Ars és Natura: a művészettörténet helye a Naturalis historiában

Az excessusok harmadik nagy csoportjaként azok a kitérők határozhatók meg, amelyek az enciklopédiát záró utolsó öt, művészeti tárgyú könyvekhez kapcsolódnak. Nem véletlenül szokás ezeket a kitérőket összefoglaló néven művészanekdotáknak nevezni – holott némelyikük valós esetet rögzít. A művészanekdoták elhelyezéséhez a Naturalis historia szövegstruktúrájában vissza kell térnünk az aitiológiai anekdotákat tárgyaló fejezet kiindulópontjához. A fém- és ásványféléket ismertető narratíva hármasságához, amely az anyag keletkezésének–bányászatának–előállításának, majd a tulajdonságainak, végül a hasznosításának a leírásából áll. Egy-egy fém vagy ásvány pliniusi narratívájának ebből a három tematikus egységéből az első az, amelyik alkalmat adott anekdotikus, tartalmukat tekintve aitiológiai kitérőkre.

Az anyagleírás pliniusi narratívájának a második része – a tulajdonságok ismertetése – nem engedett teret a kitérőknek. Ellenben a harmadik, a felhasználást taglaló narratív egységben annál nagyobb számban kerül sor erre. Pontosabban ennek a narratív egységnek is az egyik tematikus részében. Plinius a fém- és ásványfélék hasznosításának ugyanis mindig két módját ismerteti. Egyrészt azt, ahogyan ezeket az anyagokat különféle gyógyszerek összetevőiként alkalmazták. A gyógyszerek elkészítésének módját, az összetevők arányait és a betegségeket, amelyekre javallották, Plinius fáradhatatlanul, csak a tényekre szorítkozva sorolja. A fémek és az ásványok felhasználásának a másik területe a képzőművészet. A nemesfémek és a drágakövek dekoratív célú megmunkálása az arany- és ezüstművesség (33.

könyv), valamint a glyptika (37. könyv). A rézfélék ötvözeteit a bronzszobrászat használja (34. könyv), a földfélékből készített festékekkel a nagyfestészet dolgozik (35. könyv), a kő és ásványfélékkel az építészet és a márványszobrászat (36. könyv). A Naturalis historiában így kerülhet sor a képzőművészeteknek a mai olvasó számára legkevésbé a tárgyhoz tartozónak ítélt történeti áttekintésére.

A művészettörténeti áttekintések tehát a keletkezés–bemutatás–hasznosítás hármas szempontjából éppúgy az utolsó szempont érvényesítését jelentik, mint a nem kevésbé terjedelmes gyógyászati leírások. Plinius elsősorban a festészet és a szobrászat történetét, illetve a festők és szobrászok tevékenységét, teljesítményük művészettörténeti értékelését

770 Ez a fejezet következő tanulmányaim átdolgozása és szintézise: DARAB (2012) 62–114, DARAB (2014)/b, DARAB (2014)/c.

taglalja igen részletesen és nagy terjedelemben. Anekdotikus kitérőkre, a számos művészanekdota előadására ezeken belül kerül sor.

A Naturalis historia utolsó öt könyvének művészettörténeti tárgyú, terjedelmes narratív egységei azonban nemcsak egy-egy fém vagy ásvány ismertetésének konzekvensen alkalmazott narratív hármasságával állnak összefüggésben. Abban a tágabb kontextusban is értelmezendők, amely az enciklopédia megírását, felépítését és számtalan részletének – így az anyagismertetésnek is – a struktúráját alapjaiban határozta meg. Ez pedig a Naturalis historiában felépülő és rögzített értékrend, amelyben egyben a narrátor egész életének, gondolkodásmódjának a szilárd bázisára ismerhetünk.

A Naturalis historia világa maga a természet, amely Plinius számára az egyetlen tökéletes létező.⁷⁷¹ A természet tökéletessége abban mutatkozik meg, hogy minden produktuma hasznos.⁷⁷² Az enciklopédia következetesen antropocentrikus világában⁷⁷³ a természet minden kincse az embert szolgálja. Az anyaföld és a vizek élő és élettelen adományai,⁷⁷⁴ a növények, az állatok, a fémek és az ásványok, ellátják az embert mindennel, ami az élet szempontjából a hasznára van, sőt nélkülözhetetlen: élelemmel és gyógyszerrel.

