c. Párhuzamos életrajzok II: Apellés és Prótogenés

Apellés⁹⁷⁴ és Prótogenés⁹⁷⁵ művészetének narratív sémája sok hasonlóságot mutat a két 5. századi elődével. Ők is kor- és vetélytársak voltak,⁹⁷⁶ a két pálya találkozása ebben az esetben is kifejezésre jut a narratív struktúrában is. Plinius a két festő tevékenységének előadását ugyanúgy összekapcsolja, és ugyanazon a ponton: legendás versengésük elbeszélésében.⁹⁷⁷

A két festőt és a művészetüket ismertető szöveg legszembetűnőbb sajátossága és egyben különlegessége a minden addigi mértéken felüli anekdotikus volta. Míg a Zeuxis–

Parrhasios narratívában az adatok és a művészetkritikai megjegyzések közé ékelődnek be a többnyire rövid anekdotikus kitérők, addig az Apellés- és a Prótogenés-novellában éppen fordított a helyzet. Az egymás után sorakozó, mondhatni anekdotafüzérnek szinte csak a keretéül szolgálnak a művészettörténeti adatok és összegzések. Továbbá más az anekdoták előadásmódja is: jóval részletezőbb, mint bármelyik másik esetben.

Az Apellés-novella azzal a megállapítással kezdődik, amivel Lysipposé végződött:

„egymaga csaknem többet tett a festészetért, mint a többiek együttvéve.”⁹⁷⁸ Ezzel narratív módon is kifejezésre jut, hogy a történeti áttekintés a festészet nagyjai között is a legnagyobbhoz érkezett el. Nyomban ezután következik annak értékelése, hogy Apellés művészete miben volt felülmúlhatatlan. A báj (venustas), amit a görögök charisnak neveznek, volt az, amiben senki sem hasonlítható hozzá.⁹⁷⁹ Az életmű ismertetésére, amelyben ez a művészi erény megtestesült, logikusan ezután kerülhetne sor. Azonban Plinius erre jóval később, a novellát záró utolsó fejezetekben kerít sort,⁹⁸⁰ miként páratlan technikai újításának

973 Plin. NH 35. 72.

974 Plin. NH 35. 79–97.

975 Plin. NH 35. 101–106.

976 Apellés és Prótogenés művészetének jellemzésére és művészettörténeti jelentőségük megállapítására tesz kísérletet a források alapján BRUNN (1889) II. 136–157. és 157–163.

977 Plin. NH 35. 81–83.

978 Plin. NH 35. 79: Picturae plura solus prope quam ceteri omnes contulit. Vö. NH 34. 65: Statuariae arti plurimum traditur contulisse capillum exprimendo, capita minora faciendo quam antiqui.

979 Plin. NH 35. 79.

980 Plin. NH 35. 90–94. és 96.

(inventa eius) az ismertetésére is: „egyet senki sem volt képes utánozni: a már elkészült művet oly vékonyan bevonni fekete lakkal, hogy az csillogásával fénylő fehér színt verjen vissza, és megvédje a portól és piszoktól, ugyanakkor csak kézbe véve, közelről tűnjék fel.”⁹⁸¹

Venustas és inventum – sok egyéb mellett – leginkább e kettő emeli ki Apellést a festők sokaságából, mert ezekben nem akadt hozzá fogható sem előtte, sem utána.⁹⁸² Plinius azonban ennek a két művészi virtusnak és Apellés művészettörténeti jelentőségének a megfogalmazását a novella keretévé teszi, az első (79) és az utolsó fejezetbe (97) helyezi, az alkotásait is csak a záró értékelés előtti fejezetekben (90–94, 96) összegzi. A festőnek szentelt 18 fejezetnyi narrációjának hangsúlya azokon az anekdotákon van, amelyeket ebbe a keretbe belehelyez, és amelyek sokkal inkább beszélnek a festő karakteréről, mint a művészetéről.

