A 7. könyv: antropológia 404

Plinius nemcsak a maga scala naturae-jának az élére helyezi az embert, hanem egy teljes könyvet szentel az emberi faj bemutatásának. A 37 könyv egészéből ez a könyv strukturálisan nem emelkedik ki. Ugyanakkor azzal a pozícionálással, hogy a 7. könyv a Földet benépesítő élőlényeket ismertető könyveknek a nyitánya, valamint – az enciklopédiában példa nélkül álló módon – teljes terjedelmében egyetlen fajnak az ismertetését tartalmazza, nyilvánvalóvá lesz kiemelkedő jelentősége. Mindkét megoldás

402 A kép az emberről, aki az élőlények közül egyedüliként jön a világra meztelenül és ezáltal védtelenül, Platón (Prót. 321c) óta visszatérő toposza az antik irodalomnak. Legszebb megfogalmazása Lucretiusnál olvasható (Lucr. 5. 212–217: „S itt van a kis gyerek is, mint kit kivetett a kegyetlen / Hullám, csórén fekszik a földön, nincs szava, nem tud/Mit sem tenni magával, amint kisegélte a fényre / Kínok közben a természet keze anyja hasából , / S bús sírással tölt el mindent, mint akinek még / Sok gonoszat kell elszenvednie élete sorján.” (Tóth Béla fordítása). Ugyanerről lásd még Cic. Rep. 3. 1; Sen. Mart. 11. 3.

403 Plinius műve ezért is unikum. Nincs még egy enciklopédia, amelynek szövege a folyamatos olvasás igényével lenne konstruálva. Erre mutatott rá már Italo Calvino is: CALVINO (1982) VII. Aude Doody a praefatio alapján inkább a célirányos olvasást valószínűsíti Plinius képzeteként az olvasóiról, de a folyamatos olvasásban való gondolkodást sem zárja ki: DOODY (2010) 94–96.

404 Ennek és a 7. könyv szerkezetét felvázoló következő fejezetnek az első megfogalmazása: DARAB (2014) 336–

343.

ugyanannak a vizualizálása: az emberi faj centrális helyzetének megmutatása a Naturalis historia univerzumában. Az enciklopédia a természet egészét az ember perspektívájából mutatja be. Ennek az antropocentrikus látásmódnak az alapja Plinius teleologikus szemlélete, amely természetfelfogásának a kulcsa:⁴⁰⁵ a Naturalis historia univerzumában minden az emberért jön létre, az ember szolgálatára.

A 7. könyv⁴⁰⁶ témájának a megnevezése azonban igen megtévesztő. Csalódni fog, aki az embernek a mai elvárásaink szerinti anatómiai és fiziológiai leírását, az antikvitás e téren szerzett ismereteinek az összefoglalását reméli megtalálni ebben a könyvben. Természetesen ilyen információkkal is szolgál – e tekintetben Aristotelés volt Plinius forrása.⁴⁰⁷ A 7.

könyvnek mintegy negyven részlete Aristotelés idevágó munkáiból származik, melyek a következők: Historia animalium, De generatione animalium és De partibus animalium.⁴⁰⁸ Azonban ezektől a forrásoktól eltérően, Plinius az anatómiai és fiziológiai ismereteket és megfigyeléseket nem rendszerezett formában közli.

További pliniusi sajátosság, hogy igen csekély információt kapunk az átlag, biológiai szempontból normális emberről. Ehelyett az extrémitásokról, a mese vagy a fantasztikum világába utalható lényekről, testi sajátosságokról, képességekről és jelenségekről olvashatunk részletesen és igen nagy terjedelemben. Nagyon helytálló Mary Beagon megfigyelése, hogy a normális esetek valójában csak rövid előjátékot jelentenek a rendkívüli esetek hosszas tárgyalásához,⁴⁰⁹ legyen szó terhességről (38–40), szülésről (45–47), a testi növekedésről (73–

75), az élettartamról (153–159) vagy éppen a halálról (173–187). Így kerülnek az elbeszélésbe óriások és törpék, kétnemű emberek, szélsebesen futó, avagy hátrafelé nőtt lábfejű különös népek, vagy éppen olyan esetek, amikor a halott „feltámad,” lemászik a halotti máglyáról, és mintha mi sem történt volna, hazamegy. Plinius általában az emberi faj és az átlag ember fiziológiájáról a további, 8–11. könyvekben ír, miként az anatómiájáról is, mindenekfelett a 11. könyv második felét kitevő összehasonlító anatómiában (130–283).

