a. Az autodidakta művész

Az antik művészanekdoták szembetűnően eltérnek későbbi, elsősorban a humanista művészanekdotáktól⁸³⁹ abban a tekintetben, hogy nem szólnak a majdani mester tehetségének felismeréséről, vagy egyáltalán a pályakezdés körülményeiről. Érthető módon, hiszen a mesterek tevékenysége a mester–tanítvány viszony keretén belül vette kezdetét. Egy-egy műhelyben generációról generációra sajátították el a mesterségbeli tudást, amelyről mint szilárd alapról léptek tovább azok, akik a mesterek tömegéből kiemelkedtek, miként a toreutika kánonját alkotó öt szobrász. Ezért is szembetűnő az a négy eset, amikor Plinius a pályakezdés leírását nem a szobrász vagy a festő mesterének a megnevezésével kezdi.

„Ki volt Prótogenésnek, a híres festőnek a tanítómestere, nem tudni” – írja Plinius.⁸⁴⁰ Silaniónról pedig néhány művének a felsorolásán kívül csak azt tartotta lejegyzésre érdemesnek és egyben csodálatra méltónak, hogy mester nélkül lett híres szobrász.⁸⁴¹ Ennek a két esetnek a közlésformája nem történet, csupán rögzítése az autodidakta pályakezdés

835 BRUNN (1889)

836 BRÜSCHWEILER-MOOSER (1973); POLLITT (1974)

837 SZILÁGYI (2005)

838 DARAB (2007)

839 Az antik és a humanista művészanekdoták összehasonlító vizsgálatáról ld. KRIS–KURZ (1934). Legújabban:

BLAKE MCHAM (2013).

840 Plin. NH 35. 101: Quis eum docuerit, non putant constare.

841 Plin. NH 34. 51: in hoc mirabile quod nullo doctore nobilis fuit

tényének. Erigonos festővé⁸⁴² és Lysippos szobrásszá⁸⁴³ válásának esete már több információval szolgál. Eriginos festékőrlő segédként dolgozott Nealkés műhelyében, Lysippos pedig kezdetben rézműves volt. Erigonos az inaséveiben önerőből olyan képzettségre tett szert, hogy később egy híres tanítványt is kinevelt. Lysippos egy véletlen eset hatására bátorodott neki a művészetnek, amikor a festő Eupompos a példaképeiként számon tartott mestereket firtató kérdésre a közmondássá lett mondattal válaszolt: „magát a természetet kell utánozni, nem egy művészt.”⁸⁴⁴

A véletlen esemény, Eupompos megvilágító erejű kijelentése, nemcsak valóság és művészi ábrázolása viszonyában,⁸⁴⁵ nemcsak a művész és a művészi alkotás megítélésében bekövetkezett fordulatot rögzíti,⁸⁴⁶ hanem Lysippos életében is sorsfordító volt. Erigonos és Lysippos útját – és az erről szóló anekdotákat – az köti össze, hogy mester nélkül, segédként szerezték meg azt a technét, amely a festészet, illetve a szobrászat műveléséhez nélkülözhetetlen. Ezen a ponton azonban elválik kettejük útja és története. Erigonosból olyan kiváló mester lett, hogy tanítványa is volt. Lysippost azonban a véletlen mintegy továbblökte a megkezdett úton. Túllépett a jó tanítvány, vagy a jó mester színvonalán, és a görög szobrászat egyik legnagyobb művésze lett. Ami pedig azzá tette, művészi önállósága volt. Bár más kontextusban, de lényegében ennek a megfogalmazása: „új és addig ismeretlen ábrázolási elv alapján teljesen átformálta a régiek szobrainak szögletességét. Gyakran mondta, hogy azok az embereket olyanoknak ábrázolták, amilyenek, ő pedig olyanoknak, amilyennek látszanak.”⁸⁴⁷ Az anekdota tehát a maga tömör stílusában azt rögzíti pillanatképszerűen, amikor a kiváló tanítványból autonóm alkotó, vagyis a mesterből művész lesz.

