d. Ars és imperium

A művészi teljesítmény megítélésének hivatalos módja a versenybírák döntése volt.

Az anekdoták tanúsága szerint ez olykor sértettséghez vezetett, vagy eleve bizalmatlanság övezte.⁸⁹⁶ Amikor azonban a mesterek egymás teljesítményét ítélték meg, kizárólag szakmájuk szempontjainak szem előtt tartásával jártak el. Ezen a korrekt magatartáson is túllépnek azok az esetek, amelyek egymás művészi–emberi megsegítéséről szólnak. A

893 Plin. NH 34. 59.

894 Plin. NH 34. 74.

895 Plin. NH 35. 71.

896 Apellés választása, hogy inkább bízza a döntést lovakra, mint emberekre, nem volt alaptalan. A bírák megvesztegethető voltáról mások is tudósítanak, így Aristophanés (Madarak 1102–1117), vagy később Gellius (NA 17. 4. 1), aki azt állítja, hogy a komédiaköltő Philémon a bírák megvesztegetésétől sem riadt vissza azért, hogy legyőzze Menandrost.

versenytársaival egyébként is jóindulatú Apellés⁸⁹⁷ azzal szerzett rangot az akkor még nem sokra értékelt Prótogenésnek, hogy felvásárolta a képeit, és elhíresztelte, hogy azért vette meg azokat, hogy sajátjaiként adja el.⁸⁹⁸ Praxitelés a saját kocsihajtóját helyezte Kalamis négyes fogatára, nehogy azt higgyék, hogy Kalamis, akinek a lovak megformálása volt az erőssége, az emberek ábrázolásában csődöt mondott.⁸⁹⁹ Ezek az anekdoták a jóindulat, a benignitas példázatai, amelyekben egymás szakmai elismerése jut kifejezésre. Akadt azonban néhány mester, akit nemcsak festő- és szobrásztársaik részesítettek jóindulatú támogatásban, hanem az uralkodó is, akinek a körébe bekerültek.

A négy autodidakta művész közül Lysippos útja elvezetett egészen Nagy Sándor udvaráig. Miként a Sándor-kor másik nagy művészének, Apellésnek az életútja is, amelynek csúcspontját ugyancsak az uralkodó szolgálata jelentette. Az antik hagyomány is együtt említi a két mestert, akik abba a kivételes helyzetbe kerültek, hogy Nagy Sándort csak Apellés festhette meg és csak Lysippos készíthette el a szobrát.⁹⁰⁰ A festőt nemcsak a megrendelő–

mester, hanem baráti viszony is fűzte a királyhoz, aki gyakran ellátogatott a műhelyébe.

Apellést tekintélye, auctoritasa még arra is feljogosította,⁹⁰¹ hogy az uralkodót, amikor az hozzáértés nélkül mindenfélét beszélt, hallgatásra intse, mondván, hogy nevetségessé teszi magát a festékőrlő segédek előtt.⁹⁰² Nagy Sándor pedig annyira tisztelte Apellést,⁹⁰³ hogy amikor észrevette, hogy a festő beleszeretett legkedvesebb ágyasába, akit meztelenül festett meg, neki adta a lányt.⁹⁰⁴

Apellés kortársa, Prótogenés a művészetével és a személyiségével egyaránt olyan tiszteletet keltett a városát, Rhodost ostromló Démétrios Poliorkétésben, hogy a király személyes védelme alá vette a művészt. Gyakran ellátogatott a műhelyébe – miként Nagy Sándor Apelléshez –, és még a város elfoglalását is elhalasztotta, nehogy Prótogenés leghíresebb festménye, az Ialysos elégjen.⁹⁰⁵ Éppen ez a három eset – Nagy Sándornak Apellést és Lysippost kivételes helyzetbe emelő rendelkezése és Démétriosnak Prótogenésszel szemben tanúsított nem különben kivételes magatartása – az, amelyet Plinius a három mesterről szólva már a 7. könyv említett kontextusában felvillant. Az előreutalás, majd a

