A varietas vagy poikilia, tehát a sokféleség nemcsak az enciklopédia szerkezetének a sajátja, hanem Plinius előadásmódjának is, akitől mi sem állt távolabb, mint a dolgok tisztán tudományos, tárgyszerű ismertetése. A tényekre szorítkozó neutrális előadásmód mellett
183 MURPHY (2004) 30.
184 BEAGON (1992)
185 WALLACE-HADRILL (1990), ISAGER (1991)
186 HOWE (1985), CAREY (2003), MURPHY (2004)
187 Az átgondoltság nemcsak a NH struktúrájában mutatható ki, hanem többféle megközelítésben is. Így például Plinius idézési technikájában: mit, hol és hogyan idéz a történetíróktól Róma történelmi hagyományából. Erről ld. RAMOSINO (2004)
188 E tekintetben úttörő jelentőségű a praefatio nagyszerű elemzése: KÖVES-ZULAUF (1973).
189 A képzőművészeteket tárgyaló 33–37. könyvek szerkezetét és ebből kibontva Plinius gondolkodásmódját ISAGER (1991) mutatja be. CAREY (2003) a geográfiai és a művészettörténeti tárgyú könyvek szövegét vizsgálja, és az enciklopédia teljes szövegének, másrészt a császárkori Róma politikájának és kultúrájának szélesebb kontextusában értelmezi. MURPHY (2004) az etnográfiai és geográfiai tárgyú szövegeket állítja vizsgálata középpontjába, és azok interpretálásával mutat rá a NH struktúrájának és tartalmának összefüggésére a római imperium jótéteményeivel. FÖGEN (2007) a zoológiai tárgyú 8–11. könyvek két részletének elemzésével mutat rá az asszociatív narratíva jelentéshordozó szerepére.
megtaláljuk a moralizáló kitérőket, az ugyancsak morális indíttatású indulatos felcsattanásokat, a mesés és anekdotikus történetmondást is. A Naturalis historia tartalmi sokszínűségének egyenes következménye mind a struktúra, mind a narratíva sokszínűsége. A változatosságra törekvés ugyanakkor a szövegfajtáknak olyan hálózatát eredményezi, amely már annak áttekinthetőségét veszélyezteti. Mindez Plinius előadásmódjának abból a sajátosságából ered, hogy egy-egy téma tárgyalását gyakran minden átmenet nélkül megszakítja, és belefog egy másik előadásába, amely az előzővel látszólag nincs semmilyen összefüggésben, vagy csak igen lazán kapcsolódik hozzá. Ennek az előadásmódnak a jellemzését és egyben a magyarázatát a kutatás a varietasban jelöli meg. Változatos tartalom változatos formában,190 amelynek igazolásaképpen ismét az ifjabb Pliniust szokás idézni, aki egyik levelében arról ír, hogy nagybátyja műve olyan változatos, mint maga a természet:
Naturae historiarum triginta septem, opus diffusum, eruditum nec minus varium quam ipsa natura.191
Ez a mondat azonban nem csak ezt a gyakran hivatkozott megállapítást tartalmazza. A 37 könyvből álló művet három jelzővel illeti: diffusum, eruditum, varium. A varium jelentését, mint láttuk, maga az ifjabb Plinius adja meg: a mű olyan változatos, mint a természet maga. Kérdés azonban, hogy a műnek a természet, az élet sokszínűségével azonosított változatosságát csak annak tartalmára értette, vagy előadásmódjára is. Az eruditum ugyancsak jellemezheti a tartalmat és a formát egyaránt: tudós munka, amely kidolgozott formában közli az ismereteket. A legtalálóbb a mű diffusum jelzővel történő leírása. Először is azért, mert igen nagy terjedelmű. Másrészt azért, mert témája szerteágazó, oly annyira, hogy a 37 könyv a világ egészének ismeretét foglalja magában. Végül vonatkoztatható – talán az ifjabb Plinius is gondolt erre – az enciklopédia rendkívül szétáradó előadásmódjára is. A Naturalis historia narratívájának arra a legsajátosabb vonására, amely ilyen mértékben nem található meg a latin szaktudományos próza egyetlen más alkotásában sem,192 és amely elsősorban felelős azért, hogy Plinius annyira lesújtó minősítést kapott az irodalomtörténeti összefoglalásokban. A Plinius-filológia az utóbbi két évtizedben kezd más szemmel tekinteni a szövegnek erre a sajátosságára,193 és egyre inkább az újabban
190 A varietasról mint deklarált és megvalósított írói ambícióról a római kompilátor–irodalomban ld. MURPHY (2004) 38–40.