Azok az anekdoták, amelyek Apellés művészetét tematizálják, annak lényegében egyetlen sajátosságát emelik ki: a realizmusát. Mintegy a tételmondatának tekinthető: „Az eredetihez olyan megtévesztő hasonlatosságú arcképeket festett, hogy – elmondani is hihetetlen – Apio grammaticus hátrahagyott írása szerint egy, az emberek arcából jövendölő férfi, … ezekből az arcokból megmondta az illetőnek akár a haláláig még hátralévő, akár az életéből már eltelt éveit.”⁹⁸³ Ezt a páratlan realizmust illusztrálja az erre következő anekdota is Apellésről és Ptolemaiosról.⁹⁸⁴

Ugyancsak ebbe a gondolatkörbe tartoznak azok az anekdoták is, amelyek festményei megítélésének egy általa választott sajátos módjáról számolnak be. Szokása volt, hogy az elkészült képet kitette a háza elé, és a kép mögött megbújva kihallgatta, hogy a járókelők milyen hibákat vesznek észre.⁹⁸⁵ Ilyen alkalommal hangzott el a közmondássá lett ingerült felkiáltása: Suszter maradjon a kaptafánál!⁹⁸⁶ Amikor pedig lovakat festett meg, az állatok reakcióját figyelte.⁹⁸⁷ Ugyanakkor ezek a történetek nemcsak Apellés festészetének egyik legfontosabb esztétikai értékéről, a realizmusáról beszélnek, hanem a versenyanekdoták világába is sorolhatók: a mester az egyszerű emberek és a négylábúak ítéletében megbízott, de a versenybírák elfogulatlanságát kétségbe vonta.

981 Plin. NH 35. 97.

982 Plin. NH 35. 79: sed hac sola sibi neminem parem; 35, 97: unum imitari nemo potuit

983 Plin. NH 35. 88: Imagines adeo similitudinis indiscretae pinxit

984 Plin. NH 35. 89.

985 NH 35. 84: Idem perfecta opera proponebat in pergula transeuntibus atque, ipse post tabulam latens, vitia quae notaretur ascultabat.

986 Plin. NH 35. 85: ne supra crepidam sutor iudicaret = A sarun túl a varga ne ítélkezzék!

987 Plin. NH 35. 95: Idque et postea semper evenit, ut experimentum artis illud ostentaretur.

Plinius – nyilvánvalóan a forrásaiból merítve – több mindent is megemlít Apellés festészettörténeti jelentőségéből. Ő volt az első, aki képes volt elkészíteni egy portrét úgy, hogy az arc hibáját elleplezze.⁹⁸⁸ Megfestette még a megfesthetetlent is: a mennydörgést és a villámokat.⁹⁸⁹ Tudta, hogy a művészi alaposság (diligentia) egy ponton túl már árt az alkotásnak, és senki sem tudta nála jobban, hogy mikor kell abbahagyni a festést.⁹⁹⁰ Apellés olyan páratlan művész volt, hogy nem volt senki, aki akár a halála miatt befejezetlenül maradt, akár tönkrement festményét képes lett volna kiegészíteni, illetve helyrehozni.⁹⁹¹

Az Apellés-novella anekdotáinak a többsége azonban nem a mester művészi, hanem emberi nagyságáról szól. Valójában a különféle megnyilvánulásairól annak a bájnak, amely Apellés művészetének is a karakterisztikumát jelentette. A báj nemcsak a képeinek kölcsönzött utánozhatatlan karaktert, hanem a személyiségének is. Emberi charisa mesterségének szenvedélyes szeretetében, mások teljesítményének fenntartás nélküli elismerésében, segítőkészségében és a másik pályáját egyengető barátságában egyaránt megmutatkozott. Az anekdoták tanúsága szerint ezt a megszállottan a munkájának élő mestert⁹⁹² két személyhez fűzte mély emberi kapcsolat: Nagy Sándorhoz és Prótogenéshez. A művészettörténeti és művészetkritikai összegzéssel keretbe foglalt anekdoták egymást követő sorozatának csaknem mindegyike (80–88) e két legendás barátsághoz kötődik.

