Az iparági kontextuális tényezık

Nem szabad elfelejtkezni, hogy vállalkozás nem általában történik, hanem bizonyos helyen, bizonyos iparágban és bizonyos idıben. Ez azt jelenti, hogy a vállalkozó nem általában keresi a kínálkozó üzleti lehetıséget – bár erre is van példa – hanem ezen keresés meghatározott a vállalkozó tudása és tapasztalatai által. Ezen tudás és tapasztalatok egyrészt iparági, másrészt pedig helyi gyökerekkel bírnak. Az iparági hatásokat ebben a fejezetrészben, a helyi, lokális hatásokat pedig a következıben vizsgálom. Természetesen meglehetısen nagy az átfedés a két terület között, mégis megkísérlem elkülöníteni az iparági és a regionális hatásokat.

2.5.1. A szektorális struktúra

A gazdaság fejlıdése során a primer, kitermelı szektoroktól az ipar dominálta szekunder szektoron keresztül eljut a tercier, szolgáltatási szektor dominanciájáig. A domináns szektorális struktúra hatással van arra, hogy milyen jellegő cégek jönnek létre és mi lesz a vállalkozás szintje (Verheul et al 2001). Az agrárgazdasági jellegő országok esetében magas az önfoglalkoztatás szintje, az ipari fejlıdés hatására ez csökkenni kezd. Az ipar esetében meghatározó a skálahozadék, nagyságrendi megtakarítások léte, ugyanakkor a szolgáltatási szektor térnyerése újabb lehetıséget nyújt a kisebb mérető cégek elıtt (Acs et al 1994, Wennekers et al 2010). A GEM féle TEA mutató gazdasági fejlettség függvényében ábrázolt

„U” alakja is nagyjából ezt a trendet látszik követni (Acs 2006). A más módon mért

60

vállalkozói mutatók és a szektorális struktúra kapcsolatát illetıen én nem találtam elemzést.

Az Acs és Szerb (2009) GEI index alacsony szintő vállalkozást kapcsol a primer

szektorokhoz, közepeset a szekunderhez és magasat a tercierhez, azonban a részletesebb és árnyaltabb megközelítést a szerzık nem végezték el.

Egy némileg más típusú megközelítést alkalmaz a népszerő Globális Versenyképességi Index (Global Competitiveness Index) esetében Porter et al (2002). Az ı felfogásukban a fejlıdés az erıforrás alapú gazdaságból a hatékonyság alapú gazdaságon keresztül a tudás alapú

gazdaságba történik. A folyamatot a három fázis mellett két átmeneti szakasz jellemzi. Az erıforrás alapú gazdaságok esetében a fejlıdés kulcsa az alapvetı erıforrások – föld,

alapanyagok, képzetlen munkaerı – mobilizálása. A tıkeintenzív beruházások adják a fı erıt az iparosítással leírható második fázisban. Az új tudáson alapuló technológia generálása és piacosítása a legfejlettebb gazdaságok versenyképességének fı mozgatórugója.

A hagyományos szektorális megközelítés mellett mára népszerővé vált az úgynevezett magas technológiai és alacsony technológiai szektorok megkülönböztetése, ami elsısorban az alapvetıen szükséges technológia szintje szerint történik (Covin et al 1990, Feeser és Willard 1990). A magas szintő technológiai iparágakat általában gyors változás és az innováció magas szintje jellemez. Ezen karakterisztikák léte pedig arra utal, hogy a magasabb szintő

vállalkozás inkább tetten érhetı ezeken a területeken, mint a hagyományos technológiák dominálta iparágakban. A magas fejlettségő országokban a technológiai szektorok magas aránya jellemzı.

2.5.2. Az iparági verseny

Az adott iparági verseny, a verseny intenzitása, a be- és kilépési korlátok, az iparági dinamika (be- és kilépések száma), a koncentráció meglehetısen népszerő vizsgálati terület (Scherer 1990, Tirole 1988). A legtöbben az iparági struktúra vállalati eredményre gyakorolt hatását elemezték, de az elmúlt idıszakban igen népszerő lett Porter iparági versenyt leíró öt erı modellje (Porter 1998). A vállalkozás szempontjából a vállalati eredmények mellett elsısorban a vállalatok számának, a be- és kilépések számának és idıbeli dinamikájának vizsgálta állt a középpontban (pl. Bartelsman et al 2005, Santarelli 2006). Az adott iparágba belépı új cégek a változás ügynökeiként a verseny növekedése révén nyomás alá helyezik a már piacon levı cégeket, így ıket is arra kényszerítik, hogy változtassanak, hatékonyabb termelést folytassanak, innováljanak (Acs 2002). Ilyen szempontból a belépések elıtt álló

61

korlátok csökkentése növelheti a verseny kialakulásának esélyét és javíthatja a fogyasztók jólétét.