897 Plin. NH 35. 87: Apelles et in aemulis benignus (kiemelés tőlem, D. Á.)

898 Plin. NH 35. 87–88.

899 Plin. NH 34. 71.

900 OVERBECK (1868) 1446–1448. A többi művész számára tiltó rendelet értékeléséről ld. BRUNN (1889) Bd. II, 157–163.

901 Plin. NH 35. 86: Tantum erat auctoritati iuris in regem alioqui iracundum. (kiemelés tőlem, D. Á.)

902 Plin. NH 35. 85.

903 Plin. NH 35. 86: Alexander honorem ei clarissimo perhibuit exemplo. (kiemelés tőlem, D. Á.)

904 Plin. NH 35. 86–87.

905 Plin. NH 35. 104–105.

csaknem 30 könyvvel későbbi kifejtés kellőképpen kifejezi azt, hogy Plinius számára ezeknek a történeteknek nagy jelentősége volt.

Ezek az anekdoták eredetileg legalább annyira szóltak a maguk koráról, mint a művészekről. A Kr. e. 3. században, amikor keletkeztek, illetve amikor lejegyezték őket, az ismeretlenségből (Lysippos) és szegénységből (Prótogenés) a csúcsokig vezető, mesébe illő életút Tyché forgandóságát illusztrálta, amely teljesen áthatotta a kor gondolkodását,⁹⁰⁶ és amelynek számos példája ismert. Így Theokritosnak Szicíliából az alexandriai királyi udvarig ívelő pályája, az elszegényedett Kallimachosnak az ugyancsak Alexandriában kiteljesedő karriere. És nem utolsósorban a száműzetésben született Durisnak fordulatokban bővelkedő életútja, amelynek során Samos tyrannosa lett, és aki elsőként gyűjtötte egybe a szobrász- és festőanekdotákat, amely e tekintetben – közvetlenül vagy közvetve – az antikvitás egészének az elsődleges forrása volt.⁹⁰⁷

Duris ezekben a semmiből induló, majd fantasztikus magaslatokig jutó életutakban egyben a maga sorsát is láthatta.⁹⁰⁸ Plinius azonban jómódú lovagrendi családból származott, így módja volt rá, hogy tanulmányokat végezzen Rómában. Majd képzettségének és befolyásos pártfogóinak köszönhetően minden lehetősége megvolt arra, hogy az általa választott katonai pályán érvényesüljön.⁹⁰⁹ A zsidó háborúban ismerkedett meg Vespasianusszal és Titusszal, a későbbi császárokkal, akikhez ettől kezdve mindvégig baráti kapcsolat fűzte. Amikor Kr. u. 76-ban visszatért Rómába, Vespasianus udvarában dolgozott, és a Naturalis historiát, amelyet életének ebben az utolsó periódusában fejezett be, Titusnak ajánlotta. Plinius tehát egészen más aspektusból találhatta fontosnak ezeket az anekdotákat, mint Duris. Ezeknek az életutaknak nem a kezdete, hanem a kiteljesedése volt az, amelyben leginkább a maga pályájára ismerhetett. Az a jóindulat (benignitas) és tisztelet (honor), amelyet a történetekben szereplő királyok a mesterek iránt tanúsítottak, és a mestereknek a tekintélye (auctoritas), amelyet a művészetükkeli vívtak ki, és amely az uralkodó pártfogásának alapjául szolgált, művészet és hatalom, ars és imperium már-már valószínűtlenül ideális kapcsolatát mutatják. Plinius számára azonban ez a valóság volt. Noha ő aligha merte volna hallgatásra inteni Vespasianust, vagy akár Titust, miként Apellés Nagy

906 Menandros, Dyskolos 271–279, 800–804.

907 Plinius a Lysippos–Eupompos találkozás előadásakor név szerint hivatkozik Durisra mint forrására (NH 34.

61).

