Kabelács Vilmos
tunk. Húst hoztunk a kispesti munkahelyemről, ke-nyeret szállítottunk a Béke téri közértbe. De jártunk Imrén is ennivalóval, és kimerészkedtünk Vecsésre krumpliért. Ez nem volt veszélytelen, mert már gyü-lekeztek az orosz csapatok. Öten-hatan, néha tízen is voltunk. Alig ettünk valamit. Amikor nem volt elég ennivaló, bementem a Húsiparhoz. A kollégám adott.
„Pakolj fel szalámival, meg ami van” – mondta. Vit-tem belőle a kapitányságra is.
A pékségektől szereztünk kenyeret. Nem kényszerí-tettünk senkit fegyverrel, a forradalom nevében kér-tünk. Mindig adtak. Részeg nem volt. Mentem a pos-tahivatalba is pénzért, a tanácsházára kellett vinnem.
Volt egy pár halott. Amikor temették őket az új lőrin-ci temetőben, mi adtuk a díszsortüzet. A kölyköket, gyerekeket elzavartuk, de a gimnazisták külön alaku-latot csináltak. A vezetője értelmes srác volt. Náluk is volt fegyver, de ők beljebb mentek. Fel volt osztva a terület.
Valamivel később költöztünk be a pártházba a máso-dik feleségemmel. Nem sok lehetőségünk volt, mert nem tudtam az elsőtől elválni. Mondtam a rendőrpa-rancsnoknak, az anyóssal lakom együtt az Állami te-lepen, s ő kiutalta nekünk az egyik szobát. Már több család lakott ott, azok, akiknek az orosz tankok szét-lőtték a házát, lakását. Itt volt a szobánk a legszélső, bal oldali emeleti ablaknál. Ebben volt a bezárt pán-célszekrény, de egyikünk sem nyitotta ki. A pincében húzódtunk meg a támadáskor, sok gyerek volt. Ha nem voltam szolgálatban, én is ott voltam. Tele lett az egész ház. Ott laktunk egész végig. A ház épség- ben maradt, az oroszok nem lőttek rá, valószínűleg tudták, hogy pártház volt (még látszott a csillag nyo-ma a külső falon). A feleségem naponta bejárt a Csip-kegyárba, mert ha nem jelent meg, nem fizették ki a bérét. Megalakult a munkástanács, de nem volt mit dolgozni.
Javarészt a rendőrségen voltunk, onnan küldtek min-denfelé, sokszor járőröztünk. Ismertünk az Állami te-lepről egy családot, vittek azok minden mozdíthatót, fosztogattak. Bekísértük őket a kapitányságra.
A benti laktanyákban megadták magukat – itt kinn nem volt semmi se. Laktak itt is ismerős tisztek, az egyik a páncélosoknál szolgált, a Reviczky utcában la-kott. Megállítottuk a rendőrségi kocsit, ő ült benne.
Mondtam neki: „Idefigyeljetek, ne próbáljatok meg ellenünk harcolni, mi sokan vagyunk.” De sok tiszt és katona segített, bár légvédelmi ágyúkkal nem volt
mit tenni a tankok ellen. Mi nem kerestünk senkit a lakásán, az ávós tisztek is hadd éljenek. „De aki kijön az utcára, az kész van! Ha ellenünk harcol, akkor ha-lál fia, de nem lövünk, míg nem lőttök!”
A kispesti barikádnál is ott voltam – bementem az állomásfőnökhöz, és ráfogtam a fegyveremet: „For-radalom van, tolass ki egy vagont!” Ő maga tolatott ki, mert nem volt bent mozdonyvezető. Bementem a Kistextbe a Saurer dízelért – az egy nagy teherkocsi.
Azzal felborítottuk. Kötéllel megkötöttük és meg-húzattuk a tehervagont. Tíz perc alatt megvolt, ott hagytuk. Megmondtam az állomásfőnöknek, hogy ne merjék felállítani, ”mert te is halott leszel, holnap is erre portyázunk”. Jöttek az orosz katonák teherau-tón, lőszerrel. Nem tudtak továbbmenni. Leszállítot-tuk és elzavarLeszállítot-tuk őket.
Kint voltam a nagygyűlésen 30-án. Tele volt a tér, ott volt a szabadtéri színpadon a rendőrparancsnok meg a többiek, akkor még nem volt körbekerítve. Koráb-ban szemtanúja voltam, amikor a téren az orosz em-lékművet lehúzták kötéllel, teherkocsival.
