b. Párhuzamos életrajzok I: Zeuxis és Parrhasios

Plinius a bronzszobrászat mesterei közül csak a legnagyobbnak, Lysipposnak az értékelésében alkalmaz olyan anekdotikus kitérőt, amely a mesternek nem valamelyik alkotásához, hanem kifejezetten a személyéhez kötődik. Ez a másfajta előadásmód szinte életet lehel az alapvetően tárgyszerűséget követelő, és annak többnyire meg is felelő szövegbe: a mester teljesítményének és művészettörténeti jelentőségének az összegzésébe. Az anekdotikus narráció – a felsorolások és technikai szempontú megállapítások közepette – nemcsak az alkotó személyét kelti életre, hanem a szövegfajta másságával egyben ki is emeli a mestert a szobrászok sokaságából. Narratív módon mintegy aláhúzza azt a kiemelkedő művészettörténeti pozíciót, amelynek a szöveg struktúrája és a retorikai fokozás alakzata, illetve a superlativusok alkalmazása ugyancsak a közvetítője.

Plinius a legkiválóbb mesterek marratív módon is megvalósuló kiemelését még látványosabban alkalmazza a Naturalis historia 35. könyvének festészetet tárgyaló nagy narratív egységében. Ez a csaknem 100 caputból álló terjedelmes szöveg⁹⁴⁶ – a bronzszobrászatot áttekintő fejezetekhez hasonlóan – több szempont szerint szerveződik. Az alapot itt is a kronológia és az evolúció⁹⁴⁷ jelenti: a festészet megjelenése az ember életében,⁹⁴⁸ majd a techné / ars előrehaladása. Ez a két szempont ötvöződik a festészet történetének technikai szempontú áttekintésével: az ecsettel festők⁹⁴⁹ és az enkausztikus technikával dolgozó mesterek⁹⁵⁰ tevékenységének ismertetésével. Ezt a két nagy tematikus egységet egészíti ki egy rövidebb harmadik a másodvonal festőiről,⁹⁵¹ valamit a festőnőkről.⁹⁵² Végül a hajó- és ruhafestés sajátos technikájának leírása⁹⁵³ zárja le e hosszú narratív egységet.

A festészettörténet alapját ugyanaz az evolúciós séma képezi, mint a bronzszobrászatét. A párhuzamosság⁹⁵⁴ magyarázata az azonos forrás, Xenokratés és

946 Plin. NH 35. 53–150.

947 ISAGER (1991) 104–105.

948 Plin. NH 35. 53–55.

949 Plin. NH 35. 56–121.

950 Plin. NH 35. 122–137.

951 Plin. NH 35. 138–146.

952 Plin. NH 35. 147–148.

953 Plin. NH 35. 149–150.

954 Ennek megállapítását és részletes kifejtését ld. ROBERT (1886) 64–70, aki a festők művészettörténeti értékelésének narratíváját Xenokratésra (67), a NH egész festészettörténetét azonban alapvetően Antigonosra vezeti vissza (64). Kalkmann Xenocratés munkáját tekinti az alapnak, amelyet Antigonos elsősorban életrajzi és

Antigonos, akiket Plinius nemcsak a 35. könyv tartalomjegyzékében, hanem a főszövegben is megnevez: „Parrhasiusnak ezt a dicsőségét elismerte Antigonus és Xenocrates, akik a festészetről írtak, magasztalva is őt, nemcsak megemlítve.”⁹⁵⁵ Ennek következtében a bronzszobrászok és a festők stílussajátosságainak megítélése ugyanazon szempontok szerint, az értékelésük megfogalmazása pedig igen hasonló formulával történik. E szempontok, mindenekfölött a symmetria és a részletek kidolgozottsága alapján kiemelkedik öt festő, akiknek értékelése mind tartalmilag, mind az alkalmazott formulákat tekintve szintén igen hasonló az öt kanonikus szobrászéhoz. Ezen az alapon állította párba Carl Robert Pheidiast és Apollodórost, Polykleitost és Zeuxist, Myrónt és Parrhasiost, Pythagorast és Euphranórt, Lysippost és Apellést,⁹⁵⁶ amivel lényegében kialakul az öt festő kánonja.⁹⁵⁷