Mindennek narratív következménye is van. Egyrészt, az ember anatómiai felépítésének a zoológiai könyvek végére helyezése – ismét – világossá teszi e könyvek külön egységként is felfogható voltát. Ugyanez a narratív megoldás, a meztelenül világra jött csecsemő képe a 7. könyv elején és a gyapjasok szőréből készített togába öltöztetett ember képe a 8. könyv végén, teremti meg e két könyv alkotta kisebb egységet. Másrészt, a

405 BEAGON (2005) VII.

406 A 7. könyvről jó általános áttekintést adKÁDÁR–BERÉNYI-RÉVÉSZ (1986) 2201–2224. és NAAS (2002) 293–

325.

407 A 7. könyv egyéb részeiben pedig Varro: KÖNIG (1996) 292; SCHIPPERGES (1996) 303.

408 BEAGON (2005) 41.

409 BEAGON (2005) uo.

szaktudományos ismeretek helyébe lépő különlegességek, a rendkívüli tulajdonságokat és képességeket előtérbe állító tartalom alapvető szerepet játszik abban, hogy a 7. könyv szövegének több mint a fele anekdota.

IV. 2. a. A 7. könyv struktúrája

Annak ismeretében tehát, hogy a Naturalis historia antropológiája nem az ember anatómiáját és fiziológiáját írja le, indokolt áttekinteni, hogy miféle tartalommal és rendszerezésben ismerteti a tárgyát. A 7. könyv a következő tematikus egységekből épül fel:

1. Moralizáló bevezető ember és természet viszonyáról (1–5) 2. Különleges tulajdonságokkal rendelkező népek (6–32) 3. Az emberélet a születéstől a halálig (33–190):

a.) fogantatás, terhesség, születés, csecsemőkor, öröklődés b.) rendkívüli testi és szellemi képességek

c.) kiemelkedő erények

d.) kiemelkedő teljesítmények a tudományokban és a művészetekben e.) az ember sorsának kiszámíthatatlan volta; élettartam, halál

4. Az emberiség legjelentősebb találmányainak katalógusa (191–209)

5. Összhang a világ népei között: írás, borotválkozás, időszámítás (201–215)

A Naturalis historia antropológiájának tehát a következő tartalmi sajátosságai vannak. Az ember biológiai alapszerkezetét tárja fel, kiegészítve néhány fiziológiai adattal. Magában foglalja a patológiát: a születéstől a halálig számos betegség és fájdalom leírását, valamint a javallott terápiákat. A gyógyítást azonban majd a farmakológiai tárgyú 20–32. könyvek tárgyalják teljes részletességgel. Végül és mindenekfelett, az embernek nemcsak a fizikai, hanem a morális–etikai tulajdonságait is ugyanolyan hangsúllyal mutatja be, így a természeti leírás kiegészül az életismerettel.⁴¹⁰ Ebben a komplex értelemben Otho Casmann fogta fel az antropológiát 1596-ban megjelent Psychlogia anthropologica c. munkájában. Az antropológia fogalma az újkorban keletkezett, a mai felfogásunk szerinti antropológia Magnus Hundt Anthropologium (1501) c. munkájára vezethető vissza.⁴¹¹ Plinius 7. könyve tehát nem a Hundt, hanem a Casmann–féle antropológia-felfogásnak az előképe. Mai szóhasználattal megnevezve, valójában a kulturális antropológia tudományának a kezdete, első munkája.