A belépési korlátok elemzése az ipari szervezetek elmélet egyik kedvelt kutatási területe.

Szerb (2000) ezeket a korlátokat hat csoportba sorolta úgy, mint technológiai és költséghátrányok, tıke és hitelkorlátok, monopolizálható tényezık miatti hátrányok, a versenytársak várható reakciói, a termékdifferenciálás és az állami szabályozás. A magas iparági koncentráció, a nagy cégek dominanciája egy fontos jelzıje lehet a belépési korlátok létezésének. Ez különösen érzékeny terület az olyan kis gazdaságok esetében, mint

Magyarország, hiszen a kis piac csak néhány költséghatékony nagyságú cég mőködését teszi lehetıvé, akik azután az erıfölényes helyzettel gyakran vissza is élnek. A hatékony

iparpolitika ezeket a belépési korlátokat a lehetıségeken belül megkísérelheti csökkenteni.

Vannak azonban olyan vélemények is, hogy a legtartósabb belépési korlátok éppen a

szabályozás következtében lépnek fel (Stigler 1971). A Reagen-kormányzat alatt az USA-ban megindult dereguláció számos iparágban tette lehetıvé a verseny élénkülését és járult hozzá a fogyasztók jólétének növeléséhez (Pelzman et al 1989). A belépési korlátok enyhítése, mint azt már az elızıkben említettem, a Világbank Doing business projektjének megindulása óta új lendületet kapott (Djankov et al 2002). Ugyanakkor említést kell tenni olyan esetekrıl is, amikor az alacsony be és kilépési korlátok kaotikus piaci helyzetet teremtenek. Tipikusan ilyen a taxis piac, ahol a relatíve kevés fogyasztóra jutó magas taxi szám többeket a piac elhagyására késztethet. A jövedelmezıség javulása viszont hamar arra ösztönözhet, hogy újabb belépık jelenjenek meg. Ez viszont a lehetıségek romlását okozhatja, és itt a kör bezárult. Ez az oka annak, hogy több helyen maximálják a kiadható taxisengedélyek számát.

A be- és kilépési korlátok mellett figyelembe kell venni a cégek túlélési esélyeit is. Általában véve az újabb és a kisebb cégek fennmaradási valószínősége alacsonyabb, mint a régebben piacon levıké és a nagyobbaké (Szerb 2000). Az új cégek fennmaradási sanszait a 3-5 éves idıtávban általában 30-60 százalék közé teszik. A fennmaradás valószínőségét növelik a kiváló egyéni vállalkozói képességek és az erıforrásokkal történı jobb kezdeti ellátás (Bruderl et al 1992). Különösen problematikus az alaptıke biztosítása. Az alultıkésítettség folyamatos likviditási problémákat okoz, amibıl lehet, hogy soha nem tud kikeveredni a cég (Béza et al 2007). A kezdeti tanulás fontosságát hangsúlyozza Jovanovic (1982): a gyorsan tanulók elérik a hatékony üzemméretet, a többiek elhullnak, a felszabaduló erıforrásokat pedig mások tudják felhasználni.

62 2.5.3.Technológiai és termékciklusok és innováció

A gazdaság ciklikus hullámzásai régóta izgatják a közgazdászokat. A hosszú távú vagy Kondratyev ciklusok (Kondratieff 1984), a középtávú vagy Kuznets ciklusok (Kuznets 1930) és a rövidtávú vagy üzleti ciklusok (Kydland és Prescott 1982) mellett ismertek a termék és a technológiai ciklusok is. A megközelítések közös vonása, hogy az idıben elırehaladva szemléltetik a GDP, vagy az értékesítés változásait és egyben strukturális változásokat is jeleznek. A vállalkozás szempontjából különösen fontosak a technológiai ciklusok

(Wennekers és Thurik 1999). Acs és Audretsch (1987) a hosszú távú Kondratyev ciklusok mentén mutatta ki az új iparágak felemelkedését majd hanyatlását. Az elemzés érdekessége, hogy a szerzık ezzel párhuzamosan a domináns vállalatméret változásait is górcsı alá vették.

