A Naturalis historia az ókor enciklopédikus irodalmából az egyetlen, amelyet teljes terjedelmében átörökítettek az antikvitás utáni századok. Ezt a kitüntetett pozíciót annak köszönhette, hogy ez volt az egyetlen antik mű, amely összefoglalta a görög–római tudás és kultúra egészét. Bár más-más okból, minden kor figyelmét magára vonta, ismertsége és elismertsége az ókorban és az azt követő századokban is csaknem töretlen volt.129 Már a Kr.
u. 2. századtól kezdve folyamatosan idézik – olykor szó szerint – olyan írók, mint Gellius,
127 Különösen NAAS (2002), CAREY (2003) és MURPHY (2004) hangsúlyozza a NH-nak ezt az aspektusát.
128 CONTE (1994) 73. Már Ovidius is így élte meg római identitását: Romanae spatium est Urbis et Orbis idem.
(Fasti 2. 684).
129 RONCORONI (1982) 151–167.
Apuleius, Tertullianus, Ammianus Marcellinus, Hieronymus, Augustinus, vagy a 6. század enciklopédistája, sevillai Isidorus.130 A Naturalis historiát a szerző halálától, Kr. u. 79-től eltelt évszázadokban kéziratok sokasága őrizte meg.131 Plinius művének töretlen tudományos tekintélyét mi sem mutatja jobban, mint hogy 1700-ig 222 teljes és 281 válogatott kiadása jelent meg.132 A fennmaradt kéziratok száma meghaladja a háromszázat, amelyekből mintegy száz a teljes szöveget tartalmazza, és további csaknem száz kivonatokat javarészt az asztronómiai és a gyógyászati tárgyú könyvekből.133
E monumentális mű teljes szövegének fennmaradását a benne foglaltak tudományos értéke biztosította. A 16. századig a Naturalis historia volt a természettudomány, amelynek kérdéseiben Plinius abszolút tekintélynek számított.134 Mindenekelőtt a mű asztronómiai,135 botanikai136 és gyógyászati könyveit137 tanulmányozták és használták a gyakorlatban. Már a 4.
századból is ismert olyan kalendárium és orvosi receptkönyv, amelyek Plinius leírásainak kivonatolásával készültek.138
A Naturalis historia legnagyobb népszerűségének a humanizmus korában, mindenekelőtt a 15. században örvendett.139 Az antik kultúra iránti fokozott érdeklődés még inkább ráirányította a művelt világ figyelmét Plinius művére, amelyből minden ismeret megszerezhető volt, így az akkori képzés nélkülözhetetlen tankönyvévé vált. Ezt az igényt könnyebben tudta kielégíteni a nyomtatott példányok megjelenése. 1469-ben, Velencében jelent meg a Naturalis historia első nyomtatott kiadása (editio princeps), amely további kiadások sorát indította el. Ezek Itálián kívülre, Németország, Franciaország, Spanyolország, Anglia, Csehország, Lengyelország és Magyarország egyetemeire, magas rangú személyiségeinek magánkönyvtáraiba és királyi udvaraiba is eljutottak.140 A nyomtatásra előkészítés szükségessé tette a szöveg filológiai vizsgálatát és a helyes szöveg megállapítását.
Az átörökítés több évszázados folyamata során erősen romlott szöveg javítására első
130 WINKLER (1997) 364–366.
131 GUDGER (1924) 269–81; WINKLER (1997) 367–374.
132 WINKLER (1997) 373.
133 BORST (1994) 360–374. A gyógyászati könyvek (az úgynevezett Medicina Plinii) kivonatolásáról és felhasználásáról az antikvitás utáni századokban: DOODY (2010) 135–152.
