Az idősellátás és a nyugdíjváltozások hatásai a nőkre A nyugdíjrendszer 1997-es átalakításával a nők és férfiak nyugdíja

közti különbség csökkent: a rendszerváltozás előtti évekbeli 27 szá-zalékról 2013-ra 15 százalékkal lett kevesebb a különbség ami az unió tagállamain belül alacsonynak számít.⁴⁸

Emellett a nyugdíjrendszer átalakítása javított az idős népesség sze-génységén, ezen belül különösen az idős nők helyzete javult. Több kutatás is megállapítja, hogy a szegénység kockázata az életkorral csökken, azaz a rendszerváltozás után a legmagasabb szegénységi kockázatú életkori csoport a gyermekeké és a fiataloké. A 17 százalé-kos átlagos szegénységi rátával szemben az idős, 65 év feletti népesség szegénységi kockázata alacsony, mindössze 8 százalék. Az egyedül élő idősek körében ez a ráta 12 százalék, ugyanakkor érdekes tény, hogy Magyarországon az idős nők és férfiak szegénységi kockázatá-ban nincs jelentős különbség (Szívós et al, 2013).

A tartós gondozási szektor gerincét ma és a jövőben is az informális gondozás fogja jelenteni. A rendszerváltozáskor már egyre keveseb-ben vállalták a családtagjuk ápolását, annak ellenére, hogy egy rep-rezentatív mintán készült kérdőíves kutatás adatai szerint⁴⁹ a háztartá-sok 36 százalékában volt erre szoruló felnőtt. Az okok között első he-lyen a korlátozott anyagi lehetőségek álltak. Ezért nem meglepő, hogy inkább a jobb módú háztartások voltak képesek időt és pénzt szánni idős hozzátartozójuk gondozására. Ugyanakkor tudjuk, hogy maga a gondozás nem csak anyagi és időbeli terhet jelent, de fizikailag és ide-gileg is megterhelő az ezt ellátók számára. Ezért ha nem épülnek ki a gondozó családokat tehermentesítő szolgáltatások, gyakoribbá válhat-nak az idősekkel szembeni erőszakos cselekedetek.

48 European Union (2013) The Gender Gap in Pensions in the EU. http://ec.europa.eu/

justica/gender-equality/files/documents/130530_pensions_en.pdf (Utolsó letöltés: 2014.

A KSH 2011-es kutatásában a 15–64 éves népesség 5,6 százaléka nyi-latkozott úgy, hogy rendszeresen gondoz erre rászoruló beteg, fogya-tékossággal élő 14 évesnél idősebb személyt. Távolról sem akkora a két nem közti feladat ellátási különbsége, mint a gyermekek gondo-zásában: a nők 6,7 százaléka, a férfiak 4,4 százaléka gondozott beteg hozzátartozót. A gondozók között felülreprezentáltak a 45–64 évesek (az ilyen korú nők 10,4 százaléka volt érintett), ők vélhetőleg a szüle-ikről gondoskodnak, míg az idősebbek már inkább a házastársukról.

Ez a tevékenység azonban mindössze 15,3 százalékukat akadályozta a munkavégzésben. Az idős vagy tartós beteg hozzátartozó családta-got gondozók élethelyzetén javít minimális mértékben az ápolási díj.

Összege alacsony, de a juttatási idő alatt a tb-jogviszony folyamatos.

A gondozóknak azonban csak 11 százaléka jelezte, hogy ápolási díj-ban részesült. Ettől függetlenül az ápolási díjat kapók száma évek óta folyamatosan növekszik (2004-ben 36 000 fő, 2010-ben 57 000 fő szá-mára folyósították). A KSH adataiból az is kiderült, hogy az állami intézményi ellátást a családok csak végszükség esetén vennék igény-be. Sok család nemcsak az intézményi ellátás magas térítési díjai miatt gondozza otthon az idős hozzátartozót, hanem mert sok esetben az ő nyugdíja az egyetlen jövedelmük.