191 Plin. Ep. 3. 5. 6: Fejezetek a természettudományból, harminchét könyv: sokrétű, tudós alkotás, ezerarcú, akár a természet. (Szepessy Tibor fordítása)
192 Rövid áttekintését ld. FÖGEN (2007) 192–196.
193 Mary Beagon kijelentése az újabb eredmények ismeretében is meglepően bátornak tűnik: Despite these discrepancies, Pliny was largely succesfull in producing a coherent text; … In addition, The HN was complex not only technically but also artistically.: BEAGON (2005) 34.
digresszívnek,194 vagy asszociatívnak195 vagy anekdotikusnak196 nevezett narratíva vizsgálatában jelöli ki a mű megértésének további útját és lehetőségét.197
A kérdés valóban az, hogy a Naturalis historia szövegében szétszórtan és nagy mennyiségben fellelhető kitérőket a szöveg struktúráját széttördelő hibának és ezáltal Plinius előadásmódját tárgyához nem illőnek tekintjük-e. Avagy induljunk ki abból, hogy Plinius, aki történeti, grammatikai és retorikai műveket is írt, nem az írói fegyelem hiánya miatt és nem is csupán a varietasra törekvéstől vezérelve engedett a történetmondás csábításának. Szinte érthetetlen, hogy miközben az ifjabb Plinius leveléből pontosan ismerjük, és valamennyi irodalomtörténeti áttekintés198 számon is tartja Plinius írói tevékenységének egyéb produktumait, a Naturalis historia irodalmi szempontú értékelésekor erről nem szokás tudomást venni. Holott Plinius – számunkra elveszett – hadtörténeti (De iaculatione equestri;
Bellum Germaniae 20 könyvben), történeti (Q. Pomponius Secundus; A fine Aufidi Bassi 31 könyvben), grammatikai és retorikai tárgyú (Studiosus 3 könyvben; Dubius sermo 8 könyvben) műveket is írt. Hihető-e, hogy ez a bámulatra méltó írói teljesítmény híján volt mindenfajta írói képességnek? Hihető-e, hogy az a Plinius, akinek két munkája is, összesen 11 könyv terjedelemben, a nyelvvel és a művészi prózával foglalkozott grammatikai és retorikai szempontból,199 az ott kifejtett elméleti megfontolásokat ne tudta volna alkalmazni a maga gyakorlatában, a Naturalis historia megírásakor? Aligha.
A praefatio egyik bekezdése, amelyre a Plinius-irodalom megint csak nem szokott figyelemmel lenni, egészen pontosan megmutatja, hogy Plinius mennyire világosan látta a Naturalis historia tárgyából és műfajából adódó korlátokat.200 Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a természet leírása száraz téma (sterili materia), amely nem ad lehetőséget sem a tárgytól való eltérésre (excessus), sem szónoki beszédre (orationes), sem kellemes beszélgetésre vagy inkább eszmefuttatásra (sermones), sem csodálatos esetek (casus
194 MURPHY (2004) 29–32.
195 FÖGEN (2007) 193.
196 DARAB (2012)
197 FÖGEN (2007) 196: the transmission of knowledge in ancient Rome is frequently related to topics that the modern reader does not anticipate in a technical treatise. But to approach ancient technical literature from an exclusively modern perspective would also be ill-advised.
198 DUFF (1960) 284–285; GOODYEAR (1983) 219; ALBRECHT (1994) 1011–1012.
199 Plinius Studiosusa, amely az első lépésektől kezdve tekintette át a szónoki képzést, előképét jelentette az ókor legnagyobb retorikaelméleti összefoglalásának, Quintilianus Institutio oratoriájának: KENNEDY (1969) 33.