134 GUDGER (1924) 270–273.
135 EASTWOOD (1986) 197–251.
136 MORTON (1986) 86–97.
137 FRENCH (1986) 252–281.
138 WINKLER (1997) 365–367.
139 GUDGER (1924) 273.
140 GUDGER (1924) uo.; WINKLER (1997) 370; GESZTELYI (2004) 229–230.
alkalommal a 14. században került sor, amikor is Petrarca egy Plinius-kézirat javítására vállalkozott, majd ugyanebbe a kéziratba írta be megjegyzéseit és emendatióit Bocaccio is.141
A humanisták érdeklődése kiterjedt a Naturalis Historiának azokra a könyveire is, amelyek addig alig vonták magukra a figyelmet. A mű utolsó öt könyve (33–37), amelyek az ásványok és a fémek sokaságát, majd a képzőművészetekben való felhasználásukkal összefüggésben az építészet, a festészet, a márvány- és a bronzszobrászat és a kisművészetek történetét tárgyalják, az antik művészettörténet legteljesebb összefoglalását tartalmazza. Az ókor építészeti és művészeti emlékeinek megismeréséhez, a műgyűjtők darabjainak meghatározásához a 33–37. könyvek nélkülözhetetlen segítséget nyújtottak. Így például az 1506-ban előkerült Laokoón-csoport – amely Michelangelóra oly nagy hatással volt – azonosítását Plinius leírása142 tette lehetővé. A humanisták utazásaik során útikönyvként használták Plinius művét akár a földrajzi, akár a műemléki látnivalók leírása miatt.143
A Naturalis historia művészettörténeti fejezetei legnagyobb hatással magára a művészettörténet-írásra voltak.144 A szobrászat és a festészet történetének azt a görög koncepcióját, amelyet egyedül Plinius műve őrzött meg, és amely szerint e műfajok fejlődése a merev és a részletekben kimunkálatlan kezdeti állapottól egyenletesen halad a tetőpontig, ahonnan fokozatos hanyatlásnak indul, lényegében változatlanul vette át és alkalmazta a reneszánsz művészettörténet-írás.145 A Kr. e. 3. században alkotó szobrász, Xenokratés írta meg elsőként a festészet és a szobrászat történetét, amelyet már ő is evolúciós folyamatként mutatott be.146 Plinius Xenokratés művét beledolgozta a Naturalis Historiába, és ezzel nemcsak az abban foglalt ismereteket örökítette át a későbbi korok számára, hanem a fejlődés elvű művészettörténeti koncepciót és gondolkodásmódot is. Ez tér vissza a művészettörténet-írás atyjaként147 számon tartott Giorgio Vasari Vitaiban is.148
Míg a Naturalis historia művészettörténeti fejezetei a téma meghatározó forrását jelentették egészen a 19. századig, a mű egésze a szaktudományok kialakulásával és a kutatásokon és kísérleteken alapuló eredmények gyarapodásával egyenes arányban veszítette
141 WINKLER (1997) 369.
142 Plin. NH 36, 37.
143 WINKLER (1997) 369–70; Petrarcával és Bocaccióval összefüggésben LESTER (2009) 65–73.
144 Tudománytörténeti összefüggésben elemzi a jelenséget DOODY (2010) 152–162. Ennek a legteljesebb, a szövegmegfeleltetésekig menően részletes, monografikus feldolgozása: BLAKE MCHAM (2013)
145 GOMBRICH (1985) 80–87; GOMBRICH(1987) 8–15.
146 SCHWEITZER (1963) 105–127.
147 Xenokratésnak mint a művészettörténet-írás és a művészetkritika megteremtőjének (ld. SCHWEITZER (1963) 127: "Xenokrates blieb der Galilei der antiken Kunstforschung") a jelentőségét jóval szkeptikusabban ítéli meg RUMPF (1967) 1531–1532, és újabban SPRIGATH (1997) 129–143, aki az elsőséget továbbra is Vasarinak ítéli.
148 Plinius közvetítő szerepének jelentőségét mutatja, hogy Vasari a maga művének bevezetőjében egyedül őt nevezi meg név szerint is forrásaként: VASARI (1983) 37.
el addigi tekintélyét.149 A tudományos eredmények és a Naturalis historiában foglaltak szembesítése gyakran a Plinius művében leírt ismeretek valótlanságát bizonyította. Ez vezetett annak a negatív Plinius-képnek a kialakulásához, amely szerint az enciklopédia téves információk tárháza.150 A folyamatot jól mutatja az a jelentős visszaesés, amely a Naturalis historia kiadásaiban már a 17.151 és még inkább a 18. században mutatkozik.152
A 19. században megszülető ókortudomány153 másfajta érdeklődéssel fordult a mű felé. Egyrészt az ókor történelmi, földrajzi, természettudományos és művészettörténeti ismereteinek, vagyis a görög–római kultúra megismerésének a kiapadhatatlan forrását látta benne. A Naturalis historia – Theodor Mommsen szóhasználatával élve – egy Studierlampenbuch volt.154 Ez az újfajta érdeklődés ismét ráirányította a figyelmet magára a szövegre is. A szöveg hagyományozódásának a feltérképezése és a pontos szöveg megállapításának eredményeként elkészült a műnek az a két kritikai kiadása,155 amelyek mind a mai napig meghatározó jelentőségűek, a legújabb kétnyelvű kiadások is ezeket tekintik kiindulópontnak szövegkialakításuk során.