Sokfelé jártunk. A csipkegyárnál beálltunk gépkocsi-val a kapualjba, ott őrködtünk. Molotovokkal meg-dobáltuk a tankot, a motorjához kellett bedobni.
Amikor kigyulladt, kiugráltak belőle az oroszok. Nem ejtettünk foglyokat, elszedtük a fegyvereiket, meg a derékszíjukat. Aztán elzavartuk őket: „Menjetek, amerre láttok!”
A Fórum mozinál lakkbenzines hordókat öntöttünk ki az Üllői útra, és azután begyújtottuk. Lángolt a város.
Úgy gondoltuk, hogy majd felrobbannak a tankok. A környéken működött egy festékbolt, az ott dolgozó Kovács Bélától kaptunk néhány hordó lakkbenzint.
Jöttek ezek az Állami telepi vagányok, vonszolták kéz-zel a nagy ágyút, mondtuk nekik: „Ne menjetek, mert szétlőnek az oroszok.” Úgy is volt. A Piros iskolánál hátul, a kertben állt az ágyú. Még egy fél órával előtte szóltam a srácoknak: „Vigyétek el az ágyút a francba, az oroszok szétlőnek benneteket.” Civil ruhás katonák voltak, de a tankon nem fog a légvédelmi ágyú, a leg-olcsóbb megoldás egy fél liter benzin. Aztán később hallottuk a lövéseket, ott négyen meghaltak. A no-vemberi támadás alatt itt, a rendőrség épülete előtt készítettük el a Molotov-koktélokat. Üvegeket a kör-nyéken kértünk, benzint adtak a töltőállomásokról.
„Ha nem adtok, lövünk!”
Hátul a Kőhídnál is jártunk. Egy Molotov-koktél elég volt egy tanknak. A hátulján, a motorra dobtuk be, a
tank meg beesett a közútra, lángolt rendesen. Kapták a gyújtógránátokat és a molotovokat. A repülőtérig nem jutottunk el, de kergettük a Gyömrői úton az oroszokat. Amikor egyet felrobbantottunk, akkor a másik már nem tudott továbbmenni.
Jártunk Pestimrén is a teherautóval. A villamosvo-nal mellett, már kint a mezőn (vagy a Tarkő utcánál) kergetett minket a helikopter. Eltaláltuk a platón lévő géppuskával.
A gimnázium pincéjében volt a segélyhelyen az uno-kanővérem is. Nem voltunk jó viszonyban. Azt kér-dezte, mit keresek itt. Öten-hatan kötözgették a se-besülteket.
Ha nem szól a Szabó – aki a kapitányságon dolgozott –, már én is halott lennék. Nagyon sok lett a tank, ennyi ellen már nem lehetett harcolni. Egyszer bevitettek a rendőrségre, valaki feljelentett, nem a mi rend- őreink. Elmondtam mindent, azután hazaengedtek.
A Szabó főhadnaggyal együtt voltunk a rendőriskolá-ban. Nagyon rendes ember volt. Egyik este bejött a pártházba: „Idefigyelj, ha élni akarsz, Vili, menjetek, hagyjátok a villanyt égve. Nagyon keresnek a karha-talmisták.” Akkor elindultunk, december 17-én men-tünk el az országból. Semmit sem vitmen-tünk magunkkal egy táskán kívül. Andaunál léptük át a határt. Engem itthon halálra ítéltek.
(Lejegyezte Heilauf Zsuzsanna 2007-ben.) A barikád romjai a lajosmizsei átjárónál, háttérben a Vörös Csillag Traktorgyár
Egyetemi hallgatók voltunk. 22-én, a Műegyetemen volt egy alakuló ülés, amikor megfogalmaztuk és el-fogadtuk a 16 pontot.
23-án, délután, 3-4 órakor a Bem-szobor elé men-tünk. Ott nagy tömeg volt, nem lehetett látni a vé-gét. A szónokokat nem jól hallottam, mert messze voltam. Később a Kossuth térre mentünk, azután a Rádióhoz. Oda 8-9 óra tájban értünk, már sötétedett.
Akkor már voltak közöttünk katonák, de még nem volt lövöldözés. Később én is kaptam egy puskát.
