• Nem Talált Eredményt

Csürke Károly visszaemlékezése

kommunista tanácselnök is jelentkezett arra, hogy újra vezető legyen. De sikertelenül. Velem szemben lakott a Nagyenyed utcában. Sokan szidták, de én nem tudok rá rosszat mondani. Becsületes munkásember-nek tartom őt, aki szerintem senkimunkásember-nek nem ártott.

A forradalom alatt Lakatos üzent nekem, hogy segít-sek a rend fenntartásában, hogy ne legyen se önbí-ráskodás, se fosztogatás. Én akkor visszaüzentem neki, hogy kár volt félnie, őrá is épp úgy vigyáztunk, mint a többiekre.

A Béke téren nemzetőrséget szerveztünk, én is csatla-koztam hozzá. A fő feladat az volt, hogy a kerületben, a Szarvas csárdától kifelé biztosítani kellett a rendet.

Önbíráskodás ne legyen, senkit ne bántsanak. A füg-getlen magyar bíróság dolga, hogy ítélkezzenek, nem a miénk. Erről tudott a forradalmi bizottság elnöke, dr. Balogh György is. Egy alkalommal azt mondta:

„Fiúk, vigyázzatok, fegyver van a kezetekben, ha azt használjátok jogtalanul, akkor gyilkosok vagytok!”

Biztosan tudom, mindenki tudta, hogy mi van a kezé-ben, hiszen katonaviselt emberek voltunk. Nem vol-tak gyerekek, elküldtem őket. Guszlován Istvánnak, a Béke tér parancsnokának is ez volt a véleménye.

(Ő most Ausztráliában él.) Mielőtt tizedikén szétug-rott a társaság, előtte való nap jött egy illető, aki lát-hatóan nem közénk tartozott. Valami ruszin gyerek lehetett, akit előreküldtek az oroszok, hogy derítse fel, kik és mennyien vannak a téren. Azt mondta, hogy a Kőhídtól jött, ott szétverték őket az oroszok, és onnan menekült. Volt, aki azt mondta, hogy fegy-verezzük le, mert puska, karabély volt nála. Pista azt mondta, hagyjátok a fenébe, semmi értelme nincs, tudom, hogy reggel, hajnalban támadni fognak.

A Béke téren két-háromszázan lehettek katonák és civilek. Főleg gyalogsági fegyverek, kézifegyverek vol-tak, de volt ott négy löveg is. Három nehéz légelhárí-tó ágyú és egy négycsöves, az a Marosvásárhely ut-cában állt, bent a köszörűs előtt. A nehéz légelhárító ágyúból egy lőtt, eltalált egy harckocsit, de abból nem lőttek vissza. Akkor azt mondták, hogy mi sem lövünk többet, és ne bántsuk őket. Az a négycsövű ágyú gép-kocsira volt szerelve, elég sokat lőtt a repülőkre. Az orosz repülők elég alacsonyan jöttek. Sugárhajtású gépek voltak ezek, nyilván kíváncsiak voltak, mi tör-ténik a Béke téren. Nemcsak a légelhárítóból, hanem a karabélyokból is tűzeső árasztotta el őket. Úgy-Barikádnak használt vagon az iparvasúti átjáróban

hogy a következő repülők már nagyon nagy magas- ságban repültek el.

A Béke teret – szerintem – november 10-én vagy 11-én számolták fel az oroszok. A vezetőnk összehí-vott minket: „Mondjátok meg mindenkinek, itt nincs mese, ha megindul a támadás, úgyis aknázni kezde-nek minket.” Akkor már tudtuk, hogy a laktanya ud-varán, hátul beszivárogtak az oroszok. Azt is tudtuk, hogy a Corvin köznek, a Széna térnek vége. Láttuk, hogy Újpesten még mentek a nyomjelzős lövedékek, szóltak a fegyverek, de már ott is elég gyatrán. Vala-hol Csepel irányából is, de másVala-hol seVala-hol.

Az oroszok harckocsival jöttek. Először végigaknázták az Üllői utat. Verték végig, de nem a lakóházakat!

Az Üllői út szélén volt a három légelhárító ágyúnk, a Flak3 meg bent volt a Marosvásárhely utcában, 15 méterre. A Brassó utcai iskolához öt harckocsi állt.

Körbefogták, és alaposan átnézték az iskolát. Gon-dolom, a Kassa utcai iskolánál is ugyanez lehetett a helyzet, meg más iskoláknál is. Végeredményben, akik ott voltak, azok eltűntek! Az Istvánnak az volt a terve, hogy 3-4-es csoportokban induljunk be Pestre.

Azután irány a határ. Háromszor-négyszer megmo-toztak az oroszok, hogy nincs-e nálunk fegyver, de nem volt. Így kerültem nyugatra. Hárman voltunk a csoportban.

