Kardos Kázmér
kötelező az orosz nyelv tanulása az iskolában, és így nehézséget okozott számomra a helyzet megmagya-rázása. Szerencsémre a málházóm Albertirsára való tót származású volt. Ő, Gér Márton tudott szlovákul, és nagy nehezen – jó néhány percnyi vitatkozás után – sikerült megértetnie a helyzetet. Máig sem tudom, hogy miként sikerült a parancsnoknak eldönteni, vajon merre induljon.
Ezen a reggelen még megérkezett a váltótársam Ceglédről. Következő szolgálatomra csak 25-én reg-gel kellett mennem, akkor még többé-kevésbé volt vonatközlekedés. A nappali órákban még el tudott utazni, aki nagyon akart, mert akadozva ugyan, de volt néhány személyvonat. A teherforgalom is kezdett csődöt mondani, a rendező pályaudvarok megteltek, és fel kellett oszlatni a célállomás előtt a vonatokat.
A nem romlandó árukkal nem is volt baj, azonban a pestszentlőrinci állomáson – egyebek között – ösz-szegyűlt mintegy 140, élőállattal rakott vagon. Nem tudtunk sem enni-, sem innivalót adni nekik. Nem maradhattak itt. Az állomás tolatószemélyzetével hozzákapcsoltuk ezeket a vagonokat egy 424-es soro-zatú gőzmozdonyhoz (akkor a legkorszerűbb magyar
gyártmányú vontatójármű volt, jóvátételbe is sokat vittek belőle a Szovjetunióba). Majd menetirányítói közreműködéssel lebeszéltük a vonalon lévő állomá-sokkal, hogy csak akkor fogjuk elindítani, amikor a jel-zők Rákospalotáig szabadra lesznek állítva (az ottani vágóhíd fogadta a vágásra szánt állatokat). Mert ha ezt az irdatlan hosszú vonatot valahol megállították volna, akkor szétszakad, noha súlyra nem volt túl nehéz, de a megengedett 150 tengelynél jóval több, mintegy 280 tengely (kb. 1400 méter hosszú) volt.
Nagy aggodalommal kísértük végig az útját telefo-non, de a mozdonyvezető ügyességének és a jó szer-vezésnek köszönhetően szerencsésen megérkezett a szerelvény a rendeltetési helyére.
25-én este nem volt, aki leváltson, és az állomásfő-nök kérésére reggelig maradtam. Akkor már teljesen leállt a közlekedés, sokan jöttek gyalog a városból, szerettek volna hazajutni. A várótermek általában zárva voltak éjszakára, de most sokan egészen Lőrin-cig gyalogoltak, abban reménykedve, hogy itt, a vá-ros szélén van valamilyen közlekedés. Szóltam a mál-házónak, hogy ne csukja be a várótermeket. Sokan a padokon aludtak, pihentek. A várakozó utasok Pestlőrinc vasútállomás
(közöttük gyermekes szülők is voltak) könyörögtek, hogy találjunk valamilyen lehetőséget a hazautazá-sukra. Az állomáson volt rendszeresítve egy 326-os sorozatú tolatómozdony, amely az ipartelepekre (többek között a téglagyárba is) érkező vagonokat állította be ki- és megrakáshoz. Az állomás kocsimes-tere, Liskó Lajos, vecsési volt (akárcsak én és még ket-ten), a mozdonyvezető Üllőn lakott. Megbeszéltük, hogy az állomáson álló üres vagonokból kiválasztunk hármat, és a mozdonyhoz tartozó paklikocsival együtt elmegyünk, elvisszük az összegyűlt, várakozó utaso-kat Üllőig. Mi Vecsésen leszállunk, a mozdonyvezető a többieket elviszi Üllőig, ott kioltja a mozdonyban a tüzet, leengedi belőle a vizet (nehogy szétfagyjanak a csövek). Ha majd helyreáll a rend és a forgalom, így újra üzembe lehet majd helyezni.