200 Plin. NH praef. 12: Meae quidem temeritati accessit hoc quoque, quod levioris operae hos tibi dedicavi libellos. nam nec ingenii sunt capaces, quod alioqui in nobis perquam mediocre erat, neque admittunt excessus, aut orationes sermonesve aut casus mirabiles vel eventus varios, iucunda dictu aut legentibus blanda sterili materia:
mirabiles) és kalandos események (eventus varios) előadására.201 Mint tudjuk, mindezek egytől egyig benne vannak a szövegben. Éppen ezek, a moralizáló vagy magasztaló kis szónoki beszédek, a könnyed eszmefuttatások és a történettől az anekdotán át a fantasztikumig ívelő mindenféle különlegességek (mirabilia) adják a kitérők tartalmát. Sőt éppen ezek a digressziók jelentik a szövegnek azt a specifikumát, ami miatt a Naturalis historia az antik tudományos irodalomnak egy sajátos fajtáját képviseli.202
Mindebből aligha arra kell következtetnünk, hogy Plinius képtelen volt tárgyát az ahhoz illő felépítésben és stílusban előadni. Inkább annak a belátásából érdemes kiindulnunk, hogy ezek a kitérők Plinius szándéka szerint nem a tárgytól való eltérések. Az ő szóhasználatával élve nem excessusok, hanem a tárgyhoz tartoznak. Annak a gondolkodásmódnak a megértéséből érdemes tehát kiindulnunk, hogy egy képzett, rendkívüli antikvárius olvasottsággal rendelkező ember művében, aki a katonai és közéleti feladatainak203 teljesítése során tudós érdeklődéssel gyűjtötte az újabb ismereteket, ezek a kitérők éppen úgy tartalomhordozók, mint a mai értékítéletünk szerint is tényszerűnek minősíthető ismereteket közlő szövegrészek.
Plinius a kivonatolt információkat – miként ezt a Quellenforschung feltárta – ugyanabban a megfogalmazásban építette be a maga szövegébe, ahogy azok a forrásszövegben szerepeltek. Amikor például a korinthoszi oszlop arányairól204 vagy a szabad ég alatti padozatok készítéséről205 ír, szó szerint alig tér el ugyanezeknek Vitruvius munkájában olvasható leírásától.206 Minthogy azokban a tudományokban, amelyeknek az ismeretanyagát összegezte, ő maga nem volt képzett, érthető, hogy a szakmai ismeretek közlésében szorosan követte a forrásait. Ellenben a különféle tartalmú kitérők esetében minden kötöttség nélkül, szabadon fogalmazhatott. Pontosabban ő maga választhatta meg, hogy ezekben a kitérőkben miről ír, miért éppen ott és miért abban a narratív formában.
Éppen ezért az excessusok elemzése igen fontos feladat, mert az enciklopédia struktúráin belül ezekben mutatkozik meg legközvetlenebbül Plinius írói teljesítménye és gondolkodásmódja egyaránt. Röviden, a pliniusi Pliniusban.
201 A latin prózai művek praefatióinak egyébként gyakori toposza, hogy az író elvitatja magától a kellő írói képességet, vagy azt bizonygatja, hogy művének a témája olyan nagy és nehéz, hogy nem teszi lehetővé, hogy a kellő megkomponáltsággal írjon róla: JANSON (1964) 98–100, 124–127; PASCUCCI (1980) 38–39; POWELL (2007) 227. Ez utóbbit hangoztatja Vitruvius és Plinius is. A nagy feladat hangsúlyozásával azonban implicite dicsérik a megvalósítást, a praefatio után következő művet, az abban manifesztálódó írói teljesítményt: JANSON (1964) 99.
202 KÖVES-ZULAUF (2002) 1081.
203 Legteljesebb összefoglalása SYME (1969) 208–211 és 225–227.
204 Plin. NH 36. 178.
205 Plin. NH 36. 186–187.
206 Vitr. De arch. 4. 1. 1; 7. 1. 5–6.
Ezeknek a kitérőknek a javarésze anekdota, vagy annak tűnő történet.207 Tartalmuk alapvetően vagy aitiológiai, ezen belül is többnyire egy-egy különleges anyag fellelésének vagy keletkezésének az ok-magyarázata, vagy valamely hírességhez kötődő történet. E hírességek részben a politikai és szellemi közélet ismert szereplői, mint Nagy Sándor, Pompeius, Caesar, Cicero, Augustus, vagy Agrippa, részben a görög festészet és szobrászat nagyjai: Zeuxis, Apellés, Prótogenés, Lysippos. Valamennyi kitérő vizsgálata több szempont szem előtt tartását és alkalmazását kívánja meg egyszerre. Ha van irodalmi igénnyel megírt szöveg, amelyről elmondható, hogy megértése csakis abban a kulturális rendszerben lehetséges, amelynek a terméke, akkor a Naturalis historia az. Ennek a szövegnek a befogadása csakis úgy lehetséges, ha megtaláljuk a korabeli kulturális–mediális viszonyrendszernek azokat a kontextusait, amelyek a megértést lehetővé teszik.
