Katonatársak, a kép jobb szélén Fonyódi Géza
a mai M1-M7-es úton át, Gazdagréten, a Kisgellért-hegyen keresztül jutottunk haza a XVIII. kerületbe.
Az út négy órába került. Amikor lejutottunk a Tabán lankáira, gondoltuk, hogy átmegyünk az Alagúton.
Odasettenkedtünk a végéhez, de furcsa érzés lett rajtunk úrrá. Ahogy végig néztünk rajta, azt gondol-tuk, nem létezik, hogy egy ilyen fontos útszakaszon nem történik semmi. Ezért nem mentünk be, hanem visszafordultunk. Elindultunk a Szabadság híd felé. A híd előtt már kiértünk a partra, nem volt ott senki. A hídfőnél állt egy férfi, de a hídon nem mozgott senki.
Zörejek hallatszottak a Dimitrov és a Kálvin téren. Ott állt egy férfi a Gellért Szálló végénél, kiderült, hogy egy jugoszláv újságíró volt, rossz magyarsággal be-szélt velünk. Ő mondta, hogy jó, hogy nem mentünk át az Alagúton. Borzasztó érzés volt a hídon egyedül keresztülmenni. Teljesen nem lehetett átlátni, mert ködös volt. Ott azután mindenféle utcákba, terekbe tértünk be. Az Astoriánál mentünk át a Kiskörúton.
Elindultunk a Rákóczi úton. Mindenfelé iszonyú rom-halmaz, kószáló emberek, katonaság sehol. A Corvin mozi előtt, a Népszínház utcán, a Mátyás téren át, kijutottunk a Füvészkerthez. Mindezt gyalog. A Fü-vészkertnél nem mertünk tovább menni, mert ahogy kinéztünk a volt Alfa mozi sarkánál, láttuk, hogy az Üllői úton – orral befelé – ott álltak sűrű sorban a harckocsik és páncélautók. Egy harckocsi, négy pán-célautó, egy harckocsi, négy páncélautó. Látszottak a sisakok, hogy a páncélautók tele vannak katonával.
Úgy gondoltuk, átmászunk a Ludovika háromméte-res kerítésén és valahogy eljutunk Lőrincre. Már el is kezdtünk mindenféle romokat, téglát kerülgetve átmászni, amikor valaki az egyik emeleti ablakból kiszólt: „Fiúk, ne csináljanak hülyeséget, a kert hem-zseg az orosz harckocsiktól!”
Egy gyári telephely előtt, ahol az óriási kapura egy legalább háromméteres rúdra szerelték a nemzeti zászlót, állt egy kis IFA Framo autó. Benne egy fiatal-emberrel, akinek ún. „dióverő” puskája volt a vezető-ülésben keresztben. Megismerkedtünk vele. Elindult volna valahová a Rákosokra, de nem mert. Mi meg a XVIII. kerületbe igyekeztünk eljutni. Összeálltunk.
Vállalta, hogy elvisz bennünket. A zászlót leszereltük a kapuról, rábütyköltük a Framóra, és elindultunk ki-felé. A Fonónál elbúcsúztunk egymástól, és mindenki ment haza.
A téglagyár mellett, a Thököly úton haladtunk haza-felé a barátommal együtt. Érdekes módon, ahogy
be-fordultunk a Vasvári Pál és a Kossuth Lajos utca sar-kán, az egész családom és minden rokonom kint állt a kapu előtt, mert ágyúdörgés hallatszott a város fe-lől. Legnagyobb meglepetésükre megjelent két olyan alak, akikre nem gondolhattak. Nagy ovációval fogad-tak bennünket, a barátom elbúcsúzott, hazament, én pedig megkezdtem otthon azt a boldog időt, ami ugyan sötét volt a lövöldözések, rombolások miatt, de legalább nem voltam katona.
A Fröhling pék1 hősies módon üzemelt. Mindig na-gyon sokan álltak ott sorban. Ebben édesanyám ügyeskedett, de a tömeg miatt sűrűn ott álltam mellettük és beszélgettünk. Érdekes jeleneteknek voltunk tanúi. Ferihegyet elfoglalták a szovjetek, és onnan indultak különféle felderítő repülésekre. Még Il–28-as bombázó is elhúzott felettünk, 300 méteren, vagy még annál alacsonyabban is. Volt, aki ilyenkor lehasalt, volt, aki röhögött. Szerintem azok, akik hasaltak, idősebbek voltak, és féltek a bombázások miatt. A fiatalok meg azért nevettek, mert felmérték, hogy nem azért repülnek ott, hogy az embereket bántsák, arra nem is volt idejük, mert villámgyorsan eltűntek, nem is tudtak volna bántani senkit.