Az első éjszaka – nagyon sokan mentünk ki – egy nagy teremben szalmát terítettek le vastagon, kap-tunk egy-egy takarót is, és ott aludkap-tunk. Egy nap után Eisenstadtba vittek át bennünket. Onnan kerültünk át egy másik helységbe vonaton, amit aztán Belgium- ba irányítottak. Bécsben megállt a vonat, és egy úr cigarettát kínált nekünk. Sajnos egy magyar társaság kikapta a kezéből a tárcát, és elszaladtak vele. Ak-kor támadt egy ötletem: ha otthon rendet tudtunk tartani, akkor itt miért ne tudnánk? Azokkal, akikkel a vonaton egy fülkébe kerültünk, megszerveztük a mi csendőrségünket. Egy pesti autószerelő cigány-gyerek, a Jocó barátom, a sógorom, Fischer József, a BSZKRT főmérnöke, valamilyen Ferenc, horthysta repülős százados és a tatabányai plébános, Bányász Károly. Nagyon jól elláttak bennünket a vonaton, pe-dig vöröskeresztes vonat volt. Mindjárt hoztunk egy szabályt, hogy a vonatról senki nem szállhat le, csak mi. Varrtak nekünk karszalagot is a honfitársaink. Na-gyon nagy volt a lelkesedés, amerre mentünk:

„Jön-3  gépágyú

nek a magyar forradalmárok!” Németek, osztrákok, mindenki örült nekünk, igazi diadalmenet volt. Mire odaértünk Belgiumba, a vonaton nagy fegyelem volt, megtaláltuk azt a csoportot is, aki zabrált. Szétszed-tük őket, elvitSzétszed-tük más vagonokba, és ott rábíztuk a honfitársakra. Így érkeztünk Belgiumba. Kaptam bel-ga személyibel-gazolványt, dolgoztam.

Volt, aki hazajött, és azután sikerült újra kiszöknie. Én is hazajöttem a feleségemért és a lányomért. Azt sze-rettem volna, hogy ne otthon nőjön fel a lányom, ha-nem szabad emberként külföldön. Sajnos elkaptak.

Bevittek az őrszobára, majd a családomat hazaen-gedték, engem pedig bent tartottak. Sopronban volt a tárgyalásom, két hónapot kaptam, amikor mások sokkal többet kaptak ugyanezért. Egyébként a Söpte úti ávós laktanya tele volt katonákkal és civilekkel, akiket összeszedtek. Katonák, akik megtagadták a pa-rancsot, mi civilek, mert szökni próbáltunk. A tárgya-láson egy soproni ügyvéd mellém ült, és azt mondta, hogy elvállalja a védelmemet. Az oroszlán nem vé-dett úgy, mint ahogy ez az ügyvéd vévé-dett engem.

A két hónapot letöltöttem, és hazajöttem. A drágalátos kollégáim, a szomszédos brigád tagjai, géppisztollyal kísértek, mert akkor már munkásőrök voltak. Mond-tam is nekik: „Normálisak vagytok ti egyáltalán?”

Állandóan zaklattak, de csak jóval utána. A bírósá-gon azt mondták, ha még egyszer megpróbálom a szökést, a feleségemet is bebörtönözik, a lányomat pedig a gyermeknevelőbe viszik. Minden éjszaka me-netrend szerint jöttek. Részeg munkásőrök rendőrök-kel vegyesen, beugráltak a kerítésen, puskatussal verték az ajtót, a redőnyt. Akkor már megvolt a fiam is, a gyerekek álmukban forgolódtak, féltek. A felesé-gem díjbeszedő volt, azt mondta, hogy ez lehetetlen állapot.

Akkor a Dinamóban dolgoztam, és egy Kókai nevű ember volt az üzemi párttitkár. Konstruktőr volt, na-gyon jó szakember. A kísérleti üzemben dolgoztam, és nagyon jól összebarátkoztunk. Egy idő után én is kiborultam az állandó zaklatástól, és egy alkalommal elmeséltem neki, hogy mi folyik. Azt mondta, hogy nem ígér semmit, de kimegy a kapitányságra, és megnézi, mit tehet. Délután felhívott a műhelyből, azt mondta, menjek haza, nyugodtan pihenjem ki magam, nem fognak többet zaklatni. Garanciát vál-laltak értem.

Bementem a belga követségre, hogy nem tudnának-e valamiben segíteni, mert volt olyan, akit kiengedtek

innen. Nagyon rendes volt a belga követ. Kaptam be-utazási engedélyt, minden papírt, olyant is, hogyha én a magyar határt egy méterre elhagyom, már a bel-ga állam védnöksége alatt állok.

A feleségem öccse ma Texasban, Dallasban él. Időn-ként haza szokott jönni. A Jocó barátom, akivel együtt mentünk Belgiumba, Kanadában élt, és ott is halt meg. Megnősült, egy francia nő volt a felesége. Itt-hon van eltemetve a lőrinci temetőben, a felesége hozta haza. A szülei mellé temettük.