Az anekdotikus vagy nem anekdotikus kitérőkre sem tekinthetünk a szöveg szervetlen elemeként, amelyeknek funkciója mindössze az illusztráció, a száraz téma oldása, a színesítés.208 Még akkor sem, ha nem tévesztjük szem elől, hogy a történetmondás, a mesélés – természetéből adódóan – nem tud nem szórakoztatni, tehát a szöveget színesítő, a száraz témát oldó hatása sohasem szűnik meg egészen. Azzal sem elégedhetünk meg, hogy a kitérőben foglalt történetet összevetjük annak más szövegekben fellelhető változataival.
Ezeknek a regisztrálása szükséges, de csakis azzal a céllal, hogy magyarázatot adjunk arra a kérdésre, hogy Plinius miért éppen azt a variánst választotta, amit választott. Erre a kérdésre pedig csak akkor van esélyünk feleletet adni, ha a kitérőt – az egyéb változatokkal végzett összehasonlítás után – visszahelyezzük a szövegösszefüggésbe, és feltesszük azt a kérdést is, hogy mi a szerepe ott a történetnek a szöveg struktúrája szempontjából, továbbá abban a kontextusban mi a szerepe a történetmondásnak mint szövegfajtának.
Plinius hasznos művet akart írni. Ennek szolgálatába állította enciklopédiájának nemcsak a tartalmát és a struktúráját, hanem nézetem szerint a szövegfajtáit is. Ha a Naturalis historia főként anekdotikus kitérőihez kellő szemléleti tágassággal közelítünk, szövegszerűen
207 Az anekdota használata műfaji megnevezésként szükségessé tenné előzetes fogalmi tisztázását. Mivel azonban olyan kisműfajról van szó, amely Plinius korában műfaji elnevezésként még nem volt használatban, ugyanakkor a NH az antik – mai terminológiával élve – anekdoták páratlan bőségét őrizte meg, egyelőre csak annyit szögezek le: anekdotának tekintem a pliniusi szövegnek minden olyan narratív egységét, amely csattanóval végződő, rövid történetként írható le, amely egyetlen esetnek az elbeszélése, és amelynek lényegi természete a szövegkörnyezetével felépülő dialogikusság. A formát illetően azonban nem tekintem kötelező kritériumnak, hogy az anekdota egy rövid elbeszélés formájában jelenjen meg. A fogalmi, műfajtörténeti és formai megközelítésre valamint egy antikvitásra érvényesíthető anekdota-koncepció felvázolására később, éppen is a pliniusi anekdoták elemzése adta tapasztalatok birtokában fogok visszatérni a disszertáció utolsó fejezetében.
Addig az anekdota és az anekdotikus kitérő kifejezéseket szinonimaként használom az imént rögzített tartalommal.
208 ISAGER (1991) 138: These anecdotes are the spice in Pliny’s history of painting. … A number of these anecdotes illustrate a traditional preoccupation with realism.
feltárulhatnak a mű struktúrájának és különböző szövegfajtáinak a kulturális, ideológiai és morális összefüggései. Ezt a metódust lehetetlen egyszerre a 36 könyv egészére alkalmazni.
Egy-egy eset, illetve narratív egység analízise azonban a szöveg egészére is érvényesíthető konklúziókkal szolgálhat. Egyszersmind megmutathat valamit abból is, amit a Plinius-kutatás adósságaként Münzer óta újból és újból többen megfogalmaztak, a megvalósítása209 azonban többnyire elmaradt: Pliniust, az írót.