A formális gondozáson belül az otthonközeli formák közül a házi segítségnyújtás a rendszerváltozás idején volt a legkiterjedtebb, ekkor 84 000 ellátott vehette igénybe. 2000-ben volt a legalacsonyabb (40 000 fő), és azóta folyamatos lassú növekedés mellett közelít a rendszer-változáskori szinthez. A házi segítségnyújtás azonban nem fedi le az ország egészét sem területileg, sem a népességet tekintve, hiszen a 60 éven felüliek aránya is folyamatosan növekszik.

Az idősek nappali ellátásának legfőbb célja az elmagányosodás csökkentése, a társas kapcsolatok fenntartása. Ez az ellátási forma a 90-es évekre területileg elterjedt, az intézmények száma 1300–1400 körül volt. Mind a férőhelyek, mind az igénybe vevők száma folyamatosan 40 000 körül mozgott⁵⁰. Az idősek klubját is átlagosan a 60 éven felü-li népesség 2 százaléka vette igénybe, ez az arány állandónak tűnik.

A demográfiai trendeknek megfelelően az idősek klubja igénybe vevő-inek nagy többsége is nő. 2002–2007 között az idősek klubját igénybe vevők száma kis mértékben csökkent, azóta stagnálás figyelhető meg.

Az ápoló-gondozó intézményekről csak 1993-tól vannak részletes adataink. Az időskorú népesség egyre növekvő számban lakik tartós

50 KSH, Szociális statisztikai évkönyvek

bentlakásos intézményekben: 2002-ben számuk 44 000, 2007-ben több mint 49 000, 2010-ben pedig már 51 000.

iv. fogyAtékossággAl élőkre irányuló szociálpolitikA

1. keretek

A fogyatékosságügyi politika az elmúlt évtizedben új szakpolitikaként jelent meg, melyben horizontális és önálló elemek egyaránt megtalál-hatók. A fogyatékossággal kapcsolatos közpolitikák elvi célja összes-ségében az esélyegyenlőségük és társadalmi integrációjuk.

Ennek keretében a szociálpolitikai beavatkozásoknak a megfelelő szintű és az egyéni szükségleteken alapuló oktatási, képzési, rehabi-litációs és foglalkoztatáspolitikai területekre szükséges irányulniuk, prioritásként kijelölve a lakóhelyre/közösségbe való befogadás és az önálló életvitel támogatását, valamint a jövedelmi egyenlőtlenség csök-kentését (a 1998. évi XXVI. törvény A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról – továbbiakban Fot. – alapján)⁵¹.

A fent vázolt trendek alapján levonhatunk néhány következte-tést az idős nők helyzetére vonatkozóan.

– a nyugdíjrendszer átalakítása pozitívan befolyásolta a nők jövedelmi viszonyait, a nemek közti nyugdíjrés csökkent, az idős nők szegénysége európai összehasonlításban is alacsony, – a szociális ellátórendszer időseket célzó szegmense a rend-szerváltozás óta kapacitáshiánnyal küzd, melynek a negatív hatásai jellemzően a kistelepülésen élő idős nőket érintik, – Magyarországon a tartós gondozási szektor még nem alakult

ki, az otthonközeli formák a rendszerváltozás óta romlottak, így az idősek ellátásának terhe nagyrészt a családokra, azon be-lül is elsősorban a 45–64 éves korosztályba tartozó nőkre hárul.

A nyugati társadalmakban a ‘70-es, ‘80-as évektől kezdve egyre in-kább visszaszorult a fogyatékosügy orvosi keretben⁵² való értékelése, és a fogyatékosságot egyre inkább a társadalom, a közösség szempont-jából értelmezik. Ebben az alapvetően emberi jogi megközelítésű pa-radigmában a bárki számára elérhető (integrált) életfeltételek megte-remtésén van a hangsúly⁵³. Az emberi jogi megközelítésben nemcsak a külföldi, de a hazai gyakorlatban is különösen fontos szerep jutott a mozgalmaknak, melyben az érintettek az önálló életvitel okán a sze-mélyes irányítás jogát és felelősségét emelik ki.