Guszlován Istvántól, aki a Béke tér parancsnoka volt, van egy levelem. Őt kb. 25-30 éven át kerestem. Tud-tam, hogy Ausztráliában él, de nem tudTud-tam, hogy hol. Egy ismerős volt olyan kedves, hogy feladott ott egy hirdetést a helyi magyar újságban, hogy keresem az Istvánt. Utána az István jelentkezett levélben. Az unokája tavaly (2015-ben) volt itthon. Remélem, a Pista él még.

(Lejegyezte Torma Imre 2006-ban.

2016-ban a szöveget kiegészítettük.4)

4  Köszönjük a Pestszentlőrinc–Pestszentimre Jubileumi  Tanácsadó Testületnek, hogy átadták a 2016. augusztus  30-i ülés jegyzőkönyvét. Ezen az ülésen beszélgettek  Csürke Károllyal.

A Béke tér

Abban az időben a Kossuth L. u. 107/a szám alatt laktam, de nem tartózkodtam itthon, mert katona-időmet töltöttem, 1955. november 1-től 1957. no-vember 17-ig. Abban az időben az esztergomi harc-kocsiezred katonája voltam. […]

A Maros utcai laktanya – ami ávós volt – elfoglalá-sában segédkezett az ezred két harckocsija. Egyik éjszaka nagy termekben szalmán aludtunk, és arra ébredtem, hogy egy tisztféle rázza a vállam, mert egy akcióra kellettek az emberek. Felkeltem és egy harc-kocsideszant legénységeként elindultunk valahová.

Kiderült, hogy a Déli pályaudvarnál lévő Maros utcai laktanya elfoglalásában kellett segédkeznünk. A harc-kocsiknak és a katonáknak semmilyen szerepük nem volt azon kívül, hogy ijedtséget okoztak.

Azután november 4-én az oroszok a bekerített Bu-dapesten a Kilián laktanyával együtt bennünket is megtámadtak. Óriási páncélos erővel kétórás ágyú-zás után térdre kényszerítették az ezredet. A kelen-földi híradós tiszti iskolába zsúfoltak bennünket ok-tóber vége felé. A harckocsik bent álltak az udvaron, nagy négyszögben, ott volt körülbelül 90 harckocsi.

Körbevették őket tehergépkocsikkal és dzsipekkel.

Számunkra rejtélyes volt, mit akartak ezzel. Időnként helikopter jelent meg a fejünk felett, igaz, Magyaror-szágon akkor még nem volt helikopter. Hajnalban az-zal riasztottak bennünket, hogy oroszok vannak a lak-tanya előtt. Óriási dörrenés hallatszott, ami megállás nélkül folytatódott. Szétlőtték a bejáratot és a nagy bástyarendszert, amit most is meg lehet nézni. Két óra alatt le is rombolták az épület sarkait, és belőttek az udvarnak arra a részére, ami látszott, és folytatták.

A harckocsikat lőtték. Úgy fél hét körül abbahagyták, közben kezdett kivilágosodni. Jöttek a hírközlők, hogy tegyük le a fegyvert, mert különben befejezik azt, amit elkezdtek.

A barátommal mi ketten kitörtünk, és ki is jutottunk.

Úgy sikerült az egész, hogy a sötétben a kihalt ud-varon kóvályogva nem tudtunk nyugodni. Mindenki az épületek pincéibe és nem tudom hová rohangált, észrevettük, hogy hátrafelé, Budaörs irányában na-gyon magas kőfal van. Mi ketten egymásnak bakot

tartva felmásztunk, és láttuk, hogy arra senki sincs.

Ezt közöltük a harckocsik között levő tisztekkel, lé-nyeg az, hogy ki tudtunk szabadítani 3-4 harckocsit, és ledöntöttük a kerítést. Ki is vittük a kocsikat abban a reményben, hogy majd csinálunk valamit. Erre nem került sor, mert kiderült, hogy a harckocsik nagy ré-szében csak a vezető ült. Nem volt sem lövegkezelő, sem parancsnok, sem töltőkezelő. Nem voltak hasz-nálhatóak. Amikor meghallottuk, hogy tegyük le a fegyvert, mert különben befejezik a támadást, akkor a vezetők kiugráltak a kocsikból, és berohantak a ré-sen. A barátommal pont akkor mentünk oda a réshez, hogy itt mi nem maradunk. Igen ám, de akkorra a de-szantokkal megszállták a domboldalt. Háromszoros csatárláncban kezdtek a rés felé jönni. Szerencsénk-re a réstől balra volt egy mély árok, belülről benőve bokrokkal. Halálsápadtan kirohantunk a résen és fe-jest ugrottunk az árokba. Nesztelenül elkezdtünk az ellenkező irányba kúszni. Mikor legalább 100 métert kúsztunk, akkor még 10 percig csendben maradtunk, leszegett fejjel. Utána óvatosan kidugtuk a fejünket és az ágak között láttuk, hogy kívül vagyunk. A csa-tárlánc már özönlött a réshez. Úgy számolom, hogy

A KISKATONA