410 SCHIPPERGES (1996) 297.

411 SCHIPPERGES (1996) uo.

A kettősség nemcsak tartalmilag, hanem – éppen abból eredően – a szemléletmódjában is alapvetően határozza meg a 7. könyvet. Megmutatja az ember fontosabb fizikai és szellemi–morális tulajdonságait, mindeközben az átlagos mellett jóval nagyobb figyelmet fordít az attól eltérőre. Ez utóbbinak is az extrém eseteire, amelyek nagyrészt a lakott világ peremén élő népeknél fordulnak elő. A világ pereme, Skythia, Aithiopia és India, valamint a közepe, Itália között ott feszül a civilizálatlanság és a civilizáció, a barbárság és a kultúra, a periféria és a centrum oppozíciója. Mindezzel összefüggésben olvashatunk az élet puszta fenntartását szolgáló és kultúrát nem teremtő népekről, extrém szokásokat (emberáldozat, antropofágia) követő emberekről, valamint az erény kimagasló, jellemzően római képviselőiről is.

Ennek az emberiség egészében, és az emberélet egyes részleteiben egyaránt megmutatkozó kettősségnek mintegy a természetfilozófiai megalapozását nyújtja a 7. könyvet bevezető, híres eszmefuttatás. Az első öt fejezet alapgondolata az antik irodalom egyik kedvelt, fentebb már idézett toposza: az ember, aki a többi élőlény feletti uralkodásra rendeltetett, születésekor a legkiszolgáltatottabb és a legtörékenyebb valamennyi élőlény között. Plinius nemcsak az emberről, hanem annak alkotójáról, a természetről is ebben a kettősségben ír: „Az első hely joggal jut az embernek, mert a nagyszerű természet – úgy tűnik – minden mást érte teremtett, ellenben ennek a nagy adományának kegyetlen ára van. Oly annyira, hogy nem is lehet egyértelműen megítélni, vajon a természet az embernek jó anyja, vagy inkább rideg mostohaanyja volt.”⁴¹²

A természet (natura) előrelátó gondoskodása (providencia) a benne élő lényekről, a sztoikus természetfilozófiából jól ismert gondolat. Az a kettősség azonban, amely a gyermekéről gondoskodó anya és a mostohaanya metaforikus oppozíciójában kap megfogalmazást, Plinius saját látásmódjának a kifejeződése. Plinius semmit sem látott és láttatott egysíkúan. Tapasztalt, Hispaniában és Germaniában szolgáló katonaként,⁴¹³ Róma elismert politikusaként, megismerte a világ, az ember és az emberélet ambivalens voltát.

Csodálta, de nem idealizálta még az általa legtökéletesebbnek tartott, isteni természetet sem, hanem józan realizmussal tekintett rá, valamint benne az ember helyzetére, annak ambivalens voltára. A 7. könyvet nyitó gondolat teljes jelentésképződése akkor történik meg, ha a könyvet záró feltaláló–katalógus⁴¹⁴ felől is értelmezzük, amely éppen az ember teremtette

412 Plin. NH 7. 1: Principium iure tribuetur homini, cuius causa uidetur cuncta alia genuisse natura, magna, saeva mercede contra tanta sua munera, ut non sit satis aestimare parens melior homini an tristior noverca fuerit.

413 KÖNIG–WINKLER (1979) 12.

414 Plin. NH 7. 191–209.

civilizáció és kultúra kiválóságait sorakoztatja fel. A természetnek kiszolgáltatott, de annak adományaival jól sáfárkodó, majd a természetet gyarapító, alkotó ember, aki a természet adományaiból teremt olyan világot, amelyben élni lehet — ebben mutatkozik meg ember és természet egymásrautaltsága és harmonikus szimbiózisa, amelynek a Naturalis historia, benne kiemelten a 7. könyv, az exempluma.