A fogyatékosság, a fogyatékossággal élők csoportjának pontos meg-határozása rendkívül nehéz. Mindez a különböző fogyatékosságtudo-mányi iskolák eltérő felfogásából⁵⁴, a gyakorlat szintjén pedig a külön-böző szakpolitikák, ágazatok sajátos megközelítéséből adódik.

A hazai szabályozásban a Fot. taxatíve sorolja fel azokat a korláto-zó készségeket, melyek alapján megállapítja az elismerten fogyatékos személyek körét: ez a mozgáskorlátozott, a látássérült, a hallássérült, az értelmi fogyatékossággal élő, a halmozottan sérült, illetve az autista személyeket jelenti. Egyes megközelítések szerint ez a felsorolás nem fedi le azokat a problémákat, melyek alapján valaki tartósan akadályo-zottá válik a társadalmi részvételben, bár a fejezet kizárólag az emlí-tett célcsoportra irányuló szociálpolitikai ellátások rendszerét mutatja be.⁵⁵ A fogalommeghatározásnak, illetve a kategóriák felállításának hazai gyakorlatában ugyanakkor sajátos diszkrepancia van, ezért a rendszerre vonatkozó statisztikai eredményeket csak óvatosan lehet

52 A kompenzációs közpolitikai egyfajta individuális állapotként fogalmazza meg a fo-gyatékosságot, melyben a beavatkozások célja az egyéni készségek, képességek vál-toztatása a „normálisként” meghatározott szint felé.

53 A fogyatékosság emberi jogi szempontjainak beépítésében kiemelten fontos szere-pe volt a civil társadalmi kezdeményezésként indult Önálló Életvitel Mozgalomnak, nem csak külföldön, de hazánkban is. Részletesebben lásd Zalabai Péterné írását (Za-labai 1997).

54 A kategóriaalkotás a kérdéssel foglalkozó tudományos diskurzus vissza-visszatérő problémája. A kérdésről részletesen lásd Kálmán Zsófia és Könczei György írását (Kálmán et al, 2002).

55 A kisgyermekek korai intervenciós programjait a korábbi, gyermekekről szóló feje-zetben érintettük. A pszichiátriai betegekkel kapcsolatos szociálpolitikai ellátásokat, részben a hazai terminológia és ellátási rendszer sajátossága miatt, részben viszont a keretek szűkössége miatt tanulmányunkban nem érintjük.

az egész fogyatékosellátás elemzéséhez felhasználni⁵⁶. A fogyatékos-sággal élők helyzetéről széleskörű – bár sok esetben megkérdőjelez-hető – adatokat a népszámlálás statisztikai eredményei tartalmaznak.

A legutóbbi, 2011-es adatfelvétel a KSH szerint is alulbecsüli a fogya-tékos népességet, számuk mindenképpen magasabb lehet, mint a mért 456 638 fő, bár ez 23 százalékkal több az 1990-es népszámlálás adatai-hoz képest⁵⁷. Legnagyobb arányban, a korábbiakhoz hasonlóan, most is a testi fogyatékossággal élők és a mozgássérültek vannak (40 száza-lék), míg az értelmi fogyatékossággal élő személyek aránya 8 százalék.

A vakok és gyengénlátók aránya közel 15 százalék, hallás-, beszédza-var-fogyatékosságban körülbelül 18 százalék él (KSH, 2012b).

A következőkben azt vizsgáljuk, hogy a fogyatékossággal élőkre irányuló gondoskodási-rendszerekkel kapcsolatos politikák hogyan alakították, milyen hatással voltak a nemek közötti egyenlőtlenségre.