Lysippos pályakezdését a tanulás és a szerencsés véletlen ösztönző hatása együttesen jellemzi. E tekintetben ez a történet, amely a reneszánsz kor művész-vitáiban már toposz, az antikvitásban unikum, egyedül áll a művészanekdoták között.⁸⁴⁸ Lysippos pályakezdéséről ugyanakkor létezett egy másik változat is, amire Cicero hivatkozik a Brutusában.⁸⁴⁹ A

842 Plin. NH 35. 145.

843 Plin. NH 34. 61.

844 Plin. NH 34. 61: naturam ipsam imitandam esse, non artificem

845 POLLITT (1974) 65.

846 SCHWEITZER (1934) 290–291.

847 Plin. NH 34. 65: Nova intactaque ratione quadratas veterum staturas permutando, vulgoque dicebat ab illis factos quales essent homines, a se quales viderentur esse.

848 Ugyanakkor a történetet szervező motívumot, a kellő pillanatban elhangzó mondat formájában megnyilvánuló véletlennek a sorsfordító szerepét számos anekdotában megtaláljuk, amelyek híres filozófusok, így pl. Sókratés pályakezdéséről tudósítanak. Erről ld. GIGON (1946)

849 Cic. Brut. 296. Érdekes módon ezt a szöveghelyet a NH egyetlen kommentáros kiadása sem tartja számon, még Overbeck szöveggyűjteménye sem Lysipposszal, hanem Polykleitos Doryphorosával összefüggésben idézi:

OVERBECK (1868) 954. Egyedül Brunn hívta fel rá a figyelmet: BRUNN (1889) I. 260.

kontextus egy hasonlat. Amikor Brutus Crassust és Antoniust nevezi a római retorikatörténet első valódi oratorainak,⁸⁵⁰ és Crassus egyik védőbeszédét tartja retorikai tanítómesterének, Cicero ezt Lysipposnak ahhoz a kijelentéséhez hasonlítja, hogy Polykleitos volt a mestere:

„azokra térek rá, akiknél az ékesszólás szerinted elérte a tökéletességet, és akikről én magam is azt hallottam, hogy kétségtelenül nagy szónokok voltak: Antoniusra és Crassusra. Az ő méltatásukkal kapcsolatban teljesen egy véleményen vagyok veled, de mégsem azonos módon; amint ugyanis Lüszipposz Polükleitosz lándzsavivőjéről, úgy te a Servilius-féle törvényjavaslatról szóló beszédről mondtad azt,⁸⁵¹ hogy ez volt a tanítód: ez ugyanis merő irónia.”⁸⁵² A hasonlat alapja tehát az a cicerói gondolat, hogy a szónok Brutus oly mértékben meghaladta Crassus szónoki teljesítményét, Lysippos szobrászata oly mértékben továbblépett Polykleitosén, hogy esetükben már nem lehet mester–tanítvány viszonyról beszélni.

A Nagy Sándor kor szobrászának, Lysipposnak az 5. században alkotó Polykleitos csak abban az értelemben lehetett a mestere, ahogy Plinius a mesterek versengéséről szólva írja: „A legkiválóbbak, még ha más korban születtek is, versenyre keltek egymással.”⁸⁵³ Nem mesterről, hanem választott mintaképről van tehát szó, akinek a művészetét az utód a magáéhoz legközelebb érezte, és egyszerre tekintette mintának és meghaladni vágyott teljesítménynek. Lysippos pályakezdésének Cicerónál megőrzött változata mintegy átmenetet képez a szokásos mester–tanítvány és az autodidakta történetvariáns között.⁸⁵⁴ Plinius, aki feltehetően mindkettőt ismerte,⁸⁵⁵ az utóbbit választotta, aminek a tendenciózus voltát kiemeli az elbeszélésmód is: a négy autodidakta mester pályakezdése közül valódi történetként csak Lysipposét adja elő.