Ennek az exemplumnak még plasztikusabb megjelenítése a 7. könyvnek egy másik, az enciklopédia egészére is jellemző szövegstrukturáló megoldás: az információk elrendezése horizontális mozgásban, amelynek iránya kívülről befelé, a perifériáról a centrum, az oikumené peremvidékeitől az Imperium középpontjába, Itáliába és Rómába tart. A 9–32.

fejezet még az antik világ legtávolabbi vidékein, Skythiában, Libyában, Aithiopiában és Indiában élő mesés és fantasztikus népekről ad áttekintést.⁴¹⁵ Ez egyrészt egyfajta folytonosságot teremt a megelőző geográfiai könyvekkel, amelyek ezeknek a távoli vidékeknek a népeit és szokásait részletesen ismertetik. Ami azokból kimaradt: az extrémitás és a fantasztikum, a mesék és a csodák világa. Amit összefoglaló néven úgy neveztek, mirabilia: óriás termetű, törpe kicsinységű, egyszemű, kutyafejű, emberevő, csak a levegővel táplálkozó, varázserejű és –tekintetű, a lovaknál is gyorsabban futó, állatokkal közösülő, mindössze negyven évig vagy éppen kétszáz évnél is tovább élő emberek és életmódjuk, valamint szokásaik. Noha csodás népek, jelenségek vagy esetek előfordulnak Itáliában is, mint a varázserejükről híres marsusok,⁴¹⁶ vagy a parázson járó faliscusi Hirpi,⁴¹⁷ a mirabilia elsősorban és jellemzően a világ legtávolabbi pontjain élő, barbár népek körében tapasztalhatók.⁴¹⁸ Ezt maga Plinius is megfogalmazza: „Éspedig leginkább a tengertől távolabb élő népek dolgairól van szó, köztük olyanokról, amelyek – nincs kétségem felőle – sokak számára csodásnak és hihetetlennek fognak tűnni.”⁴¹⁹

Ez a struktúra azonban nemcsak az információhalmaz elrendezésének az egyik módja, hanem jelentéshordozóvá is válik. Ahogy közeledünk a centrum, Itália és mindenekfelett Róma felé, annak arányában teljesedik ki az extrémitással szemben a normalitás, a barbársággal szemben a civilizáció, a babonákkal szemben a tudás, a primitív élettel szemben

415 Ezeknek a területeknek az antik leírásairól és az ott tapasztalt vagy róluk hallott fantasztikumokról kiváló összefoglalást ad CAMPBELL (2006) 92–132.

416 Plin. NH 7. 15.

417 Plin. NH 7. 19.

418 A Naturalis historia etnográfiájáról, az irodalmi előzmények kontextusában is, igen részletes elemzést nyújt MURPHY (2004) 87–122.

419 Plin. NH 7. 6.

a kultúra világa. Ennek a kiteljesedésnek a végpontja Róma, a tudás és a moralitás, a civilizáció és a kultúra központja.⁴²⁰

Továbbá, ha a 7. könyv szövegének ezt a struktúráját a megelőző, geográfiai tárgyú négy könyvvel összefüggésben, azzal egységben szemléljük, akkor a következő megállapításra jutunk. A 3–6. könyvekben az orbis terrarum topográfiájának és népeinek a leírása éppen a Rómától távolodás irányában történik. Trevor Murphy ezt joggal nevezi triumphális geográfiának,⁴²¹ mert ebben képeződik le narratív módon Rómának a világot meghódító, azt területeivel, népeivel, azok szokásaival és tudásával együtt bekebelező útja. Ez az út azonban nem itt, a 6. könyvben, a földkerekség legtávolabbi pontján, Indiában ér véget.

A 7. könyvben, mintha csak az akkor ismert világ pereméről visszainduló győztes római hadsereg, lépésről lépésre visszajutunk Rómába, amelynek centrális pozíciója abban kapja meg kifejeződését, hogy a perifériáról minden ismeret Rómába jut, és ott összpontosul.⁴²² Az antropocentrikus látsámód és a teleológikus szemlélet mellett a Róma-központúság teremti meg a Naturalis historia ideológiai egységét.⁴²³ Ettől kezdve, legyen szó zoológiáról, botanikáról, vagy a képzőművészetek alkotásairól, a legtávolabbi vidékeken élő állatoknak,⁴²⁴ növényeknek⁴²⁵ és a görög művészet alkotásainak az útja⁴²⁶ – a Naturalis historia univerzumában – egyaránt Rómába vezet.