A ciklus elején az új technológiák felemelkedése elsısorban új és kicsi vállalatoknak

köszönhetı. A fejlıdés során a megszőnések és az egyesülések során a vállalatméret nı, majd a ciklus végén döntı mértékben a nagyvállalatok domináns szerepe figyelhetı meg. Ezt erısíti meg többek között Utterback (1994), aki kimutatta, hogy a fiatal cégek inkább a technológiai ciklus elején lépnek be nagyobb számban. Anderson és Tushman (1990) evolúciós

modelljében a technológiai áttörést a technikai variációk megjelenése követi, amely végül egy domináns design kiemelkedésébe torkollik. Ezek után már a kisebb változtatásokkal járó inkrementális innováció válik meghatározóvá. Ameddig a kisebb cégek dominanciája jellemezi a technológiai sokféleség idıszakát, a domináns design kialakulása után már a nagymérető cégek válnak meghatározóvá.

Hosszú ideig az innovációt az iparági struktúra függvényében elemezték (Schumpeter 1934).

Az iparági struktúrák változásából vezeti le Dosi (1982) a folytonos változásokat jelentı technológiai innovációkat és a nagyobb ugrásokat jelentı paradigmaváltásokat. Teece (1996) szerint az iparági struktúra vizsgálata önmagában nem elég, a vállalat belsı struktúrája és a pénzügyi piaci struktúra egyaránt fontos szerepet játszanak az innovációs folyamatban. A ma domináns tripple helix modell pedig már bonyolult kölcsönhatásokkal jellemzi az innovációs folyamat fı szereplıit (Etzkowitz és Leydesdorff 2000).

Az innovációs folyamatot mint a vállalkozás piaci adaptációjának variációit elemzi Rothwell (1994). Ameddig az elsıgenerációs innovációt a technológia rendelkezésre állása határozta meg, az 1960-as évektıl a kereslet vezérelte racionalizálódás irányába tolódott a hangsúly. Az 1970-es évektıl vált dominánssá az a meggyızıdés, hogy önmagukban sem a technológiai

„push”, sem a keresleti „pull” faktorok nem elegendıek az innovációs folyamat megértéséhez.

63

A harmadik generációs visszacsatolásos modell figyelembe veszi azt is, hogy az innovációs folyamat egyes lépései – kutatás – fejlesztés – gyártás – marketing – értékesítés – nem feltétlenül ilyen determinisztikusan követik egymást, hanem gyakori a visszacsatolás.

Ráadásul a piaci igények és más élenjáró technikák folyamatosan befolyásolják az innovációt.

A negyedik generációs innovációs modellekre az integráció és a párhuzamos fejlesztés jellemzı. Az integráció a házon kívüli szereplık, a beszállítók bevonását jelenti, a

párhuzamos fejlesztés pedig arra utal, hogy a vállalat különbözı részlegei egyszerre és nem egymás után dolgoznak az innovációs folyamat különbözı fázisaiban. Ez a felfogás segít abban, hogy a lerövidült életciklusok okozta problémákkal boldogulni tudjanak a cégek.

A tovább gyorsuló technológiai fejlıdés és a rövid életciklusok jelentette kihívásoknak az ötödik generációs modell felel meg, ahol a technológia maga is változik. A fokozó integráció követelménye nyomán az innováció folyamata egyre inkább hálózatosodik. Kulcsfontosságú szerephez jutnak a vállalaton kívüli partnerek, és a köztük levı együttmőködés hatékonysága az innovációs teljesítmény egyik döntı eleme lesz. Ezt szemlélteti az úgynevezett nyitott innovációs csımodell is, ahol az adott cég határai az innováció szempontjából könnyen átjárhatók, a különbözı fázisban levı kutatási projektek pedig akár ki is kerülhetnek a cégen kívülre, de az is elıfordul, hogy a cég mások által elkezdett innovációt hoz házon belülre (Chesbrough 2003). Nem mindegy, hogy az innováció melyik generációja jellemzi az adott országot vagy iparágat. Ötödik generációs innovációt igénylı kommunikációs és információs technológiai fejlesztéseket igen nehéz megvalósítani egy olyan országban, ahol a

hálózatosodás alapvetı feltételei is hiányoznak.