Szemben a pékséggel, a Balassa utca és az Üllői út sarkán egy 85 mm-es légvédelmi ágyú volt leállítva.
Le volt rögzítve, mögötte a téglagyár fala és fiatal, szerintem hozzá nem értő emberek kezelték.
Ezek a fiúk, ha lánctalpcsörgés hallatszott, beugráltak a téglakerítés mögé. Amint a harckocsi elment és nem bántotta a löveget, akkor visszaugráltak, belenéztek a csőbe, megvárták, míg megjelent a harckocsi, gyorsan belelöktek egy golyót, ráhúzták a zárat és elsütötték.
Hát, ez általában nem jól sikerült. Így találták el a Pe-tőfi utca sarkán lévő patikát, ami levágott végű épület lévén, pont derékszögben állt a Balassa utcai sarok-kal szemben. Mire tűzkész állapotba került a löveg, elment a harckocsi, és helyette a gránát szétlőtte a patikát. A löveggel szemben volt a pékség.
A szétlövését is volt szerencsém látni, egy szovjet harckocsi tette. Régen a posta a Kossuth Lajos utca és a Vasvári Pál utca sarkán volt. Az ajtaja az Üllői út felé nyílt. Onnan hallottuk, hogy jön egy harckocsi.
Azt is, hogy a fiúk megint beugráltak a téglakerítés mögé. Fölbukkant a harckocsi Vecsés felől, befarolt a Vasvári Pál utcába és közvetlen közelről célzás nélkül
1 Ez nem a Béke téren túli Fröhling-pékség, hanem a másik, a Fővárosi Sütőipari Vállalat 1802. számú üzemegysége a Vasvári Pál utca sarkán.
szétlőtte az ott álló löveget. Azután továbbment Pest felé. Mégiscsak kióvakodtunk. Soha nem felejtem el a jelenetet, a tank ment Pest felé, és lóbálódzott a lövege jobbra-balra. A lövegtől lefelé, a jobb oldalon, az Üllői úton az egyik házba belelőtt egyet, de az már repeszgránát volt, mert a löveget robbanó gránáttal lőtte szét. Egy-egy lövést leadott jobbra-balra, aztán ment Pest felé.
Ez mind a Szekeres Tomi halála után történt. Amikor én hazajöttem, a Tomi szegény már halott volt.2 Az üzletük és lakásuk is az Üllői úton volt, befelé menet a bal oldalon, a Vasvári és a Városház utca között kb.
félúton. Valaki azt mondta, hogy vízért indult, mert a Városház utca sarkán volt egy vízcsap.
Négyen voltunk barátok, nagyon szerettük egymást, köztük volt Lévai Sándor. Lehet a testvéri szót is hasz-nálni. November 4-ig semmiben nem vettem részt, csak hallomásom volt az eseményekről. Tudtommal benne volt a kerületi ellenállási mozgalomban. Eny-nyit tudok róla, részleteket nem. Érdekes dolog, hogy nagyon gyakran viszontlátom őt az egyetemisták tün-tetési felvételein, feleségemmel együtt meggyőződé-sünk, ő az, aki a koszorút vagy a zászlót viszi elől. Úgy
2 A 19 éves Szekeres Tamás október 26-án halt meg.
tudom, azután vidéken bújtatták, de végeredmény-ben megúszta. Valószínűleg annak köszönhetően, hogy sürgősebb ügyük is volt az ezzel foglalkozó bel-ügyi alkalmazottaknak.
Egyszer civilben kimentem a Petőfi utca és Üllői út sarkára. Ott volt egy olyan beálló, mint amilyen mos-tanában a buszmegállóban van. Nézegettem jobb-ra-balra, történik-e valami. Lánccsörgést hallottam, és behúzódtam ebbe a beállóba. A jármű ment to-vább, az Üllői úton befelé. A zaj miatt nem hallottam, hogy közben a Kossuth Lajos utcában a Petőfi utcán keresztül több harckocsi keresztezte a két utcát, és ment a Kossuth Lajos utcán befelé. Elindultam haza-felé futva, majd befordultam a sarkon, és földbe gyö-kerezett a lábam. Ott állt az utcán nyolc orosz harc-kocsi, az utolsó is beljebb a saroknál, ezért nem lát-tam. Kiszálltak az emberek és beszédbe elegyedtek az egyik utcai lakótársunkkal, Csordás bácsival. Orosz hadifogoly volt, tudott velük beszélni. Én nagyon megijedtem, de nem törődtek velem. Hazamentem, ezek meg a beszélgetés után visszaszálltak a kocsikba és elmentek befelé.
(Lejegyezte Torma Imre 2006-ban.) Sérült lakóház a téglagyár és az Üllői út között