Ugyancsak a 19. században vette kezdetét a Plinius-kutatás egyik legmarkánsabb iránya, a csaknem kizárólag német filológusok által képviselt ún. Quellenforschsung vagy Quellenkritik.156 Ennek alapját maga az idősebb és az ifjabb Plinius teremtette meg. Az idősebb Plinius egyrészt a praefatióban olvasható, már említett kijelentésével, amely szerint 100 írónak mintegy 2000 kötetéből vett 20 000 említésre méltó adatát használta fel enciklopédiája megírásához.157 Másrészt azzal, hogy a felhasznált művek szerzőit név szerint, két csoportra osztva158 fel is sorolja a Naturalis historia minden egyes könyvéhez készített tartalomjegyzékének a végén, sőt forrásait olykor még a főszövegben is megnevezi. Az ifjabb Pliniusnak már ugyancsak idézett leveléből159 pedig részletes képet kapunk nagybátyja
149 Plinius művének megítélésében az a jelenség is tetten érhető, amelyet az emlékezet jelentőségének alakulásáról az európai kultúrtörténetben Todorov úgy fogalmaz meg, hogy „az emlékezet a megfigyelés, a kísérlet, az ész és az értelem javára szorult vissza”: TODOROV (1996) 32.
150 A Naturalis Historia kifejezetten szaktudományos részleteinek az újabb vizsgálatai azonban éppen a szöveg pontos és helyes olvasatának a fontosságára mutatnak rá, és ennek eredményeként Plinius – és a római tudományos irodalom – rehabilitálására intenek: HEALY (1999), PAPARAZZO (2008)
151 GUDGER (1924) 274.
152 WINKLER (1997) 374.
153 RITOÓK (1996) 20 skk.
154 MOMMSEN (1884) 618.
155 DETLEFSEN (1866–1873); MAYHOFF (1892–1909)
156 Tudománytörténeti áttekintését és értékelését ld. SALLMANN (1971) 1–4. A művészettörténeti könyvekkel (NH 33–37) összefüggésben: DOODY (2010) 152–160.
157 Plin. NH praef. 17.
158 Ex auctoribus, tehát római szerzőkre és externis, idegen, vagyis görög szerzőkre.
159 Plin. Ep. 3. 5.
munkamódszeréről: forrásait folyamatosan kivonatolta, vagy ha felolvastatott, jegyzeteket készített.
A két Plinius tehát akaratlanul is olyan alkotásnak tüntette fel a Naturalis historiát, amelyből szívós filológiai munkával mintegy előáshatóak160 mindazok a javarészt görög szövegek, amelyek nem hagyományozódtak az utókorra, csak olyan másodlagos forrásokból van tudomásunk róluk, mint Plinius enciklopédiája. A Plinius-kutatásnak ez az iránya tehát ugyanúgy puszta forrásnak tekintette a művet, mint a megelőző évszázadok, csak egy újabb szempontból. A szöveget azzal a céllal vizsgálták, hogy elkülönítsék azokat az elveszett forrásokat, amelyekből Plinius felépítette a maga művét. Különösen a művészettörténeti fejezeteket magukban foglaló könyvek (33–37) kerültek ennek a vizsgálatnak a fókuszába.
Mivel az igen gazdag görög művészetelméleti és művészettörténeti irodalomból semmi sem maradt fenn, a Naturalis historia kínálta az egyetlen lehetőséget, amelyből ez többé-kevésbé rekonstruálható.161
A Quellenforschung nemcsak a forrásszövegek rekonstrukciójában jutott igen fontos eredményekre, hanem a pliniusi szöveg keletkezésének a folyamatát illetően is. Olyan megkerülhetetlen eredményeket hozott felszínre, amelyeknek az ismerete nélkül sem a szöveg helyes interpretálása, sem Plinius írói teljesítményének a megítélése nem lehetséges.
Ugyanakkor legalább annyit ártott mind Plinius, mind az enciklopédia értékelésének.
Kialakította ugyanis a kompilátor Plinius képét, akinek a teljesítményét a kutatás mindössze abban állapította meg, hogy a tárgyhoz való hozzáértés nélkül összeollózta és átörökítette a számunkra már javarészt elveszett forrásait.162 Ha a kutatás érdeklődése nem állt volna meg a
"mit használt fel" tisztázásánál,163 hanem ezt kiindulópontnak tekintve a "hogyan"-ra is figyelemmel lett volna, bizonyára pozitívabban ítélte volna meg Plinius teljesítményét. Erre hívta fel a figyelmet – paradox módon – már az a Friedrich Münzer is, aki éppen a Quellenforschung egyik legnagyobb teljesítményét mondhatta magáénak: "Wer diese [sc. eine gerechte Beurteilung des Autors] vollständig erreichen will, darf aber hier nicht stehen bleiben, sondern muss mehr und mehr versuchen, die Individualität des Plinius zu erfassen,
160 Ezt a munkát találóan philologische Ausgrabungskunstnak nevezi SALLMANN (1971) 1.
161 E tekintetben mindmáig alapvető: SELLERS (1968) XIII–XCIV. A művészettörténeti részek forrásainak feltárását és rekonstrukcióját célul kitűző kutatások egyik legjobb összefoglalása: FERRI (1946) 6–28; a legújabb eredményekkel kiegészítve: CAREY (2003) 7–11.