Miközben minden az ember javát szolgálja, az ember szerepe mégis másodlagos. Nem teremtenie kell – ez a természet feladata⁷⁷⁵ –, hanem inventorként fellelnie a természet kínálta adományokat, hogy azokat a maga hasznára fordítsa.⁷⁷⁶ Ez azonban egyben a természet szabta határ is az ember számára. Az anyaföld testét fölsérteni és a kincseit a felszínre hozni csak akkor szabad, ha az hasznára van az emberiségnek.⁷⁷⁷ Ha nem az öncélú harácsolást és az értelmetlen fényűzést, az avaritiát és a luxuriát⁷⁷⁸ szolgálja, hanem az ember testi és lelki egészségét. Nem véletlen, hogy a Naturalis historia egyharmadának, a 20–32. könyveknek a tárgya kizárólag a farmakológia,⁷⁷⁹ és a metallurgiai és mineralógiai tárgyú öt könyv (33–37) is jelentős terjedelemben tárgyalja a fémek és ásványok gyógyászati felhasználását. Mindez egyetlen eszme, az utilitas köré szerveződik. Amikor Plinius a természetnek – mint a

771 FRENCH (1994) 201–205; ISAGER (1991) 32–48; BEAGON (1992) 26–55.

772 Plin. NH 22. 117: naturae quidem opera absoluta atque perfecta gignuntur = a természet alkotásai pedig hibátlanok és tökéletesek

773 BEAGON (2005) 40–50.

774 Például a folyók és tavak annak arányában kapnak esztétikai értékeket is (clarus, magnificus), amilyen mértékben az ember hasznára vannak (navigabilis, saluber, amoenus). Erről ld: BEAGON (1996) 287–290.

775 Plin. NH 22. 117: parens illa ac divina rerum artifex = a dolgok szülőanyja és isteni alkotója

776 SALLMANN (1986), különösen 263 skk.; ISAGER (1991) 50–51; BEAGON (1992) 55–92.

777 CITRONI-MARCHETTI (1982), különösen 144–148; GESZTELYI (1993) 107–110.

778 A fényűzés ostorozása nem csak a római irodalomban hagyományos toposz átvétele, hanem a NH egyik legfontosabb üzenete és egyben a mű egyik strukturáló eleme, amely valamennyi összefüggésben (geográfia, etnográfia, antropológia, képzőművészetek) megfogalmazást kap: WALLACE-HADRILL (1990); ISAGER (1991) 52–55, 223–225; BEAGON (1992) 75–79; CAREY (2003) 91–99; MURPHY (2004) 96–99.

779 A NH gyógyászati tárgyú könyveinek alapos elemzését ld.: BEAGON (1992) 202–240.

gondoskodó szülőnek⁷⁸⁰ – a kincseiről és azok gyógyászati és képzőművészeti felhasználásáról ír, annak az ideának a megvalósulását mutatja meg, amely az egész életét, annak minden tevékenységét, így a Naturalis historia megírását is vezérelte. A természet és az ember ideális szimbiózisát megteremtő eszmét: iuvare mortalem,⁷⁸¹ hasznára lenni az emberiségnek.

A természet gyógyhatású adományainak hasznos volta nem szorul magyarázatra. De mi a haszna a képzőművészeteknek? A fémek és az ásványok képzőművészeti felhasználását a Naturalis historia ugyanabban a kettősségben láttatja, mint a természet adományainak mindenfajta emberi felhasználását. Az usus és az abusus, a racionális felhasználás és az irracionális kihasználás kettősségében, amelyben a határ a luxuria. A korinthoszi bronzedények ebben az összefüggésben is jó példának kínálkoznak. A Corinthia akkor szolgálták az utilitas eszméjét, ha votív ajándékként szentélybe kerültek, tehát a közösség vagyonát gyarapítva szakrális funkciót töltöttek be. Ha a közösségtől elzárva, csak a luxuria privata világát szolgálták (Verres, Gegania), ez a természet kincseiben rejlő lehetőséggel való bűnös visszaélést jelentette. Ez a szembeállítása ususnak és abususnak folyamatosan visszatérő gondolata a Naturalis historia utolsó öt könyvének.⁷⁸² Érthető módon, hiszen ezekben a könyvekben kerül sor azoknak az anyagoknak az ismertetésére, amelyek a legalkalmasabbak voltak luxustárgyak készítésére: az arany, az ezüst, a drágakövek és a márvány.