850 in quibus iam perfectam putas esse eloquentiam

851 Amit Crassus mondott el, egyébként eredménytelenül.

852 Cic. Brut. 296: venio ad eos in quibus iam perfectam putas esse eloquentiam, quos ego audivi sine controversia magnos oratores, Crassum et Antonium. De horum laudibus tibi prorsus adsentior, sed tamen non isto modo: ut Polycliti Doryphorum sibi Lysippus aiebat, sic tu suasionem legis Servilae tibi magistram fuisse;

haec germana ironia est. (Krupp József fordítása)

853 Plin. NH 34. 53.

854 A folyamat, amely a mester–tanítvány kapcsolatról beszámoló történettípustól az autodidakta művészig vezetett, másfajta átmeneti megoldásokat is produkált. Legalábbis Sellers ekként értelmezi azokat az anekdotákat, amelyekben a szobrászok eredetileg festőként kezdték a pályájukat: SELLERS (1968) LI–LIII.

Amelyekből tehát már hiányzik a mester alakja, de helyére még egy másik képzőművészeti ág kerül, miként Pheidias pályakezdésében, aki initio pictor volt: NH 35. 54.

855 Annál is inkább, mert Cicero Plinius egyik – ha ugyan nem a legnagyobb – példaképe volt, miként ezt a NH 7. könyve jól láthatóvá teszi.

V. 3. b. A versenyanekdoták

Az elismertséget, a hírnevet a mestereknek nemcsak megszerezni kellett, hanem fenntartani is. Mindkettőben nagy szerepe volt a művészek közötti versengésnek, amelynek a jelentőségét az is érzékelteti, hogy a fennmaradt művészanekdoták legnagyobb csoportját éppen ezek alkotják. Az aemulatio annyira természetes velejárója volt a mesterek életének, hogy Plinius többek között Pheidias kortársainak a felsorolását a „kor- és vetélytársai voltak”⁸⁵⁶ fordulattal vezeti be.

A mesterek versengtek az anyag megválasztásában: Myrón aiginai bronzzal dolgozott, Polykleitos délosival.⁸⁵⁷ A leggyakoribb a témaverseny volt. Pheidias két tanítványa, Alkamenés és Agorakritos egy-egy Aphrodité-szoborral kelt versenyre,⁸⁵⁸ Parrhasios és Timanthés Aiasukkal,⁸⁵⁹ Apellés és versenytársai egy-egy lovat ábrázoló festménnyel.⁸⁶⁰ A leghíresebb témaverseny az öt mester Amazón-szobra, amelyeket az ephesosi Artemisionban állítottak fel.⁸⁶¹

Ezek az anekdoták azoknak a festő- és szobrászversenyeknek a lenyomatai, amelyeket – ismereteink szerint Periklés korától kezdve – ünnepek alkalmával rendeztek.⁸⁶² A történeteknek Plinius előadásában két sarkalatos pontja van: a döntéshozók személye és a mesterek reakciója. A parosi Agorakritos és az athéni Alkamenés versenyében az utóbbi győzött, de nem a művével, hanem „a város polgárainak szavazatával, amely az idegennel szemben a saját szülöttének kedvezett.”⁸⁶³ Agorakritos ezért csak azzal a feltétellel adta el a szobrát, hogy az mindenütt állhat, csak Athénban nem. Amikor Parrhasios Timanthésszel szemben „nagy szavazati aránnyal”⁸⁶⁴ alulmaradt az ’Aias és a fegyverek odaítélése’ című festményével, azt mondta, hogy hőse nevében nehezen viseli el, hogy másodszor is egy arra méltatlan győzte le.⁸⁶⁵ Apellés pedig a maga és versenytársai lovat ábrázoló festményeinek a megítélését magukra a négylábúakra bízta: lovakat vezettetett be, megmutatta nekik valamennyi festő képét, a lovak azonban csak Apellés festménye láttán nyerítettek fel.⁸⁶⁶

856 Plin. NH 34. 49: quo eodem tempore aemuli eius fuere

857 Plin. NH 34. 10.

858 Plin. NH 36. 17.

859 Plin. NH 35. 72.

860 Plin. NH 35. 95.

861 Plin. NH 34. 53.

862 CORSO–MUGELLESI–ROSATI (1988) 351, 537.

863 Plin. NH 36. 17: vicitque Alcamenes non opere, sed civitatis suffragiis contra peregrinum faventis

864 Plin. NH 35. 72: multis suffragiis

865 Plin. NH 35. 72.

866 Plin. NH 35. 95.

Mindezt azért tette, mert úgy érezte, hogy a versenytársai a bírák megvesztegetésével előzik meg őt.