209 Mindmáig a NH egyetlen nagyobb narratív egységének, a praefatiónak készült el olyan elemzése, amely a szöveg struktúráját és retorikai eszköztárát tárta fel, és értelmezte – ugyancsak mindmáig – példaértékű módon:
KÖVES-ZULAUF (1973)
III. Az excessusok
Amikor a Naturalis historia kitérőinek vizsgálatába fogunk, megkerülhetetlen valamiféle csoportosításuk. Ezek a történetek nagy számban és a mű egészében elszórva találhatók meg, nem köthetők kizárólagosan az enciklopédiának már vázolt, nagyobb tematikus–strukturális egységeinek egyikéhez sem. A formájuk is igen eltérő, az egyetlen mondattól a rövid történeten át a novelláig terjed. Ezért a legcélszerűbbnek az tűnik, ha a kitérőket első lépésként tartalmuk alapján rendszerezzük, majd a bennük felismert közös motívumok, valamint az előadásban alkalmazott narrációs technika felől értelmezzük őket.
A tartalom alapján három nagyobb csoport állapítható meg: az aitiológiai, a művész- és a közélet hírességeiről szóló, többnyire anekdotikus történetek. Ezek javarésze a Naturalis historia hét könyvében fordul elő: az első és a második csoport az ásványokat, fémeket és a képzőművészetek történetét bemutató, úgynevezett művészeti tárgyú 33–37. könyvekben, mindenekelőtt a festészet történetét tartalmazó 35. könyvben. A harmadik csoport kiemelkedően nagy számban az antropológiai tárgyú 7. könyvben található, azonban a zoológiai tárgyú 8. könyvben, valamint a művészeti könyvekben is szép számmal fordul elő.
Nem hallgatható el, hogy a kitérők elemzésének ezekre a könyvekre korlátozása a vizsgálat mederben tartásának a kényszerűségéből is származik. Minthogy azonban a 7. könyv kétharmada excessus, minthogy a 8. könyvben ismertetett vadállatok cirkuszi szerepeltetése elválaszthatatlan a mindenkori politikai élet szereplőitől, mivel a művészettörténeti könyvek hemzsegnek a művészanekdotáktól, ez a csoportosítás és azoknak a megjelölt könyvekben történő elemzése korántsem indokolatlan. A vizsgálatot a kitérők teljességének igényével elvégezni lehetetlen. Sőt, mi sem mutatja jobban már a puszta tartalmi csoportosításnak is a nehézségét, mint az, hogy a 7. könyv kitérőinek közéleti szereplői, többnyire államférfiak és uralkodók, mint Nagy Sándor, legalább annyira fontos szereplői a művészanekdotáknak is, mint maguk a művészek, akiket pártfogoltak. Azonban a történettípusok említett három csoportja, valamint azoknak a könyveknek a kijelölése, amelyekben az előfordulásuk a leginkább jellemző, mégiscsak megalapozott és a Naturalis historia narratívájának az egészére is érvényesíthető konklúziókkal szolgál.
Mivel a kitérőket az adott könyv szövegének szűkebb és tágabb kontextusában fogom vizsgálni, az elemző figyelem is elsősorban erre a hét könyvre irányul. Ez pedig annak az eljárásnak a látszatát keltheti, amelyet a Naturalis historia elemzői gyakran alkalmaztak,
amelyre azonban újabban annak az akadályaként tekintenek, hogy megértsük azt a gondolkodásmódot, amely a szöveget strukturálta. A ’Plinius a geográfiáról’, ’Plinius a zoológiáról’, ’Plinius a művészetekről’ típusú elemzések tematikus egységekre bontják a Naturalis historia szövegét, ezzel kiszakítják azokat a 36 könyv szövegstruktúrájából, ami meggátolja éppen a strukturális átgondoltságnak, az abban formát kapó koncepciónak a feltárását.210
Jelen esetben azonban nem a Naturalis historia tematikusan egységet alkotó könyveiben fellelhető kitérőknek az önkényes kiválogatása történik. Ellenkezőleg, az excessusok legsűrűbb előfordulása és leggyakoribb témái jelölték ki azokat a könyveket, amelyek számukra a szövegösszefüggést és értelmezésüknek a terét képezik. Ez a megfigyelés, tehát hogy a kitérők ennek a hét könyvnek, ezek között is kiemelkedően a 7. és 8, valamint a 34. és a 35. könyv előadásmódját jellemzik olyan mértékben, ahogyan az enciklopédia egyetlen más könyvét sem, már önmagában is magyarázatra érdemes, amelyre később térek vissza.