Összeállítottuk a szerelvényt, a fedett paklikocsiban voltak a nők és a gyermekek, a nyitott tehervagonok-ban a férfiak, mintegy 80-100 személy. Az állomás-főnököt megkérdeztem, hogy kinek írjam át a szol-gálatot, erre azt mondta, hogy írjam be a naplóba, hogy „a szolgálatot befejeztem”. Így tettem, majd felszálltam a mozdonyra, a mozdonyvezető és a fűtő mellé. Nagyon figyeltünk, mert nem tudtuk, hogy mi a helyzet, nem robbantották-e fel valahol a síneket, mert már 16 órája nem volt rajta közlekedés. Piszko-sul figyeltünk, nem mentünk gyorsan. Amikor a bevá-gásból kibukkantunk a Kőhíd után, megláttuk a tölté-sen kiépített géppuskafészket. Mondtam a mozdony-vezetőnek, hogy menjünk szép nyugodtan, senki ne tegyen félreérthető mozdulatot. A géppuskát kezelő
katona ránk irányította a fegyvert, de hál’ istennek nem történt semmi. Többen leszálltunk Vecsésen, a vonat továbbment Üllőig. Mint később megtudtam, az utasok könyörgésére a mozdonyvezető elvitte őket Monorig, majd onnan jött vissza Üllőre. Később, amikor a forgalom beindult, már nem ő hozta vissza Pestszentlőrincre a mozdonyt. Elhagyta az országot és Kanadába került.
Azután már nem tudtam bejárni szolgálatba, nem volt közlekedés. Úgy tűnt, hogy november 4-én ismét munkába állhatok, de az éjszaka folyamán hallottuk a 4-es út felől a lánctalpas járművek dübörgését, ami nagyon baljós előjelnek bizonyult. A vecsési ál-lomáson az állomásfőnök azt mondta nekem, hogy egyes vonatok ugyan Vecsésig közlekednek, de in-nen nem mennek tovább. Vegyem fel nála a szolgá-latot. Csak azok a vonatok közlekedhettek, melyeket az állomáson levő orosz parancsnok engedélyezett.
Autóbusz-közlekedés sem volt, ezért a feleségem sem tudott munkába járni. Ő volt Üllőn a boltvezető.
De egy alkalommal Üllőről átjött egy rendőr és közöl-te velünk, hogy ha nem nyitjuk ki a boltot, akkor a mi felelősségünkre kinyitják és kiadják az ott levő élel-miszert. Erre úgy döntöttünk, hogy kerékpárral átme-gyünk. A bevételt nem lehetett postára adni, mert az sem működött, ezért azt naponta magunkkal vittük Vecsésre, és a padlásfeljáró alá ástuk el. (Amikor már fel lehetett adni, kiderült, hogy több mint 200 ezer forintot őrizgettünk, ez akkor sokévi fizetésünknek felelt meg.)
Egyik alkalommal délután kerékpároztunk hazafelé a kihalt 4-es úton, amikor a Vecsés és Üllő között levő kiserdőből fegyverropogás hallatszott. A feleségem 6 hónapos terhes volt. Szerencsére egyikünket sem találták el (lehet, hogy csak ijesztésnek szánták a so-rozatot). Másnap a feleségem ismét kinyitotta a bol-tot, de onnan már lovas kocsival hozták haza, mert megindult nála a szülés. Kórházról szó sem lehetett, a vecsési szülésznő vezette le a szülést, de a baba nem élt. Ezután én jártam át egyedül Üllőre úgy, hogy éj-szaka az állomáson dolgoztam, nappal a boltban.
Vecsési szolgálatom alatt feltűnt, hogy Cegléd felől jön egy vonat, ami megáll a már említett kiserdőnél, a mozdony bejön Vecsésre, majd visszamegy Üllőre, és onnan kimegy az erdőnél hagyott kocsikért. Nem tudtuk mire vélni ezt a dolgot. Az egyik nap, a kora esti órákban bejött egy orosz katona a forgalmi irodá-ba. Az állomásparancsnok magából kikelve elkezdett
ordítozni vele. Kíváncsi lettem, hogy mi bőszítette így fel. Kinéztem az állomás mögötti területre és láttam, hogy egy nyitott platós teherautón vasdrótokkal hát-rakötözött kezű fiatalok vannak. Akkor döbbentem rá, hogy ezeket várja a kiserdőnél levő szerelvény.
Az állomások automata kapcsolású telefonjait a köz-pontokban süketté tették, így csak helyi vonatkozású beszélgetéseket lehetett folytatni. De volt egy úgy-nevezett „áruirányító vonal”, amelyben benne volt egy-egy rendelkezési szakasz (pl. Budapest–Szolnok) valamennyi állomása. Ezt a szolnoki telefonosok át-kötötték a debreceni szakaszba, így tudtam beszélni a debreceni forgalmistával, akinek bemondtam a kis- erdőtől induló vonat számát. Később úgy hallottam, hogy valahol Debrecen környékén megállították ezt a szerelvényt és kiszabadították a fiatalokat. Azok szegények – általában kiskabátban – igen vékonyan öltözöttek voltak az akkor már meglehetősen hűvös időjáráshoz.
