalainen a Finnugor Társaság ösztöndíjasaként járt Szibériában. Idősebb kollégája, Heikki Paasonen a Helsinki Egyetem megbízásából kelt át az Urálon 1900 nyarán, egy kétéves Volga-vidéki gyűjtőút után. Otto Donnerhez írt leveleiből kiderül, hogy nem nagyon volt megelégedve Karjalainen munkamódszerével. 1900. december 22-én többek között ezt írta:
„Már múltkori levelemben is csodálkozásomnak adtam hangot Karjalainen lótás-futásáról, minekutána elolvastam úti jelentését. Most, hogy tőle magától is tudomást szereztem eddigi eredményeiről és hogy magam is mindinkább felfogom, mennyire nehéz az osztják, méginkább aggályosnak látom az ügyet.
Elmondásából kiderül, hogy először kb. négy hónapig a Demjanka vidéki osztják nyelvjárást vizsgálta. Külön magyarázatot lát szükségesnek ahhoz, hogy miért dolgozott íly hosszú ideig egy nyelvjárás területén; a munkában való gyakorlatlanság és a nyelvmester iszákossága lassították a munkát (összességében hozzátehetnénk a kutató hiányos orosz nyelvtudását a kezdet kezdetén). A magam részéről én inkább azt firtatnám, hogy miért fordított ilyen kevés időt erre a nyelvjárásra, amelynek mégiscsak megalapozó jelentősége kellene legyen osztják nyelvjárási kutatásaihoz. Amikor a Társaság engem a mordvinokhoz küldött, főleg szókészlet gyűjtésére, a Társaság akkori titkárától (aki akkor éppen Bátyám volt) írásos utasítást kaptam, amely arra késztetett, hogy amennyiben lehetséges, népköltészetet gyűjtsek és felhívta a figyelmemet a szövegek sokoldalú hasznára.
Már-már úgy látom, hogy a Társaság ezúttal teljességgel megfeledkezett az
9 I. Sz. Semanovszkij (1873–?1922/?1923/?1936) értékes néprajzi és régészeti gyűjteménye a szalehardi múzeumba került, mely ma az ő nevét viseli (Lipatova 2005).
ösztöndíjasnak a szükséges útmutatásokat kiadni, pedig ezt a tapasztalatlan férfiút a legnagyszabásúbb terepmunkára küldték, amelyet a Társaság finnugor területen megszervezett (…).
Következett ezután a kondai nyelvjárás, amelyet kb. 7 hétig vizsgált. (…) Utána a szurguti kerület osztjákjaira került sor, akiknek a nyelvjárása véleményem szerint jobban különbözik a kondai és irtisi nyelvjárástól mint az észt a finntől (az én kondai emberem nem tud beszélni az itteni osztjákokkal). K. először a távoli vahi nyelvjárást kutatta valamivel több mint két hónapig. Innét semmiféle szöveget nem hozott, még egy mesét sem, legfeljebb valamelyest találós kérdéseket. A Vaszjugannál, amelynek a nyelvjárása ugyancsak eltérő, K. az elmúlt nyáron mintegy három hónapot dolgozott. Szövege ismét kevés. A folklór pusztul, a folyó felső folyásánál pedig állítólag lakik egy ismert énekmondó, de oda a nyári úton nem volt alkalmatos eljutni és az utazás is sok időt rabolt volna el.
K. most a tremjugáni nyelvjárást kutatja. Azután következnek az obi nyelvjárások, de kellene járnia a Jugán és a Pim, Szalim mellett is. Berjozov környékére semmilyen körülmények között nem jut el az ősz előtt, mégha tartaná is eddigi tempóját. (…) Vajon milyen lesz ennek az öt évig tartó kutató útnak az eredménye? A nyelvészeti oldal úgy ahogy – de miféle lesz a folklórzsákmány, amely pedig oly fontos. Jóval értelmesebben cselekedett a magyar Pápay, aki majdnem egy évet fordított az obdorszki nyelvjárásra, és nagyon gazdag folklór anyagot takarított be. (…)
A Társaságnak legkevesebb két ösztöndíjast kellene kiküldenie, de még jobb lenne hármat. Az osztják terület olyan kiterjedt és nehéz, hogy egy ember képtelen megbirkózni vele. Hogy tisztes eredmény szülessék, ahhoz nagyjából 8 év ésszerű munka kellene. Két évet az irtisi, demjankai, kondai és szalimi nyelvjárásokra, hármat a szurguti kerületi és a vaszjugáni nyelvjárásokra kellene fordítani, és ugyancsak hármat az északi osztjákokra. Itt vannak olyan nehézségek, amelyekről másutt fogalma sincs senkinek. Az utazások temérdek időt rabolnak el. Az informátorok orosz nyelvtudása helyenként igen hiányos (így pl. K. jelenlegi tremjugáni nyelvmestere – aki egyébként a hét napjaiból láthatólag hármat részegségben tölt el – egyenesen ijesztően beszél oroszul, bár ő e vidék legjobb orosz „tudora”; a Kazim mellett – az itteni erdész kijelentése szerint – pedig egyetlen osztják sem akad, akivel oroszul lehetne érintkezni). (…)
Semmiképpen nem akarom kifogásolni Karjalainent. A hiba szerintem a tervben, pontosabban annak hiányában van.” (Hajdú Péter fordítása finnből, Hajdú–Mikola 1992: 155–157.)