Hogy ki lőtt először, azt senki sem tudja megmonda-ni, én sem. Őrjítő tömeg volt, ordítás, visítás és a lö-vések zaja. Csepelről és talán más gyárakból is jöttek teherautóval, onnan osztogatták a fegyvereket. Én is kaptam egy dióverőt, de nem volt hozzá töltényem.
Emlékszem, ballonban voltam. Egy vérző, eszmé-letlen embert a karjainál fogva húztam kifelé a ve-szélyzónából. Nem ismertem, de úgy mondom, a barátom, hiszen egy oldalon voltunk. Közben lőttek, de valahogy eszembe se jutott, hogy féljek. Csak se-gíteni akartam. Nagyon nehéz volt, borzasztóan vér-zett, de élt. Kihúztam az Üllői útig. Jött egy kis platós teherautó, bádog platójú, szerencsére megállt. Arra feltettük, és kértem, hogy vigyék el valamelyik kór-házba. Ez már 10, fél 11 körül lehetett.
Elindultam hazafelé, de csak akkor vettem ész-re, hogyan nézek ki, amikor az Üllőin felszálltam a villamosra, és tágultak tőlem az emberek. Az arcom és a ruhám is véres volt. Ők a villamoson talán semmiről sem tudtak. Kiértem Lőrincre (a Petőfi Sándor utcában laktunk, apám fakereskedő volt még a háború előtt), amikor anyám meglátott, majdnem elájult.
A rádióból hallgattuk, hogy mi történik. Anyám ki-mosta az egyetlen ballonomat.
A pártháznál nagyon megvertek egy embert. Szeret-tük volna megmenteni. Akkor értem oda, amikor a bejárat körül már egy 30 fős tömeg ordított, és kö-zépen egy ember összekuporodva mondogatta, hogy nem ávós. De a tömegből azt kiabálták: „A pártbizott-ságból való!” A fejét, szemét beverték. Szerencsére
a rendőrök körbevették, kiemelték és elvitték, így menekült meg.
A dióverőt leadtam a kapitányságon, nem használ-tam. Lett helyette másik fegyverem. A megvert em-ber miatt mentem be a kapitányságra, Papp alezre-deshez. „Jó hogy, jön, alakítunk egy olyan egységet, akik járják az utcákat és vigyáznak a rendre” – mond-ta. Így kerültem a kapitányságra.
Egy nagy autóval hárman Papp-pal bementünk a Corvin közbe jelentkezni, egy bőrkabátos, energikus férfi vezette a kocsit. Ő is forradalmár volt. Azért mentünk, hogy bejelentsük, a lőrinci rendőrség átáll a felkelőkhöz. A Corvin köz már nagyon romos volt, géppisztolyos gyerekek őrizték. Leálltunk, csak gya-log tudtunk bemenni. Két civil és a Papp az egyen-ruhájában. A corvinos fiúk azt hitték, hogy fogoly-ként hozzuk. Géppuskával kísértek a parancsnokhoz.
Bocskai-sapkás, régi katonatiszt lehetett, nagyon határozottan beszélt. A falhoz állítottak minket, úgy mondta el Papp rendőrkapitány a mondanivalóját.
Erre a parancsnok azt válaszolta, hogy jól van, men-jenek haza, szervezzék meg az őrséget, és próbálják megtartani a rendet.
Később igazolványt is kaptam, amit a Kopácsi írt alá.
A két pisztolyt a belügyminisztérium épületéből (a Margit híd lábánál) szereztem. Nem voltak már ott rendőrök, de a folyosókon ládákban állt a fegyver, bezsírozva. Kivettem két pisztolyt és lőszert hozzájuk.
Azzal jártunk esténként járőrözni.
Ez volt a feladatunk. Papp 2-3 fős járőröket szerve-zett. Kijárási tilalom volt, azt mondták, hogy ne té- továzzunk, főleg ha fegyveressel találkozunk. Alacso-nyan lőjünk. A rendőrlaktanyától 1 indultunk, végig az Üllői úton, majdnem az Iparvasútig mentünk. Az üzleteket védtük. Több egység is cirkált. Azután visz-szamentünk a kapitányságra. Kaptunk egy teát, zsíros kenyeret.
Jött ez a bizonyos nagygyűlés Lőrincen, én is ott áll-tam a tömegben, és összefutotáll-tam a Sokoray Béla
1 A rendőrkapitányságtól