Abban az egyszerre tiszteletteljes és közvetlen viszonyban, comitasban, amely a mester és az uralkodó barátságát jellemzi, könnyen ráismerhetünk arra a comitasra, amely Pliniust a Flavius házhoz, elsősorban Titushoz fűzte. A három anekdota, amely Apellés és Nagy Sándor barátságát örökíti meg,⁹⁹³ és ezzel – a Naturalis historia világában – a művészet mindenkori legnagyobb elismerésének ad megfogalmazást,⁹⁹⁴ ennek a nem mindennapi barátságnak az alapjaként nem Apellés festészetét, hanem a személyiségét jelöli meg: „Volt benne nyájasság is, ami miatt Nagy Sándor még inkább kedvelte.”⁹⁹⁵ Az uralkodó rendszeresen ellátogatott a mester műhelyébe, mert annak comitasa miatt ezt szívesen tette.

Az egyébként könnyen haragra gerjedő király a mestertől még a feddést is eltűrte,⁹⁹⁶ mert

988 Plin. NH 35. 90.

989 Plin. NH 35. 96.

990 Plin. NH 35. 80: sed uno se praestare, quod manum de tabula sciret tollere

991 Plin. NH 35. 91–92.

992 Leghíresebb megfogalmazása a szólássá lett nulla dies sine linea (NH 35. 84).

993 Plin. NH 35. 85–87.

994 Hatalom és művészet viszonyáról a NH-ban részletesebben ld. a V. 3. d. fejezetet.

995 Plin. NH 35. 85: Fuit enim et comitas illi, propter quam gratior Alexandro Magno frequenter in officinam venitanti – nam, ut diximus ab alio se pingi vetuerat edicto.

996 A történet fennmaradt Plutarchosnál is, de az ő előadásában az uralkodó Megabyzos, valamint Ailianosnál, akinél viszont a festő Zeuxis: OVERBECK (1868) 1834; BRUNN (1889) II. 145.

olyan nagy tekintélye, auctoritasa volt előtte. Sőt, a legnagyobb elismerésben (honor) részesítette, amikor neki adta Pankaspé nevű ágyasát, mert észrevette, hogy a festő beleszeretett az aktmodellbe. Miként Plinius írja, „nem volt kisebb e tette, mint akármelyik győzelme. Hiszen önmagát úgy győzte le, hogy nemcsak egy ágyast, hanem vele együtt szerelmét is a művésznek ajándékozta.”⁹⁹⁷

A comitas és az auctoritas mellett Apellésnek ugyancsak erénye volt a simplicitas, a szerénység. Melanthiosnak az alakok elrendezésében (dispositio) adta meg az elsőséget, Asklépiodórosnak a méretek (mensura) tekintetében. Prótogenés festményéről pedig elismerte, hogy művészete minden tekintetben felér az övével.⁹⁹⁸ Apellés legnagyobb erénye azonban a vetélytársaival szemben tanúsított benignitasa, segítőkészsége és jóindulata volt.⁹⁹⁹ Ennek legnagyszerűbb megnyilvánulása ugyancsak a rhodosi festőhöz, Prótogenéshez kapcsolódik, akinek úgy szerzett hírnevet, hogy nagy összegért felvásárolta a képeit.¹⁰⁰⁰

A két mester jellemzése abban az anekdotában kapcsolódik össze és kapja meg legteljesebb megfogalmazását, amely nevezetes vetélkedésüket, az úgynevezett vonalversenyt örökítette meg.¹⁰⁰¹ Miként Apellés és Nagy Sándor története egy külön kis narratív egységét alkotja az Apellés-novellának, úgy ennek az esetnek az elbeszélése is. Ugyanakkor kivételessé teszi a művészanekdotákban csak ebben az esetben alkalmazott narráció: részletező és dramatizáló előadásmódja. A művészanekdoták pliniusi narrációját egyébként a függő beszéd és az eset kimenetelére összpontosító elbeszélői figyelem jellemzi. Ez utóbbi sajátossággal függ össze, hogy a történet előadása olykor egy közmondássá lett mondatban konkludál.