November második felében megindult, ha mérsékel-ten is, a forgalom. Újra be tudtam járni a pestszent-lőrinci állomásra. Az éjszakai órákban nem nagyon közlekedett vonat, kivéve a szovjetek ellenőrző me-nete, ami egy 424-es mozdonyból és előtte is, mö-götte is két-két nyitott kocsira felrakott fegyverekből és a kezelőszemélyzetből állt. A menet Ferencváros állomásról indult és Szemeretelepig közlekedett, majd onnan visszatért Ferencvárosba. Ezt a menetet valamelyik vasutas elkeresztelte „indián menet”-nek.
Egyik alkalommal az éjszakai órákban megérkezett ez az „indián menet”, de a megszokottól eltérően nem haladt át az állomáson, hanem megállt. Bejött a for-galmi irodába egy fiatal főhadnagy, és nagy nehezen értésemre adta, hogy szeretnének elmenni Kőbá-nya-Kispest állomásra, de nem a fővonalon, hanem az úgynevezett vontatóvágányon. Reméltem, hogy jól értettem, de sehogyan sem tudtam elmagyarázni neki, hogy azon a vágányon hetek óta nem közleke-dett semmi, és kérdéses, milyen állapotban vannak a sínek. Féltem, hogy ha valami baj éri őket, akkor en-gem fognak felelősségre vonni, méghozzá rövid úton.
(Gondolom érthető, mire gondolok.) Próbáltam arra rábírni, hogy egy embert küldjön a menet előtt gya-log, aki megvizsgálja a vágányok állapotát. Nem
bol-dogultam vele (én legalább is azt gondoltam), és szól-tam a szlovákul beszélő málházónak, hogy próbálja elmagyarázni neki a problémát. Ekkor nagy megdöb-benésemre megszólalt magyarul, hogy érti, miről van szó, nyugodjak meg. Kiderült, hogy kárpátaljai ma-gyar gyerek, aki Kijevben az egyik gimnázium francia szakos tanára volt. Ezután jó barátságba lettünk, és minden éjszakai szolgálatomban hoztak valamilyen ajándékot, zsírt, cukrot, cigarettát, alig győztem hazahordani.
A forgalom nagyon nehezen állt vissza a rendes ke-rékvágásba, nem közlekedett minden személyvonat.
A szerelvények nagyon zsúfoltak voltak, a kocsik lép-csőjén is utaztak mindig néhányan. Az egyik délutá-non, az I. őrhelyen szolgálatot teljesítő váltókezelő szólt, hogy a Kőhíd környékén lesodródott egy utas, a fején megsérült. Kiküldtem egy tehervágány-gép-kocsit, hogy hozza be a sérültet. Közben hívtam a mentőket és szóltam az állomásfőnöknek is. A sérült (aki egy kissé ittas volt) tiltakozott a mentővel való elszállítás ellen, de a főnök, miután felvette a jegyző-könyvet, ragaszkodott ehhez. Több hónappal később – akkor már Kőbánya-teher állomáson dolgoztam – felhívtak telefonon a rendőrségtől, hogy másnap menjek be az Andrássy út (akkor Magyar Ifjúság útja) 62.-be, egy halálos baleset ügyében. Egész éjjel alig aludtam valamit, mert akkoriban nem volt valami megnyugtató, ha abba a nem túl jó hírű épületbe kel-lett menni. Beérkezésem után tudtam meg, hogy az, aki nem érezte magát súlyos sérültnek, a kórházba szállítás után meghalt, olyan súlyos volt az állapota.
„De miért kell ezért engem kihallgatni?” – Gondoltam magamban. Erre a rendőrtiszt megkérdezte, hogy nem érzem-e bűnösnek magam ennek az embernek a haláláért, mert ha én nem indítom el a vonatot ad-dig, amíg mindenki be nem száll a kocsikba, akkor ez az ember még most is élne. Ez a rendőr akkoriban ritkán utazhatott vonaton, mert igen elcsodálkozott azon, hogy legalább 250-en utaztak a lépcsőkön, mert nem fértek fel máshová, és ha én nem indítom el a vonatot, ott vertek volna agyon az állomáson.
(Lejegyezte Heilauf Zsuzsanna 2006-ban.)