Ezeknek a könyveknek ugyancsak fontos szemléletbeli sajátossága egy másik oppozíció. Plinius a képzőművészeti usus példáit leggyakrabban a maga korából veszi, az abusus elrettentő eseteit pedig a múltból meríti.⁷⁸³ A számos kínálkozó példa közül az egyik legszemléletesebb a 34. könyvben olvasható, a görög bronzszobrászat legnagyobb mestereinek és alkotásaiknak áttekintése után: „Valamennyi műalkotás közül, amelyekről beszámoltam, a leghíresebbeket már Vespasianus császár felállíttatta Rómában, a Béke templomában és más általa emelt épületekben. Ezek a szobrok egykor Nero zsákmányaként kerültek a városba, és az Aranyház termeiben helyezték el őket.”⁷⁸⁴ A középület és a magánpalota, a Béke temploma és a luxuriát megtestesítő Aranyház, az uralmon levő császár,

780 Plin. NH 37. 204: Salve, parens rerum omnium Natura = Üdvözlégy, ó Természet, minden dolog szülője

781 Plin. NH 2. 18: Deus est mortali iuvare mortalem. = Az istenség annyit jelent: segíteni a halandót.

782 ISAGER (1991) 113; GESZTELYI (2001) 231–232.

783 ISAGER (1991) uo.

784 Plin. NH 34. 84: Atque ex omnibus quae rettuli, clarissima quaeque in urbe iam sunt dicata a Vespasiano principe in templo Pacis aliisque eius operibus, violentia Neronis in urbem convecta et in sellariis domus aureae disposita.

Vespasianus és Róma múltjának egyik legsötétebb periódusát jelentő Nero⁷⁸⁵ tevékenységének szembeállításában szinte minden benne van, ami Plinius viszonyát jellemzi a képzőművészeti alkotásokhoz, ahogy azok társadalmi szerepéről, vagy inkább hasznáról, a képzőművészetek utilitasáról vélekedett. A görög művészetnek hadizsákmányként Rómába került remekeit a közösség számára hozzáférhetővé kell tenni, miként azt Plinius szeretett császára, „minden idők legnagyobb uralkodója”,⁷⁸⁶ Vespasianus tette, és nem elzárni, miként

„az emberiség ellenségének”⁷⁸⁷ tartott Nero cselekedett.

A művészettörténeti traktátusok helyét a Naturalis historiában tehát az utilitas jelöli ki. Az utilitasnak egyszerre narratív és etikai jelentéstartalma: egyrészt egy narratív egység, egy anyag felhasználási módja leírásának a megnevezéseként, másrészt egy eszme manifesztálódásának értelmében. A fém és az ásvány felhasználásának a produktuma a műalkotás, amely középületben vagy köztéren felállítva a közösség javát szolgálja.

Az a közösség, amelynek a műalkotásokat a tulajdonába kell adni, nem az emberiség általában, hanem a római nép. Miközben Plinius a görög mesterek műveit sorolja, ezek elrendezésében igen fontos szempontja, hogy az éppen tárgyalt szobor- vagy képtípus mikor került Rómába, illetve az éppen megnevezett műalkotás hol látható Rómában az idő tájt. A művészettörténeti narratíváknak ez a művészeteken teljesen kívül álló szempont szerinti strukturálódása a 8. könyvből is jól ismert jelenség. Jelentésük is ugyanaz: Plinius patriotizmusa és csodálata Róma iránt, amely a legkülönfélébb összefüggésekben és formákban fogalmazódik meg a Naturalis historiában.⁷⁸⁸

A világ megismerése a római hódítás eredménye, a világról szerzett ismeretek határa egyben a római birodalom határa.⁷⁸⁹ Ugyanez a szemlélet, a birtokba vétel jellemzi Plinius viszonyát a műalkotásokhoz is.⁷⁹⁰ Amikor összegzi a római középületeket és köztereket díszítő, eredetileg hadizsákmányként Rómába szállított görög műalkotásokat, valójában már a katonai hódítással felépített Imperium Romanum részeként tekint rájuk.⁷⁹¹ Amikor egy

785Nero uralkodása Plinius életének is a legnehezebb periódusa volt, amikor is visszavonult a közélettől, és még írói tevékenységében is korlátozva csak olyan műveket írhatott, mint a Dubius sermo. Ld. Plin. Ep. 3. 5. 5: Dubii sermonis octo': scripsit sub Nerone novissimis annis, cum omne studiorum genus paulo liberius et erectius periculosum servitus fecisset. = A kétértelmű beszéd: Nyolc könyvét Nero utolsó éveiben írta, mikor az elnyomás légköre minden, csak egy kicsit is szabad és önálló kutatást kockázatossá tett. (Szepessy Tibor fordítása)