2. fogyatékosügy

Az államszocializmus időszakában a fogyatékosügy jórészt láthatat-lanul és az egészségügyi ellátórendszerbe integrálva működött. Ekkor épült ki az a bentlakásos ellátást nyújtó intézményrendszer, mely az ország peremvidékére „totális” intézményekbe száműzte a rászoruló-kat. A szakosítás a 70-es évekig részlegesen, később általánosan meg-történt. Az értelmi fogyatékos személyeknek fenntartott intézmények száma a 80-as években megtöbbszöröződött, a teljes szakellátó rend-szerben (akkor több mint 40 000 férőhellyel) arányuk 3 százalékról 19 százalékra nőtt (Kozma, 2008).

Az államszocializmus időszakában a fogyatékossággal élők számá-ra az ’50-es évektől kezdődően fokozatosan kiépített oktatási intéz-ményhálózatban az oktatást/nevelést egyoldalúan a gyógypedagó-giai nézőpont határozta meg. Egészen a ’80-as évekig szinte fel sem merült, hogy a fogyatékossággal élők oktatása nem csak a speciális, az általános oktatási rendszertől elkülönült intézményekben folyhat.

56 Különösen a foglalkoztatási adatok feldolgozása problémás, hiszen a legtöbb statisz-tika a fogyatékossággal élő személyek körénél bővebb csoportra, a „megváltozott munkaképességű” személyek (korábban „csökkent munkaképességű”) foglalkozta-tási mutatóira irányul.

A rendszerváltozást megelőző években fogalmazódott meg a gyógy-pedagógusok részéről is, hogy a környezettől való elválasztás hátrál-tatja, sok esetben el is lehetetleníti a későbbi beilleszkedést a társada-lomba és a munkaerőpiacra.

Az államszocializmus időszakában a szociális és foglalkozási rehabi-litáció rendszere sem alakult ki, a rehabirehabi-litáció felelősségét rendszerint a munkaadókra hárították, a munka során megváltozott munkaké-pességűvé vált emberek foglalkoztatása, illetve szükség esetén szak-maváltása, munkajogi védelme azonban megoldott volt (Lechnerné Vadász, 2009). Célszervezetek, védett foglalkoztatók csak a 80-as évek-ben alakultak kis számban, mindössze 1400 fő foglalkoztatását bizto-sítva, de a rendszerváltozásra számuk nyolcszorosa lett a korábbinak (Kálmán et al, 2002).

A fogyatékossággal élők számára biztosított nappali, illetve gon-doskodási szolgáltatások legfontosabb keretrendszerét a már említett 1993. évi Szociális törvény jelentette.

Annak ellenére, hogy a szociális intézményrendszer nagy részéhez hasonlóan a lakhatást és a szociális ellátást biztosító szolgáltatási for-mák eltérő szociális ágazati irányítás alá kerültek, a bentlakásos in-tézmények esetében a korábbi rendszer szemléleti módja csak lassan változik. A fogyatékossággal élő személyek részére biztosított ápoló-gondozó otthonok területi egyenlőtlensége továbbra is fennáll: első-sorban az ország határvidékén, a családtól messze, sokszor külterü-leten, a közösségtől szegregálva működnek, nem megfelelő fizikai és szakmai környezetben⁵⁸.

1999-től az állami intézményeknek lehetőségük van lakóotthoni elhelyezést is nyújtani a fogyatékossággal élők számára (a súlyosan fogyatékos személyeknek mindez csak 2003-tól lehetséges). Ez lénye-gében a szülői mozgalom által már a ’90-es évek eleje óta működtetett lakóotthonokhoz rendelt állami szabályozásnak tekinthető⁵⁹. Arányuk a rendszerben ugyanakkor nem mérhető a nagyobb intézményekben ellátott személyek számához: fogyatékos személyek otthonában 2011-ben 16 000-en éltek, míg – jellemzően civil vagy egyházi fenntartású – lakóotthonokban csupán 1500-an (KSH, 2012a). A lakóotthoni elhe-lyezés kapcsán érintenünk kell a fogyatékossággal élő személyek bent-lakásos elhelyezésének legfontosabb rendszerváltozás utáni

szakma-58 Részletesebben lásd Kozma Ágnes írása (Kozma, 2008).