162 Például SELLERS (1968) XIII: We must therefore regard his work as nothing more than a compilation from other records, in which personal observation plays no part outside the range of contemporary events.
163 Kalkmann a NH művészettörténeti tárgyú könyveivel összefüggésben egyenesen a kompilált szöveg forráselemekre bontásában jelölte ki a filológiai-művészettörténeti feladatot, ld. KALKMANN (1898) III: „Klare Bilder geschichtlicher Entwiklung aber werden uns erst dann entgegentreten, wenn es gelingt, die Compilation wieder in ihre verschiedenen Elemente aufzulösen.”
muss namentlich die Teile betrachten, in denen sich seine Selbständigkeit zeigt.164A Naturalis historiának ez a megközelítése azonban olyan szemléletváltást igényelt, amely Pliniusban nem elveszett művek közvetítőjét látja csupán, hanem az ezekből felépített szöveg koncepciózus alkotóját; amely a Naturalis historiát nem csak információk tárházának tekinti, hanem önálló írói teljesítménynek.
II. 5. A Naturalis historia irodalom- és kultúratudományos értékelése
Ez a fordulat azonban még váratott magára, amiben igen nagy szerepe volt annak a lesújtó értékelésnek, amellyel az irodalomtörténészek Plinius írói teljesítményét illették.
Eduard Norden megállapítása, amely szerint a Naturalis historia stilisztikai szempontból a létező legrosszabb művek egyike,165 megtette elrettentő hatását. Ennek egyik következménye az volt, hogy a művet továbbra is,166 egészen a közelmúltig, szinte kizárólag tudománytörténeti forrásként használták.167 Az irodalomtörténet Plinius művét a későbbiekben sem értékelte többre, mint Norden. Továbbra is a kompilátor Pliniusról írtak,168 aki képtelen volt a tárgyát megfelelő felépítésben és illő stílusban előadni.169 A római irodalomtörténet legújabb összefoglalásának szerzője, Michael von Albrecht már jóval visszafogottabban jellemzi Plinius művét.170 A szöveg stiláris egyenetlenségét elismerve a 37 könyv struktúrájának átgondoltságát és filozófiai megalapozottságát emeli ki. Ebben az értékelésben már összegeződnek azoknak a kutatásoknak az eredményei, amelyek az 1980-as években vették kezdetüket.171
Ezeknek az egyik iránya és egyben eredménye annak a felismerése, hogy a Naturalis historia filozófiai, ideológiai és morális szempontból is figyelemre méltó, sőt koncepciózus alkotás. Plinius sztoikus filozófiától áthatott gondolkodásmódjának középpontjában a
164 MÜNZER (1897) 423. Miként Silvio Ferri is abban látta a Plinius–kutatás feladatát, hogy: approfondir meglio l’intelligenza della lingua e dell’ espressione pliniana; a fissare, caso per caso e gruppo per gruppo, il metodo di lavoro pliniano; e infine – ultima cosa, ma che doveva esser la prima – a cercar di capire nell’ intimo il reale valore degli svariati e troppo spesso impacciati termini tecnici pliniani …: FERRI (1946) 5.
165 NORDEN (1923) 314: Sein Werk gehört, stilistisch betrachtet, zu den schlechtesten, die wir haben. .... Plinius hat es einfach nicht besser gekonnt.
166 A 20. századi Plinius-kutatás összefoglalásai: SALLMANN (1975); SERBAT (1986); KÖNIG –WINKLER (1997)
167 A teljesség igénye nélkül: BAILEY (1929–32); PROJEKTGRUPPE PLINIUS (1985); FRENCH – GREENAWAY (1986); BODSON (1986); HEALY (1999)
168 SCHANZ – HOSIUS (1959) 775: Sein Werk kann nur als eine Kompilation batrachtet werden, und mit Recht wird es ein "Studierlampenbuch" genannt.
169 GOODYEAR (1983) 174–175: Pliny ... could hardly frame a coherent sentence. ... Instead of adopting the plain and sober style appropriate to his theme, he succumbs to lust for embellishment.
170 ALBRECHT (1994) 1005–1006.
171 A Plinius-kutatás legújabb irányainak és eredményeinek összefoglalását ld. DARAB – GESZTELYI (2001/a) 361–374.