fogyAtékossággAl élőkre irányuló szociálpolitikA genderkérdései 1
3. idősellátás és nyugdíjrendszer
Az időspolitika olyan szakpolitikaként határozható meg, amely az idő-sek életminőségével, társadalmi szerepével foglalkozik, alapja pedig a nemzedékek közti társadalmi konszenzus. Célja olyan szolgáltatások biztosítása, melyek garantálják az idősek számára, hogy a társadalom
egyenrangú tagjai legyenek, s életüket a lehető legtovább a megszo-kott módon folytathassák. Ebben, az idősek szükségleteire is reflektáló értelemben sem ma, sem a rendszerváltozás előtti Magyarországon nem beszélhetünk időspolitikáról, hiszen hazánkban a kérdés szinte kizárólag a nyugdíjpolitikával azonosult.
A rendszerváltozás előtti időszakban az idősekre irányuló szociálpoli-tikát – amely nem állt össze egységes rendszerré, pusztán intézkedések halmazaként létezett – végig a gazdasági hasznosság logikája vezérelte.
Az otthonmaradást elősegítő intézmények 1961-ig hiányoztak (ekkor jött létre az első öregek napköziotthona). Az idősellátás rendszerválto-zás előtti szemlélete nagyban tükrözte a rendszer egészének működés-módját: a bentlakásos intézményekben történő gondozás paternalista módon az idősek ápolására és őrzésére korlátozódott (Szabó, 2011).
A bentlakásos idősotthonok mindenfajta célcsoport-specifikus el-látást nélkülöztek: a gondozás úgynevezett szociális otthonokban történt, és ezek felében az ellátásra szorulók különféle csoportjait gondozták egy intézményen belül. A bentlakásos rendszer egyik jel-lemző problémája volt a korszakban, hogy miközben az ellátottak 10-20 százaléka tartós gondozásra szorult, az otthonokban nem lehetett szakápolást nyújtani. Emiatt az egészségügyi intézményrendszerben a kórházi ágyak 40 százalékát tartósan idős betegek foglalták el (Szé-mán, 1994). A bentlakásos intézményrendszer egészéről elmondható, hogy sem minőségében, sem pedig a kapacitás szempontjából46 nem volt kielégítő.
A rendszerváltozáskor meglévő idősellátási rendszer a 80-as évek ele-jére alakult ki. Az intézmények és az ellátottak száma a rendszerváltozá-sig nagyarányú növekedést mutatott (Korintus et al, é.n.). A nyugdíjak vesztettek reálértékükből, és rohamosan nőtt a rendszeres segélyezet-tek47, valamint a rokkantnyugdíjasok száma. Ugyanakkor hiányoztak az idősek otthoni életvitelét könnyítő megoldások. Az idősellátás intéz-ményrendszere a rendszerváltozás előtt a rohamosan növekvő szükség-letek miatt már a leginkább rászorulókat sem tudta ellátni.
1952-ben kezdett kiformálódni a jelenleg is érvényben lévő felosz-tó-kirovó, vagyis tartalékok nélküli nyugdíjrendszerünk, amelyet a biztosítottak körének folyamatos bővülése jellemzett: 1955-ben a
né-46 A 80-as évek derekán a 60 éven felüliek mindössze 2 százaléka kapott bentlakásos ellátást, míg Nyugat-Európában ez az arány elérte a 4–11 százalékot (Szémán, 1988).
47 Rendszeres és rendkívüli segélyt azok vehették igénybe, akiknek a megélhetése más módon nem volt biztosítható, nincs nyugellátásuk, vagyonuk, tartásra kötelezett egyenes ági leszármazottjuk.
pesség 60 százaléka, 1960-ban 85 százaléka, 1970-ben 97 százaléka volt biztosított. A rendszernek két fő alapelve volt. A munka utáni elosztás elve szerint a nyugdíj munkával és járulékfizetéssel szerzett jog, azaz a nyugellátásokban tükröződnie kell az aktív korban végzett munka mennyiségének, minőségének, társadalmi hasznosságának. A szolida-ritási elv értelmében emellett érvényesíteni kell a szociális biztonság követelményét is, azaz a minimális szintű megélhetés feltételeit. Meg-állapították a nyugellátások legkisebb összegét, és a minimális szolgá-lati időt. Ezek az intézkedések főleg a nők számára voltak előnyösek a korábbiakhoz képest, mivel közülük sokan csak rövid ideig álltak munkaviszonyban.
Az özvegyi nyugdíj is a nőknek kedvezett, mert ideiglenes formában csak a feleségnek járt, a férjnek nem, még ha gyermekeik ellátásáról egyedül is kellett gondoskodnia. A nyugdíjkorhatár a nők számára szintén kedvezőbb volt, a rendszerváltozás előtti politika ezzel próbál-ta a nők gondozói szerepét „jupróbál-talmazni”.