Úti beszámolóiban Karjalainen részletesen megindokolja, miért döntött egy-egy útirány kiválasztásáról látszólag kapkodva. Szibériában az akkori útviszonyok között az évszakok fordulóján olykor hetekre lehetetlenné vált a helyváltoztatás. Ezért csak akkor és oda lehetett utazni, amikor működött a vízi vagy téli út. Az utazás viszontagságairól a következő rövid részlet is meggyőzi az olvasót: „Eredeti szándékom szerint a Szamarovo és Szurgut közötti területen kellett volna tevékenykednem, és onnan fokozatosan húzódni feljebb az Obon, közben bejárni a nagy mellékfolyókat úgy, hogy ezen az ún. déli területen a Vaszjuganon fejezzem be a munkát. De mivel ezen az isten háta mögötti vidéken, távol az Obtól télen kissé nehézkes az élet, és mivel a mellékfolyókon a téli közlekedés rosszul
működik, elhatároztam, hogy a múlt nyáron [1899 nyarán] a szurguti körzet északkeleti csücskében, a távoli Vah folyó mentén próbálok dolgozni. Júliusban meg is érkeztem a Vah folyó melletti központi településre, Larjatszkojéba, amely Szamorovótól mintegy 1100 versztnyire van, és szeptember végén visszaindulhattam volna. De egy kis megfázás megakasztotta úti terveimet. Miután több mint négy hétig nyomtam az ágyat, meg kellett elégednem azzal, hogy végignézem, hogyan fordul az idő téliesre, elzárva előlem a civilizált világba vezető nyári utat. De a téli út sem vált gyorsan járhatóvá. Csak november 27-én tudtunk elindulni Larjatszkojéból, és még akkor sem lehetett a folyó jegén utazni, hanem kereshettük a kerülőutakat a száraz földszorosokon, patakokon és félig befagyott mocsarakon keresztül. December 10-én végre ismét Szurgutban voltam. Miután szereztem egy nyelvmestert, március 22-ig dolgoztam vele, amikor magánügyeimet intézendő rövid időre visszatértem a hazámba” (Hamina, 1900. május 21-én, JSFOu. XIX/3: 3–4.).10
Az 1899. november 27-től december 10-ig tartó utazásról a könnyen felboruló rénszarvasszánon, a szabad ég alatt töltött éjszakákról és egyéb viszontagságokról még pontosabb képet kaphatunk Karjalainen a Vahi osztjákok (Vachin ostjakit) című írásából (JSFOu XX/2: 28–32, Karjalainen 1983: 114–117). Mindebből kiderül, milyen nehéz körülmények között folyt a nyelvi gyűjtés.
10Alkuperäisen aikomukseni mukaan olisi minun nyt pitänyt työskennellä Samarovon ja Surgutin välillä ja sieltä vähitellen nousta Obia ylöspäin, käydä suurilla sivujoilla ja lopettaa Vasjuganilla työni tällä n.s.
eteläalueella. Mutta kun eläminen talvella syrjäisissä seuduissa, kaukana Obilta on hiukan vaivaloista ja kun talvinen kulkuyhteys sivujoilla on huono, päätin viime kesän aikana koettaa saada suoritetuksi Surgutin piirin koilliskulman, etäiset Vah-joen seudut. Heinäkuussa saavuinkin Vahin kuntakylään, Larjatskoehen, johon Samarovosta lasketaan olevan noin 1.100 virstaa, ja syyskuun lopulla olin valmis sieltä lähtemään. Mutta vähäinen vilustuminen teki lopun matkatuumista. Viidettä viikkoa vuoteessa viruen sain tyytyä katselemaan miten talvi teki tuloaan vähitellen sulkien minulta kesätien ihmisten ilmoihin. Mutta ei talvitietäkään nopeaan kulkukuntoiseksi tullut. Vasta marraskuun 27 p:nä voi Larjatskoesta lähteä, ja silloinkaan ei vielä ollut ajateltavaakaan tavallisia jokiteitä kulkea, vaan saimme etsiä kiertoteitä poikki kankaiden, purojen ja puolisulien soiden. Joulukuun 10 päivänä olin vihdoinkin taas Surgutissa. Kielimestarin saatuani työskentelin siellä maaliskuun 22 p:ään, jolloin yksityisten asioiden tähden läksin lyhyelle käynnille kotimaahan.
(Haminassa, toukokuun 21 p:nä 1900, SUSA XIX/3: 3–4.)
2. ábra. Karjalainen útvonala