A 34. és a 35. könyv művészettörténeti sémájának és az értékelés szempontjainak az azonossága kétségtelenül a forrásokra vezethető vissza. A szöveg retorikai megkomponáltságának önállóságát azonban – ahogy a 34. könyvben –, itt sincs semmi okunk elvitatni Pliniustól. A 35. könyvben mindkét festészeti eljárás történetének kezdetén áll egy feltaláló (inventor: Kimón és Aristeidés), a végén pedig az, aki összegezte (contulit) és egyben kiteljesítette a mesterséget (Apellés, Euphranór). A szóhasználat a fejlődés kezdete és tetőpontja között is adekvát a 34. könyv fentebb vizsgált narratív egységével. Az ecsettel festők sorában Polygnótos plurimumque picturae primus contulit,⁹⁵⁸ Apollodóros primus gloriam penicillo iure contulit.⁹⁵⁹ Zeuxis, aki „a festészetnek Apollodóros kitárta kapuján lépett be”,⁹⁶⁰ a mesterséget ad magnam gloriam perduxit,⁹⁶¹ Parrhasius ipse multa contulit.⁹⁶² Végül Apellés – miként Lysippos – picturae plura solus prope quam ceteri omnes contulit, és omnes prius genitos futurosque postea superavit.⁹⁶³ Az utolsóként említett Nikophanés,

más adatokkal egészített ki, azonban kettejük munkájának közvetítője Pliniushoz Varro Disciplinaeja volt:

KALKMANN (1898) 69–106.

955 Plin. NH 35. 68.

956 ROBERT (1886) 69.

957 Az öt festőből csak Euphranór dolgozott enkausztikus technikával, így bemutatására ott kerül sor az eminuit longe ante omnes = „a többiek előtt messze kiemelkedett” bevezetéssel (128). A további négy festő kanonikus voltát pedig Plinius nemcsak a Robert által megfigyelt módon, hanem az ismertetésüket bevezető mondattal is világossá teszi: festinans ad lumina artis, in quibus primus refulsit Apollodorus Atheniensis = miközben a művészet csillagaihoz igyekszem, kik között elsőként az athéni Apollodóros ragyogott fel (60). A lumina artis mint a legkiválóbbak megjelölése mellé odahelyezhető Plinius azonos tartalmú kifejezése, amikor példaképét, Cicerót nevezi lux doctrinarumnak, a tudományok ragyogó csillagának (NH 17. 38).

958 Plin. NH 35. 58: ő volt az első, aki nagyon sok újítást hozott a festészetben

959 Plin. NH 35. 60: ő volt, akijoggal szerzett elsőként dicsőséget az ecsetnek.

960 Plin. NH35. 61: Ab hoc artis fores apertas Zeuxis Heracleotes intravit.

961 Plin. NH 35. 61:nagy dicsőséghez juttatta

962 Plin. NH 35. 67:maga is sok mindennel járult hozzá a festészethez

963 Plin. NH 35. 79: egymaga csaknem többet tett a festészetért, mint a többiek; minden megelőző és rá következő festőt felülmúlt

minden festői erénye mellett, messze elmarad Zeuxis és Apellés művészetétől.⁹⁶⁴ Az enkausztikus festészet történetében Pausias volt, „aki először vált híressé ezzel a technikával”,⁹⁶⁵ az őt követő Euphranor pedig „messze felülmúlt mindenkit”.⁹⁶⁶

A mesterek értékelésének konzekvens szóhasználata és a fokozás retorikai alakzatára épített narráció alapján tehát felépül az öt festőből álló kánon, amelynek tagjai eszerint Apollodóros, Zeuxis, Parrhasios, Euphranór és Apellés. Ha azonban a narrációs technikában megmutatkozó narrátori figyelem felől közelítünk az egyes festőket bemutató szövegekhez, akkor ebből az öt festőből csak három foglal el kiemelkedő helyet a Naturalis historiában:

Zeuxis, Parrhasios és Apellés. Ugyanakkor a festészet technikai szempontú történetében nem kap kiemelkedő helyet az a Prótogenés, aki ugyan semmilyen szempontból nem volt sem primus, sem diligentior, Plinius narrációs technikája mégis nemcsak a három nagy mellé, hanem bizonyos szempontból fölé emeli.

Ezt a négy festőt narratív szempontból két sajátosság emeli ki a mesterek tömegéből.

Egyrészt a róluk szóló önálló, novellaként meghatározható narratíva, amelyet Plinius csak az ő bemutatásukban alkalmaz. Másrészt ezeknek a szövegegységeknek oly mértékben anekdotikus jellege, amely ismét csak ehhez a négy festőhöz kötődik. Ezek ismeretében nézetem szerint különbséget lehet tenni Pliniusnak a forrásaiból átvett, mondhatni a hivatalos, és a maga által felépített festő-kánonja között. Plinius saját festő-kánonja csak az alkalmazott narrációs technika alapján mutatkozik meg. Ennek alapján a narrátori saját-kánont négy mester alkotja: Zeuxis, Parrhasios, Apellés és Prótogenés. A kutatás természetesen már régen felfigyelt e négy festő pliniusi bemutatásának arra a sajátosságára, hogy Zeuxis és Parrhasios, valamint Apellés és Prótogenés elválaszthatatlan párost alkotnak, amelyek egyszersmind éppen az ellentétei egymásnak. A vagyonos és fennhéjázó Zeuxisszal és Parrhasiosszal éles ellentétben áll a szerény körülmények között és csak a munkájának élő Apellés és Prótogenés életvitele és karaktere egyaránt.⁹⁶⁷ E szembetűnő sajátosság rögzítésén túl azonban a kutatás nem lépett, miként arra sem kereste a választ, hogy miért, illetve miért csak ennek a négy festőnek a bemutatása épül anekdoták sorozatára.