786 Plin. NH 2. 18: maximus omnis aevi rector Vespasianus Augustus

787 Plin. NH 7. 46: Neronem … toto principatu suo hostem generis humani

788 Geográfiai összefüggésben: CAREY (2003) 32–40; MURPHY (2004) 129–164. Antropológiai megközelítésben:

BEAGON (2005) 48–57. Kultúrtörténeti szempontból: DARAB (2010) 245–251. Művészettörténeti kontextusban:

ISAGER (1991) 195–205; CAREY (2003) 41–75.

789 CAREY (2003) 39–40.

790 Ide is kívánkozik a botanikai párhuzam: POLLARD (2009) 309–338.

791 ISAGER (1991) 195–196; CAREY (2003) 82–84.

műalkotás leírásához – igen jellemzően – hozzáfűzi, hogy Rómában hol látható,⁷⁹² lényegében tehát annak az álláspontjának ad megfogalmazást, hogy ’mindez már a miénk’.

A Rómát megtöltő műalkotások nemcsak a delectare elvárásának feleltek meg, hanem a prodesse követelményének is. Az utilitast nemcsak dekorativitásukkal szolgálták, hanem számos esetben az allegória közvetítette sajátosan római – politikai és ideológiai – jelentéstartalommal is.⁷⁹³ A római köztereket megtöltő görög művészet összességében is fontos részét képezte a közösségi emlékezetnek. Mintegy vizuálisan megjelenítette, és így fenntartotta az emlékezetét a római nép triumphusának és imperiumának a világ, benne a görög kultúra fölött. Mint láttuk, Plinius számára fontos téma volt az emlékezet. A 7.

könyvben külön fejezetben tárgyalja a memória sajátosságait és jelentőségét,⁷⁹⁴ ezt tartotta Caesar legpozitívabb tulajdonságának, és az állatvilágban is a memória az a képesség, amely az elefántot a 8. könyv élére helyezi. A művészetekkel összefüggésben is kiemelkedő szerepet tulajdonít neki:⁷⁹⁵ a portré feladata az, hogy megőrizze és átörökítse az elődök emlékezetét.⁷⁹⁶ Mindennek az ismeretében talán kimondható, hogy Plinius – bár nyíltan nem fogalmazza meg – a Rómában „kiállított” görög művészet egészére az imperium Romanum emlékműveként tekintett. A képzőművészet utilitasa – a fém vagy ásvány műalkotássá formálása és dekoratív vagy politikai céllal történt felállítása mellett – számára talán leginkább ebben valósult meg. A görög műalkotások egyfajta modus memorandiként hirdették Róma győzelmét és világuralmi pozícióját, mintegy részeként annak az univerzális győzelemnek, amelyről Plinius Róma építészeti remekeiről szólva így fogalmaz: „Illő azonban áttérni városunk csodáira is, … és megmutatni, hogy ilyen módon is legyőztük a földkerekséget.”⁷⁹⁷ Ez biztosított helyet a Naturalis historiában a művészettörténeti excessusoknak, mert mindaz, amit Plinius azokban összegez, jelentős részben látható volt a korabeli Rómában.⁷⁹⁸ A terjedelmes művészettörténeti tárgyú narratív egységek tehát megint csak nem az írói fegyelem hiánya miatt kerültek az enciklopédiába, nem a mindent elmondani

792 Plin. NH 34. 54, 57, 64. – a példákat végeláthatatlanul lehetne sorolni.

793 POLLITT (1978) 164–169. Augustusban jelöli meg azt a politikust, aki a görög művészetet elsőként használta fel politikai ambíciói támogatására: The Augustan solution to this problem was apparently to let it be known that Greek art should henceforth be considered public property and that it should be used in the service of the state.

(165, kiemelés tőlem, D. Á.)

794 Plin. NH 7. 88–90.

795 Álláspontjáról a portrészobrászatnak, és különösen a portréfestészetnek az emlékezet fenntartásában meghatározó szerepéről ld. CAREY (2003) 138–146.

796 Plin. NH 34. 16; 35. 4, 9–10.

797 Plin. NH 36. 101: Verum et ad urbis nostrae miracula transire conveniat … et sic quoque terrarum orbem victum ostendere. A szöveghely értelmezéséről ld. CAREY (2003) 74–75, 94–95.

