IV. Excessusok az élővilág példázatos életéről
V. 3. c. Naturam ipsam provocavit
A történet Zeuxisról, akinek a festményére rászálltak a madarak, avagy Parrhasios függönyéről, amellyel Zeuxist megtévesztette, nemcsak a mesterek közötti versenyek anekdotatípusába sorolható, hanem azok közé is, amelyek kimondva vagy metaforikusan, de ugyanarról szólnak: a mesterek versenyre keltek magával a természettel is. Ezek tehát a valóság (verum, veritas) minél tökéletesebb ábrázolásáról, ahhoz megtévesztően hasonlatos (similitudo, verisimile), sőt már azzal szinte eggyé váló műalkotásokról és alkotóikról szólnak, amilyen példáusl Prótogenés volt, aki a „festményén a valóságra, nem pedig az ahhoz hasonlóra törekedett.”872 Plinius gondolkodásmódjában a legtökéletesebb létező a természet, tehát a műalkotás is annál tökéletesebb, minél közelebb áll mintájához.873 A természet utánzásának követelménye egy mester helyett nemcsak Lysippos pályakezdését határozta meg. Plinius ebben egyszersmind a maga által legfontosabbnak tekintett esztétikai értéket, a természethűséget fogalmazta meg. Aligha kétséges, hogy ezzel a személyes mondanivalóval áll összefüggésben, hogy a Naturalis historia művészanekdotáinak javarésze a természet imitációjának legkiválóbb példáit örökítik meg. Azokat, amelyek annak a fokozatait mutatják meg, amelyet Apellés egyik festményéről szólva Plinius így fogalmaz meg: „ezzel a festménnyel magát a természetet hívta ki versenyre.”874
Claudius Pulcher játékain a színpadi díszlet festett tetőcserepei „olyan valóságosan hatottak, hogy a látványtól megtévesztett varjak rárepültek.”875 Amikor a triumvir Lepidus arra panaszkodott, hogy a madarak hangversenye miatt nem tudott aludni, a vendéglátói a házat övező liget körül elhelyeztek egy hosszú pergamenre ráfestett kígyót, „és azt mesélik,
871 A teljesítmény megítélésének Ephesosban alkalmazott módja egyedül áll a művészanekdoták körében, de mintája megtalálható Hérodotosnál (8. 123) és Plutarchosnál (Themistoklés 17) is. A párhuzamról és archetípusáról részletesebben ld. DARAB (2007) 95–96.
872 Plin. NH 35. 103: in pictura verum esse, non verisimile vellet
873 GESZTELYI (2001) 231.
874 Plin. NH 35. 94: eaque pictura naturam ipsam provocavit
875 Plin. NH 35. 23: cum ad tegularum similitudinem corvi decepti imagina advolarent
hogy a madarak ettől megijedve elhallgattak, és ezután kordában lehetett őket tartani.”876 Apellés festménye a lovakat tévesztette meg, amikor a többi festőével együtt kiállított képek közül „egyedül Apellés lovára nyerítettek rá, és ez utána is mindig így történt, úgyhogy ez művészete kellő próbájának bizonyult.”877 Zeuxis szőlőfürtje megtévesztette ugyan a madarakat,878 de a festő az emberábrázolásban még nem jutott mestersége csúcspontjára.
Megfestett ugyanis egy másik szőlőfürtöt is, amelyet egy fiú tart a kezében. A szőlőfürt ezen a képen is tökéletesre sikerült, a madarak erre is rászálltak. A fiúról azonban maga Zeuxis mondta, hogy „ha őt is tökéletesen készítettem volna el, a madaraknak félniük kellett volna tőle.”879
Plinius a képzőművészetek történetét – miként mások is mindvégig az ókor folyamán – olyan fejlődési folyamatként fogta fel, amelynek lényege a fokozatos tökéletesedésben (successus) határozható meg, és amely a valósághoz való megkülönböztethetetlen hasonlatosság elérésével jut a tetőpontjára. Jól példázza ezt a 34. könyv egyik fejezete, amelyet érdemes egészében idézni.
„A művészet folyamatos tökéletesedésével, majd merészségével is túlszárnyalta az emberi képzeletet. A tökéletesedés bizonyítására egyetlen példát hozok, mely nem istent és nem is embert ábrázol. A magunk korabeliek még látták a Capitoliumon – azelőtt, hogy legutóbb Vitellius hívei felperzselték – Iuno szentélyében azt a sebeit nyaldosó bronzkutyát, melynek rendkívüliségét és a valóságoshoz való megkülönböztethetetlen hasonlatosságát nemcsak abból lehet felismerni, hogy épp ott állították fel, hanem ahogy a biztonságát szavatolták.
Minthogy nem volt akkora pénzösszeg, amit vele egyenértékűnek tartottak, hivatalosan elrendelték, hogy az őrök fejükkel felelnek érte.”880
A bronzszobrászat fokozatos fejlődése, successusa ért tetőpontjára ebben a szoborban, amely a művészet rendkívüli csodája (eximium miraculum), mert a valósághoz való hasonlatossága (veri similitudo) attól megkülönböztethetetlenné (indiscreta) tette. Mert benne eltűnt a határ a kutya, a természet produktuma, és a szobor, a természet reprodukciója között.