A két festő vetélkedésének elbeszélése azonban egy kerek egész és nagyon eleven történet, amely Apellés hajóútjával kezdődik, aki égett a vágytól (avidus cognoscendi opera eius), hogy megismerje a rhodosi mester képeit. Prótogenés helyett csak egy anyókát talált otthon, aki őrizte (custodiebat anus) a házat és egy nagyméretű képet, ami a festőállványra volt helyezve. Az öreg anyóka, aki a gazda mellett a ház teljes személyzetét jelenti, jól ismert szituáció annak a kornak, a hellénizmusnak a költészetéből, amikor az anekdota is keletkezett.

Mindig az egyszerű élet, a tisztes szegénység képeként jelenik meg, mint Kallimachos Hekaléjában vagy Menandros Dyskolosában, és majd később, ezt a mintát újraélesztve Ovidius Metamorphosesének Philemon és Baucis történetében. Prótogenés igen egyszerű

997 Plin. NH 35. 86–87.

998 Plin. NH 35. 80.

999 Plin. NH 35. 87: Apelles et in aemulis benignus

1000 Plin. NH 35. 87–88.

1001 Plin. NH 35. 81–83.

életkörülményeinek kiemelése mögött az a narrátori szándék sejthető, hogy minél plasztikusabban jelenjen meg az éles ellentét, amely Zeuxis kérkedő gazdagsága és Prótogenés egyszerű élete között volt.

Apellés, miként a Ptolemaios-történetben, a maga nyelvén üzen Prótogenésnek. Az anyóka kérdésére, hogy mit mondjon a gazdájának, ki kereste: „Ez — válaszolta Apellés,”¹⁰⁰² és egy rendkívül vékony vonalat húzott a festményen. Az egyenes beszéd alkalmazására, és ezzel a narráció dramatizálására a művészanekdoták között csak egyszer kerül még sor, amikor Zeuxis a szőlővivő ifjút ábrázoló képét bírálja.¹⁰⁰³ Ez az analógia a két narratíva között megteremti a párhuzamot, illetve az ellentétet a két szöveghely és a két festő karaktere között is. Zeuxist haraggal töltötte el (iratus) festményének a tökéletlensége, Apellés viszont csak elpirult (erubescens), amikor visszatérve meglátta az időközben otthon járt Prótogenés még vékonyabb vonalát. Majd amikor az ismét hazatérő Prótogenés meglátta Apellés újabb vonalát, amellyel végül legyőzte őt, elismerte (confessus) annak győzelmét, végül a legnagyobb egyetértésben döntöttek a kép megőrzéséről az utókor számára. Megint csak ellentétben a Zeuxis–Parrhasios vetélkedéssel, amikor is Zeuxis szégyenkezve (pudore) engedte át a pálmát a győztesnek.

Apellés a Naturalis historia festészet-történetének egyik legkiemelkedőbb, bizonyos technikai megoldásait tekintve felülmúlhatatlan nagysága. Plinius ezt nemcsak a forrásaiból átvett művészetkritikai értékelésekkel fogalmazza meg, hanem azzal a nagy terjedelemmel is kifejezésre juttatja, amelyet a festőnek szentel. A mesterkronológiába illeszkedő novella abban is egyedülálló, hogy átfogja a mester egész életét. Az anticipációs technika újabb alkalmazásaként, a novella előtt néhány fejezettel esik szó Pamphilosról, aki többek között Apellés mestere volt.¹⁰⁰⁴ A pálya kezdetét felvillantó megjegyzés után három fejezettel kezdődik a novella, amely az élet és az életmű legfontosabb eseményei és alkotásai után eljut egészen a mester haláláig: Apellést Venust ábrázoló festményének befejezésében a halál akadályozta meg.¹⁰⁰⁵