798 A Rómában látható görög szobroknak és festményeknek a NH-ban megnevezett helyek alapján összeállított topográfiai indexét ld. POLLITT (1978) 170–174.

akarás vágyától, avagy Umberto Eco szóhasználatával élve nem a lista mámorától⁷⁹⁹ vezérelve, hanem Plinius verbális monumentumaként annak a római hatalomnak, amely geográfiai és kulturális értelemben egyaránt magáénak tudhatta majd a világ egészét.

Mindezek mellett, a művészetek története még egy szempontból illeszkedik a Naturalis historia világába. Ez a szempont csak részben esztétikai. A görög-római antikvitásban mindenkor jelen volt az a nézet, hogy a műalkotás feladata a valóság minél tökéletesebb utánzása.⁸⁰⁰ Minél inkább valósághű a műalkotás, annál értékesebb, a mester pedig annál elismertebb. A mimézis vagy imitatio tehát az, ami kapcsolatot teremtett ars és natura között. A természet mint a művészet témája, minél tökéletesebb utánzása mint a művészet feladata, és egyben a műalkotás megítélésének mércéje — ebben foglalható össze az a populáris művészetesztétika és -kritika, amely Plinius enciklopédiájában is számtalanszor és többféle, leggyakrabban anekdotikus formában fogalmazódik meg. A Naturalis Historia esetében azonban nem kizárólag ennek a realizmus elvű esztétikának a mechanikus átvételéről van szó.⁸⁰¹ Pliniusnál a természethűségnek legfőbb esztétikai értékké tétele a fentiekben vázolt, filozófiai alapot sem nélkülöző gondolkodásmódjának a szerves következménye.⁸⁰² A natura a dolgok létezésének isteni mestere⁸⁰³ és legtökéletesebb formája, amellyel egyetlen művészet sem veheti fel a versenyt. Ha a természet a legtökéletesebb, akkor a műalkotás is annál kiválóbb, minél közelebb áll mintájához.⁸⁰⁴

A művészet, amely a természet kínálta nyersanyagok felhasználásának esztétikus módja (utilitas: delectare). A művészet, amely köztéren mindannyiunk javát szolgálja (utilitas: prodesse). A Rómában koncentrálódó művészet, amely a közösségi emlékezet ikonikus alakzataként⁸⁰⁵ fenntartja a római politikai és kulturális identitást (utilitas: modus memorandi és patriotizmus). Végül a művészet, amelynek feladata a legtökéletesebb és legcsodálatosabb létezőnek, a természetnek a reprodukálása (utilitas: imitatio). Ez a gondolkodásmód, annak egymástól elválaszthatatlan összetevői magyarázzák és jelölik ki a művészettörténeti egységek helyét a Naturalis historia narratívájában.

Erről a komplex alapról továbblépve kell értelmeznünk a művészeti tárgyú szövegeknek azt a sajátosságát, hogy a tárgyszerű előadásmódot igen gyakran törik meg anekdoták vagy anekdotikus kitérők. Miként azt a jelenséget is, hogy a témájuknál fogva

799 ECO (2009)

800 POLLITT (1974) 63–66; KOORTBOJIAN (2005) 285–91.

801 Miként még Moorhouse látta: MOORHOUSE (1940) 31–32.

802 GESZTELYI (2001) 231.

803 Plin. NH 22. 117: divina rerum artifex

804 GESZTELYI (2001) uo.

805 A kifejezést Jan Assmann használja: ASSMANN (1999) 39.

összefoglalóan művészanekdotáknak nevezett excessusok olyan nagy számban fordulnak elő az enciklopédia utolsó öt könyvében, ami a 7. és a 8. könyvek kivételével a Naturalis historia egyetlen más kötetéről sem mondható el. Ezeknek a történeteknek mind a tartalmát, mind a formáját két szempont szem előtt tartásával szükséges interpretálni. Részben annak a belátásával, amit Plinius a praefatióban fogalmazott meg: olyan művet alkotott, amely nem engedi meg a szórakoztatás semmilyen formáját. Másrészt annak az értékrendnek a kontextusában, amellyel Plinius a művészetekhez viszonyult. Mindkét szempont arra inti az értelmezőt, hogy a természetük szerint megkerülhetetlenül szórakoztató művészanekdoták narratív funkcióját a Naturalis historiában ne a szórakoztató elkalandozásokban, a száraz téma oldásában keresse és határozza meg.