d. A Prótogenés-novella

Annak ellenére, hogy Apellés és Prótogenés élete, annak narratívája több ponton összefonódik egymással, Plinius a két festő tevékenységének ismertetését nem vonja olyan szövegegységbe, mint Zeuxisét és Parrhasiosét. Prótogenés festői útját nemcsak Apellésszel összefüggésben ismerteti, hanem külön novellában is,¹⁰¹² a két novellát pedig látványosan elválasztja egymástól a thébai Aristeidés festészetének közbeiktatásával.¹⁰¹³ A befogadóban ez a szövegstruktúra akár azt a benyomást is keltheti, mintha az Apellésébe beékelődő anekdotákban, majd az önálló novellában Prótogenés pályája képeződne le: a híres kortárs támogatásával induló kezdet és az önálló kiteljesedés.

A Prótogenést bemutató narratív egység egy valódi biográfiai novella, ami már önmagában egyedülállóvá teszi a Naturalis historia művésznovellái között. A festő tevékenységének datálásával és lokalizálásával kezdődik, majd annak rögzítésével, hogy mestere ismeretlen, sőt feltehetően nem is volt.¹⁰¹⁴ A novella a festő művészi pályájának a szakaszaival folytatódik – a hosszú és nehéz kezdet,¹⁰¹⁵ majd az elismertség periódusával¹⁰¹⁶ – , végül eljut a pálya és az élet végéig.¹⁰¹⁷

A novellának ez a kezdetektől a befejeződésig ívelő struktúrája ötvöződik az anticipációs technikának egy sajátos alkalmazásával. A szöveg ugyanis úgy is olvasható, hogy a festő pályájának azt az ívét bontja ki, amelyet az első fejezet záró mondata fogalmaz meg:

„Ezt azért tette, hogy kitűnjék, milyen kezdetektől jutottak el művei a hírnév fellegvárába.”¹⁰¹⁸ Az erre következő fejezetek éppen ezt mutatják meg. Az a Prótogenés, aki ötven éves koráig hajófestőként élt nagy szegénységben és teljes ismeretlenségben,

1010 Egyik tipikus esete Cimabue és a gyermek Giotto véletlen találkozásának és a tehetség felismerésének és felkarolásának a története: VASARI (1983) I. 103–104. Ennek előképét látja az Eupompos–Lysippos találkozásban KRIS–KURZ (1934) 25–44.

1011 Plin. NH 35. 81–83.

1012 Plin. NH 35. 101–106.

1013 Plin. NH 35. 99–100.

1014 Plin. NH 35. 101.

1015 Plin. NH 35. 101–103.

1016 Plin. NH 35. 104–105.

1017 Plin. NH 35. 106: Novissime pinxit Alexandrum et Pana. = Utoljára Nagy Sándort és Pant festette meg.

1018 Plin. NH 35. 101: ut appareret, a quibus initiis ad arcem ostentationis opera sua pervenissent

felküzdötte magát odáig, hogy őt bízták meg az athéni Akropolis díszkapujának festészeti díszítésével.

Mindemellett ez a novella is keretes szerkezetű, amely keretet a tényszerű információk (res) képezik az első (101) és az utolsó (106) fejezetben: mikor és hol tevékenykedett, illetve alkotásainak a felsorolása. Ez a keret – ismét hasonlóan az Apellés-novellához – ebben az esetben is anekdoták sorozatát fogja egybe. Az anekdoták azonban nem különböző eseteket sorolnak, mint az Apellés-novellában, hanem valamennyi egyetlen téma, Prótogenés főműve, az Ialysos köré szerveződik.¹⁰¹⁹ Az, hogy Prótogenés óriási munkát fektetett ebbe a képbe, verbálisan is megfogalmazódik: aszkétaként élt, a festéket négyszer vitte fel, és hihetetlenül megszenvedett a kutya habzó szájának a megfestésével.¹⁰²⁰ Ezzel együtt, az a centripetális struktúra, amely az Ialysosra építi a szöveget, amelyben minden összetalálkozik, és amely így a szöveg összetartó ereje is, egyben annak a narratív kifejeződése, hogy ez a kép állt Prótogenés művészi teljesítményének a középpontjában és a csúcspontján egyaránt.