Ugyanakkor a rendszerváltozáskor már látszódtak a nyugdíjrend-szer fő problémái is: a nyugdíjak értékének folyamatos csökkenése, az alacsony összegű nyugdíjak nagy száma, a régi és az új nyugdíjak közti jelentős különbségek. Nem sikerült megőrizni a nyugdíjak reálértékét A legalacsonyabb nyugdíjjal rendelkezők több mint 80 százaléka a nők közül került ki, a férfiak átlagnyugdíja 27 százalékkal volt magasabb a nőkénél (Forgács, 1988: 171).
Az idősellátás rendszerváltozást követő időszakának legfontosabb szabályozási keretét az 1993. évi. III. törvény (A szociális igazgatásról és szociális ellátásról, Szociális törvény) elfogadása jelentette. A tör-vény egyik célja a szociális jogokra vonatkozó alkotmányos, valamint nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségek és azok hazai érvényesülése közötti ellentmondások feloldása volt. Emellett a 90-es években bekövetkezett társadalmi változások is indokolták a törvény megalkotását. Az új törvény az egységes szerkezetű, önálló szociál-politika megteremtésére irányuló intézkedések, rendelkezések, köte-lezettségek körét határozta meg, elsősorban a pénzbeli ellátások terén.
Erősítette és bővítette a szociális jogokat Magyarországon. Olyan se-gélyezési, gondozási formákat vezetett be, amelyek elsősorban a le-szakadó, elszegényedett, rossz helyzetbe került csoportoknak kíván-tak valamilyen szintű szociális biztonságot nyújtani (Hodosán, 2003).
A szubszidiaritás elvét követve a pénzbeli ellátások és a szolgáltatások
Végigtekintve a rendszerváltozás utáni kormányciklusok időseket érintő fontosabb jogszabályi változtatásain, több trend is kirajzolódik.
Szakmai tartalmukat illetően azonban nemigen beszélhetünk fejlő-désről. Ezeket a kérdéseket a jogszabályok nem érintik, a hatóságok ezt a szempontot nem veszik figyelembe az ellátások ellenőrzésekor, a módszertani intézmények szerepe csekély. Bár uniós cél és a fenn-tarthatóság szempontjából is fontos az otthoni professzionális ellátás fejlesztése, az idősek otthoni gondozása, ez az eltelt 25 év alatt sem vált minden rászoruló számára elérhető alapellátássá. Különösen az örege-dés által leginkább sújtott kistelepüléseken hiányzik, ezzel együtt az ott élő idős nők helyzete is tovább romlott.
Az informális gondozók számára mindössze a szerény összegű ápolási díjra való jogosultság lehetősége adott, melyet egyre nagyobb számban vesznek igénybe a hozzátartozók, elsősorban a nők. Ugyan-akkor még elképzelés szintjén sem születtek meg a gondozó családokat segítő háttérszolgáltatások, a gondozási politika nincs összehangolva a foglalkoztatáspolitikával. Az intézményi ellátásban 25 év alatt nem si-került meghaladni az őrző-ápoló szemléletet, melynek a pénzügyi kor-látokon túl a szakemberképzés hiányosságaiban keresendők az okai.
A finanszírozásban meglehetősen hektikusan változtak a fajlagos összegek, illetve a számítási mód, és előbb lakosságszámhoz, majd ellátotti létszámhoz kötötték. A vizsgált időszakban két évben volt je-lentősebb emelkedés, 2003-ban, illetve 2005-ben. 2005 után már csak néhány esetben (házi segítségnyújtás, étkeztetés, idősek nappali ellá-tása) találunk magasabb összegeket. A szakosított ellátások (bentlaká-sos, illetve átmeneti elhelyezést nyújtó ellátások) esetében 2005 óta a nagyobb gondozási szükséglettel rendelkezők számának növekedése mellett jellemzően csökkennek a fajlagos költségek, vagyis az időseket ellátó rendszer – hasonlóan a rendszerváltozás előtti helyzethez – újra az olcsóbb, ugyanakkor a családokat jobban megterhelő megoldások irányába próbál elmozdulni (Mester, 2010).
A 93-as Szociális törvény egy decentralizált, a helyi önkormányza-tokat középpontba helyező szolgáltatási rendszert hozott létre. A de-centralizáció negatívumai már a kezdetektől világosak voltak: a szoci-ális szolgáltatások az önkormányzatok teherbíró képességétől függtek, így jelentős egyenlőtlenségek alakultak ki a hozzáférés szempontjából.
A jogalkotók ezt úgy próbálták meg orvosolni, hogy egyre több felada-tot írtak elő az önkormányzatok számára, ösztönözték az integrációt, a társulásban való feladatellátást, fokozódott az ellenőrzés. A 2010 utáni kormányzat a felnőtt gyermekek szülőkkel szembeni eltartási
kötele-zettségének alkotmányba emelésével, bizonyos szolgáltatások állami átvételével, a központi bürokrácia növelésével még nagyobb lépéseket tesz a helyi igényeket figyelmen kívül hagyó, a családok terheit tovább növelő, végső soron a decentralizációt felszámoló szociális szolgálta-tási rendszer irányába.
4. Az idősellátás és a nyugdíjváltozások hatásai a nőkre