59 A rendszer-, illetve szemléletformálásban fontos szerepe volt a Soros Alapítvány fej-lesztési programjának.

politikai kritikáját, az úgynevezett intézménytelenítés kérdését. Ennek keretében is megfogalmazódott a „kitagolás” szükségszerűsége⁶⁰, nagy létszámú, a hospitalizáció veszélyét szükségszerűen magában foglaló intézményrendszer helyett kisebb, a közösségi ellátás felé inkább el-mozduló lakóotthoni elhelyezés a kívánatosabb. Mindennek teljesü-lése azonban Magyarországon, elsősorban intézményi érdekeltségek, állami források és a szakmai elköteleződés hiányában, befogadó és közösségi alapú szolgáltatások és környezet nélkül aligha lehetséges.

A bentlakásos intézmények másik formája a rehabilitációs célú ott-hon. Eredeti funkciójukat tekintve itt a néhány évig tartó ellátás cél-ja az enyhébb fokban sérült személyek rehabilitációs felkészítése az otthoni lakókörnyezetbe való visszatérésre, az önálló életvitel kiala-kítására. Az intézményrendszer sajátos diszfunkciója köszön vissza abban, hogy ez a szolgáltatás (részben a komplex rehabilitáció hiányos szakmai keretei, és még inkább a támogatott, védett kiléptetőházak és lakások hiányában) a legtöbb esetben nem eredményez sikeres be-illeszkedést, csupán az igénybe vevő ideiglenes lakhatási és ellátási problémáját oldja meg.

A fogyatékosok nappali intézményhálózatát a fogyatékossággal élők társadalmi beilleszkedésének segítésére, részben pedig a családtagok tehermentesítésére hozták létre. Ezek az intézmények a harmadik élet-évüket betöltött, önellátásra csak részben képes fogyatékossággal élők napközbeni gondozására, foglalkoztatására és a közoktatásba nem tar-tozó nevelésére szolgálnak. A lassan kiépülő intézményrendszer még ma is a szükségletek töredékét biztosítja csupán: nappali ellátás kere-tében 2011-ben 6800 főt láttak el.

A saját lakókörnyezetben, lakóotthonban élő fogyatékos személyek-nek nyújt alapszolgáltatást a támogató szolgálat, mely közösségi és szabadidős tevékenységek elérésében ad támogatást. Az igénybe vevő környezetében, lakásán nyújt fejlesztést, gondozást, segíti az önálló életvitelt, támogatja az önérdekérvényesítést. A szolgáltatás jelenleg 17 000 fő számára érhető el.

Az akadálymentesítés az egyenlő esélyű hozzáférés egyik szimbó-lumává vált: a mindennapi élet, de a foglalkoztatás és a családtagok tehermentesítése szempontjából is fontos, összességében pedig az em-beri alapjogok gyakorlati megvalósulásának tekinthető (Andor, 2009).

Hazánkban az épületek akadálymentesítése folyamatosan késik. Noha ennek végső határideje 2010, a magánszférában pedig 2013 volt, még a közintézmények esetében sem valósult meg. Napjainkban az egyen-lő hozzáférés lehetőségének a megteremtése szempontjából kiemelten fontos az internetes hozzáférés akadálymentesítése.

A szolgáltatások mellett a fogyatékossággal élők vagy a gondozó családtagok jogosultakká válhatnak speciális transzferekre is (fogya-tékossági támogatás, gyermekek részére biztosított magasabb összegű családi pótlék, ápolási díj⁶¹, mozgáskorlátozottak közlekedési támo-gatása, különböző járadékok, illetve egyik legjelentősebb tételként a rokkantsági nyugdíj). A pénzbeli ellátások kusza rendszerének szinte kibogozhatatlanok a szálai. A transzferek egy részét a foglalkoztatá-si törvény (1991. évi IV. törvény A foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról), másokat a Szociális törvény tartalmazza, de vannak olyan ellátások is, melyeknek igénybevételi feltételrendsze-rét a családok támogatásáról szóló törvény szabályozza. Annak ellené-re, hogy ennyire fragmentált a rendszer, összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a különböző transzferek a fogyatékos léttel kapcsolatos speciális szükségleteknek a töredékét sem fedezik⁶².