A szobrászok és a festők tevékenységét ismertető narratívák nemcsak abban analógok egymással, hogy az evolúció gondolatára épülnek, hanem abban is, hogy az egyes mesterek bemutatása három tematikus egységből épül fel: a festő tevékenységének a datálásából,

964 Plin. NH 35. 111: multum a Zeuxide et Apelle abest

965 Plin. NH 35. 123. primum in hoc genere nobilem

966 Plin. NH 35. 128. eminuit longe ante omnes

967 ROBERT (1886) 78–82, újabban CAREY (2003) 102–103.

műveinek a felsorolásából és festészetének művészettörténeti értékeléséből. Ezt a narratív sémát a négy festő esetében két további sajátosság teszi összetettebbé. Egyrészt a beágyazott elbeszélések, amelyek mind anekdoták. Másrészt Plinius a két-két festő párba és párhuzamba állítását oly módon is kifejezésre juttatja, hogy a róluk szóló narrációját egy ponton összekapcsolja. Ez a pont mindkét páros esetében ugyanaz: az egymással folytatott versengésük.

A Zeuxis–szöveg⁹⁶⁸ a festő alkotó tevékenységének a datálásával kezdődik (61), majd a műveinek ismertetésével (62–63) és festészetének az értékelésével (64) folytatódik. Ezekbe a tényszerű ismeretekbe (res) ékelődik hat – rövidebben vagy hosszabban előadott – anekdota, melyekből három a festő személyiségét tárja fel (62–63). Egy további, a Zeuxis szőlője elé festett függöny története már összekapcsolja a kor- és vetélytársak legkiválóbbikával, Parrhasiosszal (65). Mivel Parrhasios⁹⁶⁹ tevékenységének időbeli elhelyezése már ennek előadásában megtörténik, az őt bemutató szöveg⁹⁷⁰ festészetének a hosszas értékelésével, művészettörténeti jelentőségének méltatásával kezdődik (67–68). Ezt követi alkotásainak felsorolása (69–71), végül karakterének jellemzésére két anekdota (71–72).

Plinius a két festőt bemutató fejezeteket úgy strukturálta, hogy azokat akár egyetlen narratív egységnek is tekinthetjük. Ennek az egységnek mintegy a keretét képezik azok az anekdoták, amelyek a két festő azonos karakterét jellemzik. Zeuxis akkora vagyont szerzett,

„hogy ennek fitogtatására Olympiában köpenyeinek négyszögeibe aranybetűkkel beszőtt nevét mutogatta,” a műveit inkább elajándékozta, mondván, hogy „semmilyen összeggel sem lehetne méltán megfizetni,” Pénelopéjától pedig annyira el volt ragadtatva, hogy egy verset írt alá: „könnyebb irigyelni valakit, mint utánozni.”⁹⁷¹ A narratív egységet azok az anekdoták zárják, amelyek Parrhasiost még inkább gőgös és kérkedő karakterként jellemzik. A festő magát életművésznek és a művészet fejedelmének nevezte, „Apollótól származtatta magát, és azt állította, hogy a Lindusban lévő Herculest olyannak festette meg, amilyennek álmában gyakran látta.”⁹⁷² Végül, ahogy Zeuxis bemutatását a kettejük pályáját összekötő versenyanekdota zárja, amelyben a festő alulmaradt Parrhasiosszal szemben, úgy Parrhasios bemutatásának végén is egy versenyanekdota áll, amelyben Aiasával ő is vereséget szenvedett

968 Plin. NH 35. 61–66. A Zeuxisról tudósító antik források művészettörténeti értékelését ld. BRUNN (1889) II.

51–66.

969 Parrhasios művészettörténeti értékelését ld.BRUNN (1889) II. 66–82.

970 Plin. NH 35. 67–72.

971 Plin. NH 35. 62–63.

972 Plin. NH 35. 71.

Timanthésszal szemben.⁹⁷³ Mindkét esetben az a festő győz, akinek a művészi teljesítményét Plinius ezután ismerteti, tehát az előzményeket záró anekdoták egyben a következő téma nyitányai is.