Ezekben az anekdotákban nem a mesterek, hanem kívülállók ítélkeznek, akiknek a döntését korántsem művészi, hanem azon igencsak kívül álló szempontok befolyásolták.

Döntésüket a mesterek pedig vagy sérelemként élték meg (Agorakritos, Parrhasios), vagy eleve nem bízva bennük megkerülték (Apellés).

Ugyancsak a döntéshozók személye és a mesterek reakciója a két sarkalatos pontja azoknak az anekdotáknak is, amelyek nem hivatalos versenyről, hanem a mesterek közötti nemes vetélkedésről tudósítanak. Ezeket maguk a mesterek ambicionálták, miként Zeuxis és Parrhasios, Apellés és Prótogenés, akik valójában technikai virtuozitásban keltek versenyre egymással. Egy ilyen certamen alkalmával⁸⁶⁷ Zeuxis festett szőlőfürtje olyan élethű lett, hogy rászálltak a madarak. Távollétében Parrhasios egy függönyt festett a szőlő elé, mire a visszatérő Zeuxis felháborodottan sürgette a függöny elhúzását, hogy láthassa a képet.

Amikor belátta a tévedését, önként elismerte Parrhasios győzelmét. Apellés és Prótogenés az ecsetkezelésben kelt versenyre egymással. Miután Prótogenés elismerte Apellés elsőségét, a lehelet vékonyságú vonalakat mutató képet közös elhatározással megőrizték a többi festő csodálatára.⁸⁶⁸

Ezekben az anekdotákban – éppen ellentétben az előzőekkel – maguk a mesterek ítélték meg egymás teljesítményét. Továbbá a döntés igazságos voltát egyik festő sem vonta kétségbe. Ezeknek a vetélkedéseknek a nemes voltát mutatja az anekdoták békés zárása is. Ez nemcsak a másik győzelmének a spontán elismerésében mutatkozik meg, hanem olyan gesztusban is, mint Apellés és Prótogenés elhatározása a versengésüket megörökítő kép kiállításáról.

Ezt a két típust ötvözi az egyik legismertebb művészanekdota, az ephesosi szobrászverseny.⁸⁶⁹ Négy szobrász,⁸⁷⁰ Pheidias, Polykleitos, Krésilas és a kevéssé ismert Phradmón készített el egy-egy amazón szobrot. Meghívásuk célja bizonyára az volt, hogy a győztes alkotását állítsák fel az Artemisionban. A legjobbat azonban nem külső bírálóknak a szavazata alapján választották ki, hanem maguk a mesterek hozták meg a döntést. Ez azonban

867 Plin. NH 35. 65.

868 Plin. NH 35. 81-83.

869 Plin. NH 34. 53.

870 A Pliniusnál szereplő ötödik szobrászról és az anekdota művészettörténeti megítéléséről ld. GALLETT DE SANTERRE–LE BONNIEC (1953) 214–215; CORSO–MUGELLESI–ROSATI (1988) 169–171; KÖNIG–BAYER (1989) 152–153.

nem spontán elismerés eredményeként született meg, hanem egy sajátos eljárással.⁸⁷¹ A mesterek rangsorolták a szobrokat, és az lett a győztes, amelyiket a legtöbben helyezték a második helyre, mivel az első helyre mindenki nyilvánvalóan a magáét tette. Az elsőség Polykleitosnak jutott, ugyanakkor mégis mind az öt mester szobrát felállították a templomban, ami a történet békés lezárását jelenti.