908 Erre a lehetséges párhuzamra már Kalkmann is utal: KALKMANN (1898) 145.

909 Plinius biográfiájának legrészletesebb összefoglalása: KROLL (1951) 271–284, katonai karrierének legalaposabb elemzése: SYME (1969).

Sándort, a Flavius-ház patrónusi magatartása és Pliniusnak főként Titushoz fűződő baráti kapcsolata⁹¹⁰ az ő karrierének is a tetőpontját és a kiteljesedését jelentette.

Mindez beleilleszkedik egy tágabb kontextusba is, amely visszavezet a Naturalis historia 7. könyvéhez, melynek számos excessusa ugyancsak metaforikus megfogalmazása a szellemi és a politikai–katonai teljesítmény megítélésének, általában ingenium és imperium viszonyának.⁹¹¹ Nagy Sándor,⁹¹² Pompeius,⁹¹³ Asinius Pollio⁹¹⁴ rendelkezése Homérost, Pindarost, Poseidóniost és Varrót örök időkre a szellemi teljesítmény legnagyobbjai közé emelték. Ugyancsak ez kap megfogalmazást, amikor Plinius a tudósokat az emberiség színe-virágának nevezi.⁹¹⁵ Valamint akkor is, amikor Caesar Cicerót értékelő soraiból idéz, mely szerint nagyobb dolog a római szellem határait kiterjeszteni, mint a római birodalomét.⁹¹⁶

Ezek az anekdoták lényegüket tekintve ugyanannak a megfogalmazásai, mint a fenti művészanekdoták: a hatalom főhajtása a tudás előtt. Plinius a Naturalis historia 7. könyvében, mint láttuk, egymás után sorolja azokat az eseteket, amelyekben a költészet, a filozófia, a tudomány és a képzőművészetek legkiválóbbjai abban az elismerésben részesülnek, hogy koruk legjelentősebb politikusai, hadvezérei vagy uralkodói hajolnak meg – olykor szó szerint is – a teljesítményük előtt. Pompeius letette hatalmának jelképét, a fascest, mielőtt belépett Poseidónios házának ajtaján. Démétrios elhalasztotta Rhodos ostromát Prótogenés festménye miatt, Nagy Sándor pedig, egy addig soha nem látott világbirodalom ura engedelmeskedett az őt megfeddő Apellésnek. Plinius, aki katonai és szellemi teljesítménnyel egyaránt büszkélkedhetett, bizonyára mindkettőt egyformán nagyra tartotta. Aligha lenne értelme firtatni azt, hogy melyiket értékelte többre. Annyi azonban bizonyos, hogy a Naturalis historiában az egyetlen, amely előtt az imperium nagyjai is meghajolnak, az arsnak, a tudományoknak és a művészeteknek a legkiemelkedőbb képviselői, illetve a teljesítményük.

910 Plinius a praefatióban nemcsak iucundissime Imperatorként (NH praef. 1.) invokálja Titust, hanem egykori katonatársaként is, akivel egy sátorban táboroztak a seregben: nobis quidem qualis in castrensi contubernio (NH praef. 3.).

911 Ebbe a gondolatkörbe sorolhatók azoknak a politikusoknak és közéleti hírességeknek a pliniusi portréi, akiknek az életében a tudományos tevékenység és az állam szolgálata példaszerűen egyesült, mint Cato, Pompeius, Cicero és Agrippa életútjában. E kettőnek, a tudomány és az állam szolgálatának a NH-ban megfogalmazódó egyenértékűségéről ld. GRÜNINGEN (1976) 55–92; DARAB (2001)

912 Plin. NH 7. 108–109.

913 Plin. NH 7. 112.

914 Plin. NH 7. 115.

915 Plin. NH 7. 123: florem hominum

916 Plin. NH 7. 117: quanto plus est ingenii Romani terminos in tantum promovisse quam imperii