Noha az 1993. évi LXXIX. törvény (A közoktatásról) eltörölte a „ké-pezhetetlen” kategóriát, amivel elvben lehetővé tette a súlyos és hal-mozott fogyatékossággal élők oktatási részvételét⁶³, és elköteleződött az integrált nevelés iránt. Az integráció még napjainkban sem történt meg: többnyire izoláltan, kizárólag gyógypedagógiai megközelítést alkalmazva folyik az oktatás. A gyógypedagógiai oktatási intézmé-nyekben magasan és állandóan felülreprezentált a roma gyermekek

61 Az ápolási díj különösen fontos témánk szempontjából. Nem kötik már öregségi nyugdíjminimumhoz, és a mindenkori költségvetési törvény szabályozza az egyéb-ként fix összegű ellátás mértékét. (Ez 2013-ban 29 500 Ft, súlyos fogyatékossággal élő gondozása esetén 38 350 Ft.) A jövedelempótló ellátást, mint szolgálati időt, csak 2013-tól ismerik el. Ez minden bizonnyal nagy segítség a gondozók nyugdíjának ké-sőbbi alakulására nézve, ugyanakkor az ellátás mérhetetlenül alacsony szintje – aho-gyan a pénzbeli transzferek mindegyike – a gondozó és a gondozott tartós kirekesz-tődését vonhatja maga után.

62 Az enyhe fokban értelmi sérültek kirekesztődnek a jelenlegi ellátási rendszerből. Az állam semmilyen pénzbeli ellátást nem nyújt számukra, pedig alacsony iskolai vég-zettségük miatt a megváltozott munkaképesség nem elég garancia arra, hogy el tud-janak helyezkedni a nyílt munkaerőpiacon.

63 2006-tól fejlesztő foglalkozás néven.

aránya⁶⁴. Mindez a közoktatási rendszer sajátos és jól ismert diszfunk-cióját, illetve szelekciós mechanizmusát mutatja, melyben az átlagtól eltérő kulturális/szociális háttérrel rendelkező gyermekek rendre ala-csonyabb szintű és számukra nem megfelelő oktatásban részesülnek⁶⁵.

A rendszerváltozás óta ugyan bizonyos mértékben emelkedett a fogyatékossággal élők képzettségi szintje, de még így is jóval alacso-nyabb, mint a nem fogyatékossággal élőké: 56 százalékuk 8 általá-nos iskolai, vagy annál alacsonyabb fokú végzettséggel rendelkezik⁶⁶ (KSH, 2012b).

A fogyatékossággal élők foglalkoztatási helyzete a rendszerválto-zás óta folyamatosan romlott: a váltás éveiben 17 százalékuknak volt rendszeres munkajövedelme, 2001-re mindössze 9 százalékuknak.

A megdöbbentően alacsony szám ugyanakkor szinte kizárólag az in-tézményen belüli foglalkoztatást jelenti, tehát szociális, illetve fejlesz-tő-felkészítő tevékenységet. A fogyatékossággal élők ugyanis nemcsak a nyílt munkaerőpiacról, de még az akkreditált foglalkoztatásból is rendre kiszorulnak. Ha sommásan szeretnénk összegezni a foglalkoz-tatási lehetőségeket, akkor megállapíthatjuk, hogy a különböző elne-vezésű és folyamatosan változó állami támogatások nem teszik érde-keltté sem a munkavállalót (összefüggésben a pénzbeli transzferekkel), sem pedig a munkáltatót, hogy fogyatékossággal élőket alkalmazzon.