Az extrémitásoktól a hétköznapok normális világáig, a rendkívüli csodáktól az átlagosig, a barbárságtól a civilizációig és a kultúráig, a perifériától a centrumig — mindezen szempontok mellett, amelyek a 7. könyv szövegét egyszerre strukturálják, van még egy, éspedig a könyv témájából adódóan a legtermészetesebb, amely alapvetően meghatározza az ismeretek elrendezését: az emberélet útja a születéstől a halálig. A 33–190. fejezeteknek, csaknem az egész könyvnek a tartalma követi az ember életének alapfolyamatát: a fogantatás,

420 A NH-nak azokról a szöveghelyeiről és interpretálásukról, amelyek alapján felépül Rómának az a képe, amelyben a város nemcsak a civilizáció és a moralitás központja, hanem a világ egészére kiterjedő hatalmával az emberiség egészét adományozta meg a civilizációval, ld. FEAR (2011) 21–34.

421 MURPHY (2004) 129 skk.

422 Mary Beagon újabb értelmezése szerint, minthogy az információk tereken és korokon ívelnek át, Plinius enciklopédiája túllép a centrum és a periféria adta kereteken is. Nem a NH univerzuma Róma-központú, hanem Róma maga az univerzum, egy második Nap: BEAGON (2007) 39–40. Azonban, a NH az évszázadok során felhalmozódott, tehát értelemszerűen tereken és korokon átívelő ismeretek összegzését tűzte ki célul. Ezek keretéül a verbálisan is egyértelművé tett periféria szolgál, ahonnan minden ismeret és tárgy útja a centrumba, azaz Rómába vezet. Plinius egyik legfontosabb szempontja az információk elrendezésében (elegendő pillantást vetni a tartalomjegyzékeire), hogy az adott élőlény (pl. az elefántok), csodás lény (pl. a hippokentaur) vagy éppen a görög képzőművészet remekei mikor jelentek meg először Rómában. Ezért Beagon értelmezése, amely a centrum és a periféria adta kereteket kozmikus méretűvé tágítja, ezen belül pedig Róma centrális pozícióját a kozmosz élére emeli, túlinterpretálásnak tűnik.

423 MURPHY (2004) 50–51.

424 A circusba és az amphitheatrumba, miként erről a 8. könyv részletes képet nyújt.

425 POLLARD (2009) találóan botanikai imperializmusról ír.

426 A művészeti tárgyú könyvekkel összefüggésben ld. DARAB (2012) 65–66.

a szülés–születés, a felnövekedés, végül pedig a halál kisebb mértékben hétköznapi, túlnyomórészt a mirabilia kategóriájába tartozó eseteinek a leírásával. Ami pedig a felnövekedés és a halál között van, az ember életének kiteljesedése: ezt képviselik azok az exemplumok, amelyeket az értelem (ratio), az erkölcs (mos), valamint az erények (virtus) szinte kivétel nélkül római nagyjai példáznak.