A novella további, tartalmi különlegessége, hogy valójában Prótogenésnek nem a művészetét tárgyalja,¹⁰²¹ hanem a személyiségéről nyújt plasztikus képet. Még inkább szembetűnő a szövegnek ez a sajátossága, ha elfogadjuk Brunn értelmezését, amely szerint Prótogenés Pliniusnál felsorolt festményei közül az Ialysos, a Kydippé és a Tlépomenos valójában összefüggő képciklust alkotott, amely Rhodos alapító héroszait¹⁰²² ábrázolta a helyi Dionysos szentélyben.¹⁰²³ Ha így volt, akkor Prótogenés Pliniusnál összegzett életműve e monumentális képciklus és a szintén a szentélyben látható szatír-festményén kívül mindössze néhány portréból állt. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy Prótogenésről az ismereteink¹⁰²⁴ fő forrása kiemelkedően, olykor kizárólag a Naturalis historiában megőrzött információk összessége, amelyeket Plinius feltűnő gondossággal és átgondoltsággal rendezett el, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy miért volt ez a festő olyan fontos Plinius számára, illetve miért ez a festő volt oly annyira fontos a számára.

A novella középpontjában abban az értelemben az Ialysos áll, hogy a narráció minden eseménye eköré szerveződik. Az antik auktorok, Cicerótól a Suda-lexikonig¹⁰²⁵ korról korra

1019 Részletesen ld. DARAB (2012)/a.

1020 Plin. NH 35. 102–103.

1021 Már Brunn is megfogalmazta, hogy Pliniustól összességében Prótogenés későbbi hírnevének a tényét tudjuk meg, az okát nem: BRUNN (1898) II. 163.

1022 A mitikus genealógia és aitiológia összefoglalását ld. STOLL (1890-1894) 12; CONTICELLO (1961) 68. és MACCHIARA (1990) 614.

1023 BRUNN (1889) II. 159–160. Ugyancsak a képciklust feltételezi újabban EHRHARDT (2004) 324.

1024 A szöveghelyeket ld. OVERBECK (1868) 1907–1936.

1025 A szöveghelyeket ld. OVERBECK (1868) 1914–1923.

említést tesznek a képről, ezzel tanújelét adva a festmény ismert és elismert voltának. Plinius ki is mondja, amit a kép folyamatos emlegetése implicit módon fejez ki: az Ialysos volt Prótogenés fő műve.¹⁰²⁶ Egy valamit azonban egyikük sem árul el: mit ábrázolt a festmény?

Ebben az esetben ugyanis a leírások vagy inkább említések még odáig sem jutnak el, hogy megneveznék a jelenetet. A képleírás hiánya annyira végletes, hogy a festményről a témáján kívül nem tudunk semmit. Plinius sem az alkotással foglalkozik, azonban, mint látni fogjuk, nem véletlenül.

A Prótogenés-novellában ez a kép a történések célja és oka egyaránt. Már az Apellés-novellában is az Ialysos körül forognak azok az események, amelyekben a két festő útja találkozik. Bár Plinius nem nevezi néven, de más forrásból, Plutarchostól¹⁰²⁷ tudjuk, hogy az Ialysos volt Prótogenésnek az a festménye, amely előtt elhangzott Apellés megjegyzése, a manum tollere.¹⁰²⁸ A Prótogenés-novellában az Ialysos az a kép, amelynek készítésekor a mester áztatott farkasbabon élt. Ugyancsak ez a kép volt az, amelyre négyszer vitte fel a festéket, hogy megóvja a festményt a sérüléstől és az elöregedéstől.¹⁰²⁹ Az Ialysos volt az, amelyen a kutya habzó száját végül maga a természet alkotta tökéletesre a képhez vágott festékes szivacs formájában.¹⁰³⁰ Végül az Ialysos volt az, amely miatt a Rhodost bekerítő Démétrios király elhalasztotta az ostromot.¹⁰³¹

Fáradhatatlan munkálkodás, a munkának alárendelt élet, páratlan műgonddal készített festmények, amelyek eleven valóságként hatnak,¹⁰³² végül ennek jutalma, az elismerés a hatalom részéről. Olyan sajátosságai ezek Prótogenés személyiségének, művészetének és pályájának, amelyek Lysippost és Apellést is kiemelték Plinius szobrászainak és festőinek sokaságából. Miként – a Lysipposéhoz hasonló – autodidakta pályakezdése is, és Démétriosnak – hasonlóan Nagy Sándor és Apellés barátságához – a festő műhelyében tett látogatásai.