Egy műalkotás tökéletességének fokmérője, ha nemcsak az állatokat, hanem az embert is képes megtéveszteni. Egy Possis nevű formázómester olyan „gyümölcsöket, szőlőt, továbbá
876 Plin. NH 35. 121.
877 Plin. NH 35. 95.
878 Plin. NH 35. 65.
879 Plin. NH 35. 66: uvas melius pinxi quam puerum, nam si et hoc consummassem, aves timere debuerant.
880 Plin. NH 34. 38.
halakat készített, hogy <nem lehetett ezeket> ránézésre megkülönböztetni az igazitól”881 Zeuxis azért maradt alul Parrhasiosszal szemben, mert a madarakat megtévesztette ugyan, de Parrhasios festett függönye olyan valóságos volt, hogy magát Zeuxist, a mestert is becsapta.882
Azoknak az anekdotáknak a sorából, amelyek a természet és művészi reprodukciója közötti határ teljes eltűnéséről szólnak, kiemelkedik Prótogenés leghíresebb festményének, az Ialysos883 elkészültének a története.884 A mester már csaknem készen volt a festménnyel, csupán egyetlen részletettel kínlódott, amelynek ábrázolásáról úgy érezte, hogy éppen a művészete (ars ipsa) távolítja el attól, hogy a valóságos benyomását keltse (longius a veritate discedere). Noha ő is „a valóságra, nem pedig az ahhoz hasonlóra törekedett.”885 Prótogenés tehát éppen azt szerette volna megvalósítani, ami Ovidius mitikus szobrászának, Pygmaliónnak sikerült: művészetével a valóság tökéletes illúzióját kelteni. Elérni azt, hogy a művészet ne felfedje,886 hanem éppen elfedje887 az ábrázolt alak nem eleven voltát. Miután többszöri próbálkozással sem volt képes visszaadni egy kutyának lihegéstől habzó száját, az indulatos mester a képhez vágta a szivacsát. Az pedig éppen ott és úgy vitte fel a színeket, ahogy szerette volna. „Így a véletlen hozta létre a festményen a természet valóságát.”888
A Naturalis historia világában ars és natura eggyé válásának történeteként olvashatóak azok a pikáns esetek is, amelyek szobrokba beleszerelmesedő emberekről szólnak. A leghíresebb eset Praxitelésnek az egyébként is világhíres knidosi Aphrodité-szobrához kapcsolódik,889 egy másik eset szintén Praxitelés alkotásához, a Parium városának készített Cupidójához.890 Mindkét történet a szobor iránt szerelemre lobbant férfiakról szól, akiknek szenvedélye szó szerint foltot hagyott az alkotáson. A Thespiai asszonyait ábrázoló szoborba egy római lovag lett szerelmes,891 Caligula császárban egy meztelen Atalantát és Helenét ábrázoló festmény láttán lobbant lángra a vágy (libidine accensus).892
881 Plin. NH 35. 155.
882 Plin. NH 35. 65: ipse detulisse linteum pictum ita veritate representata
883 Az azonos nevű rhodosi város alapító és névadó héroszának a neve.
884Plin. NH 35. 102–103.
885 Plin. NH 35. 103: cum in pictura verum esse, non verisimile vellet
886 Plin. NH 35. 103: Postremo iratus arti, quod intellegeretur
887 Ovid. Met. 252: ars adeo latet arte sua
888 Plin. NH 35. 103: fecitque in pictura fortuna naturam. Carey az anekdota Pliniusnál olvasható leírását összeveti a más szerzőknél (Dio Chrysostomos, Sextus Empiricus, Plutarchos, Valerius Maximus) fennmaradt változatokkal. A legfontosabb különbséget éppen abban mutatja ki, hogy csak Plinius változatában szerepel a natura szó annak megnevezésére, hogy mi lett az eredménye a szivacs képhez hajításának: CAREY (2003) 109.
889 Plin. NH 7. 127. és 36. 21.
890 Plin. NH 36. 22.
891 Plin. NH 36. 39.
892 Plin. NH 35. 18.
Plinius néhány műalkotás leírásába vagy csak megemlítésébe olykor beleilleszt egy-egy megjegy-egyzést is, amelyek – minthogy nem történetként vannak megfogalmazva – szövegfajtájuk miatt nem, tartalmuk miatt mégis ebbe a tematikába illeszkednek. Olyan megjegyzésekről van szó, amelyek – akár magának Pliniusnak a megfogalmazásai, akár átvette valamelyik forrásából –, a számára legfőbb esztétikai értéket, a természethűség maradéktalan megvalósulását és csodálatát fogalmazzák meg. A bronzszobrász Pythagoras
„megmintázott egy sántikáló férfit, akinek fekélye okozta fájdalmát szinte még a nézők is érzik.”893 Krésilas elkészítette egy haldokló sebesültnek a szobrát, „melyen érezni lehet, hogy még van benne élet.”894 Parrhasios festményén az egyik katona „úgy rohan a csatába, hogy látszik, amint izzad; a másik fegyvereit teszi le úgy, hogy érezni a lihegését.”895
Pliniusnak ezek a félmondatos műértékelései ugyanazt fogalmazzák meg, amit azok az anekdoták, amelyek madarak és lovak megtévesztéséről számolnak be, amelyekben az alkotás az embert, sőt a másik mestert téveszti meg, és azok is, amelyek a műalkotástól feléledt libidóról tudósítanak. Versenyek ezek is, méghozzá a legkülönlegesebb aemulatiók, mert a mesterek a lehetetlent kísérlik meg. A divina artifexszel, a természettel kelnek versenyre. A tét pedig nem a másik legyőzése, hanem utolérése. Újrateremteni azt, amire csak az isteni mester képes: magát a természetet. Az eredmény megítélésére ezért nem is lehet más alkalmas, mint maga a természet (madarak, lovak), esetleg a legkiválóbb mesterek. Azok, akiknek a szobra vagy festménye képes megkettőzni a valóságot. Akik képesek eltüntetni azt a bizonyos függönyt a természet valósága és a művészet, natura és ars között.