A 7. könyv azonban nem a teljes megsemmisülés gondolatával, az élet végének nem a sötét képével zárul, hanem az emberiség legjelentősebb találmányainak és feltalálóinak a katalógusával,⁴²⁷ összekapcsolva ezt azokkal a találmányokkal, amelyekben a különböző népek és kultúrák között konszenzus alakult ki: az írás, a borotválkozás és az időszámítás.⁴²⁸ Ezt a huszonöt fejezetnyi szövegegységet Plinius azzal a mondattal vezeti be, hogy ennek a felsorolásnak itt van a helye (consentaneum videtur), mielőtt elhagyná ennek a könyvnek a tárgyát, az emberi természet ismertetését (priusquam digrediamur a natura hominum). A Naturalis historia logikája szerint ez kétszeresen is igaz. Egyrészt összefügg az ismeretek elrendezésének a hármasságával, amely a lelőhely vagy az élőhely leírásából, utána a rövid bemutatásból, végül a felhasználásból áll.⁴²⁹ Ezt a Pliniustól szisztematikusan alkalmazott narratív struktúrát kivetítve a 7. könyvre, a különböző népek élőhelye, majd ezeknek, illetve egyes kiemelkedő személyeknek a hol fizikai, hol szellemi, hol etikai–morális szempontú jellemzése után mindaz, amit az emberiség feltalált, és azokkal kibontakoztatta a természet adta lehetőségeit, a harmadik narratív egység, a felhasználás funkciójának felel meg. Az ember, akinek egész életútját Plinius a születésétől a haláláig kíséri végig, azzal tölti be a természettől rendelt hivatását, ha a csak neki megadatott ratio segítségével hasznára lesz a természetnek, az életnek. A természet mint anya, világra hozza és elindítja újszülött gyermekét életútján. Mindennek utilitasa abban manifesztálódik, hogy az ember az itt felsorolt, a tudományok, a mesterségek és a művészetek világát megteremtő találmányaival kiemeli saját magát a természeti létből.

Ezzel szorosan összefügg a találmányok katalógusának másik jelentése. Az ember mint inventor az ars és a disciplina megteremtésével a civilizációt és a kultúrát teremti meg.

Ez a gondolat pedig részben éles oppozícióban áll a könyvet nyitó képpel: a földön fekvő, minden veszélynek kiszolgáltatott, csak sírni képes csecsemő képével, valamint a barbár népek civilizálatlanságával. Ugyanakkor vissza is csatol, és ezzel keretbe is fogja a 7.

könyvet: a feltaláló és alkotó ember képe a végpontja annak az útnak, amelyről olyan

427 Plin. NH 7. 191–209.

428 Plin. NH 7. 210–215.

429 Az előfordulás / fellelés – bemutatás – felhasználás narratív hármasságáról és annak konzekvens alkalmazásáról ld. a III. 1. Aitiológiai anekdoták c. fejezetet.

plasztikus képet kapunk a 7. könyv folyamán. Plinius végigvezeti olvasóját az ember és az emberiség életútján, majd a végén szinte felmutatja: ecce homo. Ez az ő antropológiája: nem biológiai evolúció, hanem kulturális kiteljesedés.

IV. 2. b. A 7. könyv excessusai. Viri illustres: a politikai közélet nagyjai⁴³⁰

A 7. könyvnek több mint a felét kitevő excessusok vagy dokumentálható történelmi esetek, vagy anekdoták, vagy ezek sorából felépülő, igen sűrű biográfia. Mindegyik esetben az információk pliniusi osztályozásának a historia kategóriájába tartoznak, funkciójukat pedig az exemplumban jelölhetjük ki. Az exemplum szó számtalanszor előfordul az enciklopédia szövegében, hol a szó szerinti ’példa’, ’például’, hol a ’példázatos eset’, ’történelmi példa’

jelentésben.⁴³¹ A 7. könyv hírességekről szóló excessusai mindkét szerepet betöltik. Vagy valóban példaként szolgálnak, mint Agrippa, aki azon ritka esetek egyike volt, aki farfekvéses magzatként élve jött a világra. Többnyire azonban a példázatos eset szerepét töltik be: etikai-morális értékeknek, avagy az életünket irányító, de megfoghatatlan erő (pl. felicitas, fortuna) működésének a példázatai. Az exemplumok egyik nagy csoportja a római közélet hírességeit álítják reflektorfénybe, és feltehetően ismert esetek voltak, amelyeket vagy a variánsukat mások is megörökítették: Varro, Livius, Valerius Maximus és Verrius Flaccus.⁴³² Ami a szövegben való elhelyezkedésüket illeti, ahhoz hasonlítható, mint a korinthoszi bronzról tudósító információk látszólag ad hoc szétszórtsága, amelyek azonban a látszat ellenére a könyv textusának összetartó erejeként funkcionálnak.