Ugyanakkor a narrátori figyelem középpontjában nem Apellés festői, hanem emberi nagysága áll. Ez jut kifejezésre az anekdotikus szövegfajtának a túlsúlyában, amely a maga sajátos módján mindenkor a jellemzés egyik eszköze. Miként ebben az esetben is, amikor is az anekdoták Apellésnek az emberi kapcsolataiban megnyilvánuló személyiségére

1002 Plin. NH 35. 81: „Ab hoc”, inquit Apelles.

1003 Plin. NH 35. 66.

1004 Plin. NH 35. 75–76.

1005 Plin. NH 35. 91.

fókuszálnak. Comitas, auctoritas, simplicitas és benignitas — ezek azok az értékek, amelyek köré az anekdoták szerveződnek, és amelyek mindegyike elválaszthatatlan Apellés ugyancsak karakterisztikus vonásától, megszállott munkaszeretetétől. Nem nehéz észrevenni a közöset Apellés és Plinius személyiségében, és ezáltal megérteni, hogy Plinius miért volt fogékonyabb Apellés emberi és morális értékeire, és miért elsősorban azt emelte ki a biográfiai novellának mind a struktúrájával, mind a narrációs technikájával. Amit a festő úgy fogalmazott meg, hogy nulla dies sine linea, ugyanaz volt, mint Plinius mondata: vita vigilia est. Ez, a szolgálat etikája volt, ami mindkettőjüket eljuttatta egészen az uralkodó körébe, sőt annak barátságában is részesülhettek.

Ha a Lysippos-novelláról azt mondtuk, hogy Plinius a szobrász alakját és művészi karrierét példázattá formálta, akkor Apellés pliniusi megformálására ez még inkább igaz.

Apellés elsősége a festészet történetében vitathatatlan volt. A Naturalis historiában azonban nem a festő, hanem a karakter válik etikai exemplummá, és mint ilyen, nem ő foglalja el az elsőség pozícióját. Plinius példázatos művész egyéniségeinek a rangsorában nem ő jelenti a tetőpontot, hanem az a festő, akiről még ezután ír, de akiről már az Apellés-novellában is sok szót ejt: Prótogenés. Azt már látjuk, hogy miről is szól valójában az Apellés-novella. Azonban ha feltesszük a kérdést, hogy kiről szól, akkor joggal bizonytalanodhatunk el. Ugyanis a művészettörténeti és művészetkritikai tartalmú keretbe foglalt szövegtest majd csak annyit elmond Prótogenésről, mint Apellésről.

Ennek a tízfejezetnyi, szinte kizárólag anekdotákból álló szövegnek¹⁰⁰⁶ újból és újból visszatérő szereplője Prótogenés, ami nemcsak tevékenysége hamarosan megtörténő ismertetését anticipálja, hanem a kiemelkedő jelentőségét is. Már itt, az Apellés-novellából megtudjuk, hogy óriási munkával és olykor túlságos műgonddal készítette csodálatos festményeit.¹⁰⁰⁷ Rendkívül egyszerű körülmények között élt Rhodoson,¹⁰⁰⁸ ahol a tehetségét sokáig nem ismerték fel.¹⁰⁰⁹ E tekintetben az anekdota, amely arról számol be, hogy Apellés a képek felvásárlásával indította el a hírnév útján az akkor még csak általa felismert tehetséget, korszakos jelentőségű. Tudomásom szerint ez az egyetlen történet az antikvitásból, amely a tehetség felfedezéséről és felkarolásáról szól. Olyan motívum ez, amely majd a reneszánsz

1006 Plin. NH 35. 80–90.

1007 Plin. NH 35. 80: Protogenis opus immensi laboris ac curae supra modum anxiae miraretur.

1008 Plin. NH 35. 81.

1009 Plin. NH 35. 87–88.

művészanekdotákban bontakozik ki, és válik toposzává a mesterek vitájának.¹⁰¹⁰ Végül a vonalversenyben az is megmutatkozik, hogy Prótogenés Apellésszel egyenértékű mester, akinek a comitas és a simplicitas ugyancsak erénye volt.¹⁰¹¹