Plinius azonban Prótogenés pályájának mind a kezdetét, mind a kiteljesedését megtoldja még valamivel. A csak az ő előadásában ötven évig tartó, egy mester tanítása

1026 Plin. NH 35. 102: Palmam habet tabularum eius Ialysus.

1027 Plut. Démétrios 22.

1028 CROISILLE (1985, 197, ad. loc.) a Plutarchos-szöveghelyre hivatkozás nélkül is valószínűsíti ezt.

1029 Plin. NH 35. 103.

1030 Plin. NH 35. 103: Et illa reposuit ablatos colores qualiter cura optaverat, fecitque in pictura fortuna naturam. = Az pedig a letörölt színeket úgy vitte fel, ahogyan fáradozásával szerette volna, és így a véletlen hozta létre a festményen a természet valóságát.

1031 Plin. NH 35. 104.

1032 Prótogenés művészetének mások is ezt említik legfőbb erényeként, mint például Petron. Sat. 83: Protogenis rudimenta cum ipsius naturae veritate certantia non sine quodam horrore tractavi = Nem minden borzadály nélkül tanulmányoztam végig Protogenes vázlatait, melyek életszerűségükkel szinte megcsúfolják a természetet.

(Horváth István Károly fordítása)

helyett hajófestéssel, szegénységben és ismeretlenségben töltött kezdet már önmagában is nagymértékben felnagyítja ennek a pályának a kivételes és paradigmatikus voltát. Plinius még inkább él a nagyítás eszközével, amikor Prótogenés és Démétrios barátságáról ír. Azok a források, amelyek megőrizték az anekdotát Rhodos ostromának elhalasztásáról, csak a festményről és Démétrios csodálatáról tesznek említést, a király és a festő barátságáról nem.

Plutarchos előadásában¹⁰³³ a művész és az uralkodó nem is találkozik egymással, a rhodosiak küldenek követséget a királyhoz azzal a kéréssel, hogy kímélje meg Prótogenés festményét.

Démétrios pedig eleget tesz ennek, mondván: „inkább elégetné apja képmásait, mint ilyen nagy fáradsággal készült művet; azt mondják ugyanis, hogy a művész hét évig festette ezt a képet.”¹⁰³⁴ Gellius elbeszélésében¹⁰³⁵ pedig Prótogenés már nem él, amikor Démétrios fel akarja égetni azokat a városfalon kívül álló középületek, amelyeknek egyikében volt az Ialysos. A rhodosiak itt is követséget küldenek a királyhoz a festmény megkímélését kérve, amire Démétrios eláll az ostromtól, és mind a festményt, mind a várost sértetlenül hagyja.

A Pliniusnál olvasható folytatás¹⁰³⁶ azokból a részletekből épül fel, amely az Ialysosnak Plutarchosnál és Gelliusnál fennmaradt változataiban szerepelnek. A Naturalis historiában ugyanis nem középületek, hanem Prótogenés háza állt a városfalon kívül, az ellenség táborának közelében. Démétriost nem a festő alkotásai, hanem emberi hozzáállása késztette csodálatra, amikor látta, hogy a csatározások közepette sem hagyja abba a munkáját.

Nem ő, a király ment hozzá, hanem hívatta a festőt, aki a kérdésére, hogy miben bízik, azt válaszolta, hogy „tudomása szerint a király a rhodusiakkal áll harcban, nem a művészetekkel.”¹⁰³⁷ Ez a mondat Gelliusnál a rhodosi követek figyelmeztetésében tér vissza, amikor annak a megfontolására intik a királyt, „nehogy abba a csúfságba essen, hogy miután a rhodusiakat nem volt képes háborúban legyőzni, a halott Prótogenésszel viselt háborút.”¹⁰³⁸

Démétrios – Plinius előadásában – ezután rendelte el a festő védelmét, és inkább ő ment hozzá, hogy ne hátráltassa a munkában. Démétrios nem társalog Prótogenésszel, mint Nagy Sándor Apellésszel, hanem védelmezi. Plinius elbeszélésében feltűnő nyomatékot kap a történetnek az az aspektusa, hogy az ellenséges hadvezér óvja a művészt: „védelmére a király őrséget (tutelam) helyezett el,” és örült, hogy azokat a kezeket védelmezheti (servaret), amelyeket maga kímélt meg (pepercerat). Démétrios nem azért látogatja a mestert, mert az a

1033 Plut. Démétrios 22.

1034 MáthéEelek fordítása.

1035 Gell. NA 15. 31.

1036 Plin. NH 35. 105.

1037 Plin. NH 35. 105: respondit scire se cum Rhodiis illi bellum esse, non cum artibus.

1038 Gell. NA 15. 31: ne turpe tibi sit, … bellum cum Protogene mortuo gessisse