A 7. könyv exemplumainak nyitánya Augustus császár leghűségesebb és legmegbízhatóbb katonájának, majd vejének, Agrippának az életútja, annak a kettőssége,⁴³³ a lezárása pedig az após császárnak, Augustus életének a kétarcúsága.⁴³⁴ Amit ez a keret magába zár, a különféle erényeknek, a virtusoknak a legkiemelkedőbb példái. A példák pedig csaknem kivétel nélkül a római közélet legkiemelkedőbb személyei és teljesítményeik, kivéve a tudományok és a művészetek világát, amelyben a görög kiválóságok dominálnak.⁴³⁵ Mindezeknek a sorába illeszkednek azok a példák, amelyek nem kiemelkedő, sőt gyakran

430 Ennek a fejezetnek az előzménye: DARAB (2001); DARAB (2014) 349–355.

431 A szöveghelyeket ld. SCHULTZE (2011) 170.

432 BEAGON (2005) 50.

433 Plin. NH 7. 45–46.

434 Plin. NH 7. 147–150.

435 Plin. NH 7. 123–127.

névtelen embereket örökítenek meg,⁴³⁶ akik azonban valamiben elsők vagy úgynevezett

’legek’ voltak.⁴³⁷ Összességében ez a több mint százfejezetnyi szöveg a virtusoknak a legkülönlegesebb és nem ritkán a legfantasztikusabb exemplumait sorakoztatja fel, valóban megtörtént esetek és anekdoták sokaságának az elbeszélésével. Italo Calvino nem véletlenül jellemzi a 7. könyvet úgy, hogy egy antik Guiness-Records Book.⁴³⁸

Agrippa és Augustus pliniusi vitájának az alapvető sajátja, amelynek egyben az exempluma is: az ambiguitása avagy ambivalens volta. A közéletben és katonaként egyébként sikeres Agrippa⁴³⁹ életéről összességében sötét képet fest. Agrippa egész életében betegeskedett, életét halálos veszedelmek közepette élte le, a magánélete boldogtalan volt, halála is korán érte. Bár Plinius láthatóan nagyobb figyelmet szentel Agrippa élete árnyoldalának, mégis szerencsésnek tartja, hogy farfekvéses újszülöttként életben maradt, ami igen ritka eset volt.

Az ember életének kettőssége, egyszerre sikeres és mégis boldogtalan volta, ami Agrippa életének rövid jellemzésében is némi hangsúlyt kap, a nagy narratív egységet záró exemplumban, Augustus életének az ambivalenciájában kapja meg még plasztikusabb megfogalmazását. Sőt, valójában az első mondatot leszámítva, hogy tudniillik Augustust az egész emberiség a szerencsés és boldog emberek között tartja számon, Plinius Róma első császárának mind a köz-, mind a magánéletéről maradéktalanul és nyomasztóan sötét képet fest.⁴⁴⁰ Agrippának és Augustusnak csaknem maradéktalanul a szerencsétlenséget reprezentáló élete abban a kontextusban értelmezhető, amely köré ennek a nagy narratív egységnek az egésze és az egyes portréi is csoportosulnak: a sors kiszámíthatatlansága

Az ember életének kettőssége, egyszerre sikeres és mégis boldogtalan volta, ami Agrippa életének rövid jellemzésében is némi hangsúlyt kap, a nagy narratív egységet záró exemplumban, Augustus életének az ambivalenciájában kapja meg még plasztikusabb megfogalmazását. Sőt, valójában az első mondatot leszámítva, hogy tudniillik Augustust az egész emberiség a szerencsés és boldog emberek között tartja számon, Plinius Róma első császárának mind a köz-, mind a magánéletéről maradéktalanul és nyomasztóan sötét képet fest.⁴⁴⁰ Agrippának és Augustusnak csaknem maradéktalanul a szerencsétlenséget reprezentáló élete abban a kontextusban értelmezhető, amely köré ennek a nagy narratív egységnek az egésze és az egyes portréi is csoportosulnak: a sors kiszámíthatatlansága

In document Idősebb Plinius Naturalis historiája irodalomtudományos olvasatban (Pldal 83-97)