Az idő és a kultúra kapcsolatáról

A kultúra szociológiai definíciójában az idő, ha nem is játszik központi sze-repet, de manifeszt módon minden alapfogalmában ott rejtőzik. Az értékek, a normák, a generációk által felhalmozott tudáskincsek, a szocializáció fo-lyamatának egésze, a vallási rendszerek, amelyek a közösségek kohéziójában oly fontos szerepet játszanak, mind-mind temporális dimenzióval rendel-keznek. A kultúra a szociológia szerint a világhoz való alkalmazkodás esz-köze, nem maradhat ki tehát szférájából a világ megértésének az egyik leg-fontosabb dimenziója, az idő. Az emberi élet végső kérdéseinek, a világ határainak, a jelenségek rendjének az áttekintésének egyik kulcsa az idő fogalmában rejlik. A Schilling által megalkotott második paradigma-párban (konstruktív – perceptív) is ott rejtőzik a kultúra jelensége: mivel az idő egyfajta társadalmi reakcióként működik a világ entropikus természetére, ezáltal egy része kulturálisan kódolt kell, hogy legyen. Arról sem feledkezhe-tünk azonban meg, hogy a percepció mikéntjét, az érzékelés módját és ér-telmezését is befolyásolják a kollektív jegyek. A közös kulturális kód birtok-lása mindenképpen közös időértelmezést valószínűsít, a közös időértelme-zés pedig a közösségek összerendeződéséhez, hagyományos formában való fennmaradásához járul hozzá. Az idő transzcendens olvasata, amely a tár-sadalmakat elhelyezi a világ folyamatában, megrajzolja kezdeteit, megadja azokat a pontokat, amelyek szent jegyekkel leírhatók, és tartalmazhatja az apokaliptikáját is, a kultúra vitathatalan része. Mindenütt él bizonyos elkép-zelés a biokozmikus ritmusokra alapozott időszak végéről és kezdetéről –

Az idő társadalmi lenyomata

írja Eliade (1993). S bár a kozmikus keretfeltételek lehetnek hasonlóak vagy éppen bizonyos elemei teljességgel ugyanazok, a kulturális alapokon nyugvó értelmezés már sajátos mintákat rajzol ki az egyes társadalmak esetében. Az idő társadalmi olvasata helyezi el nem csak a közösségeket a világ folyásá-ban, hanem az egyes egyéneket is, s ezáltal illeszti bele életüket a társadalom szövetébe. A kultúra tartalmazza a múlt tapasztalatait és értelmezési lehető-ségeit is, s mivel az emberi emlékezet limitált, a kezdetek a mitikus idők felé vezetnek. Németh szerint az idő észlelését az egyének a kultúrába betago-zódva sajátítják el, s a létrejövő rendszer egy olyan valóság részét képezi, amely az ember által létrehozott (Németh A. 2010).

Az időben való lét alapvető momentumai az időszámítási rendszerek és naptárak, amelyek normahordozó funkcióval bírnak, hiszen időterveket közölnek, s a kollektív ritmussal a közösségek fennmaradását szolgálják.

Mészáros (1999) szerint három mechanizmus segítségével mentik fel ezen rendszerek az egyéneket a döntések alól: egyrészt napirendet kínálnak, más-részt az idő használatának morális elemeit tartalmazzák, harmadmás-részt pedig az így megszülető ritmusok habitualizációján alapulnak. Az időhöz való ilyentén kialakuló viszony a társadalmi alrendszerek mindegyikét befolyásol-ja, s olyan jelenségekben válik majd kézzel foghatóvá, mint például a kamat-szedés tilalma a középkori Európában vagy a politikai rendszerek által be-vezetett új időszámítási rendszerek (például a francia forradalom időszaká-ban vagy a sztálini Szovjetunióidőszaká-ban). Hatása megragadható a mentalitásidőszaká-ban, hiszen összefonódhat messianisztikus hittel és várakozással, aszektikus atti-tűdökkel, hedonisztikus jegyekkel, vagy tágabb jövőperspektívával, ciklikus vagy lineáris világértelmezésekkel. Ezen eltérések ugyanakkor nem csupán kultúrák közötti összehasonlításokra alkalmasak⁵ (Dusa 2012, Kapitány és Kapitány 1996), hanem az egyes társadalmi rétegek törésvonalait is megraj-zolják például a pontosság vagy az időhorizontok tekintetében. Az egyes társadalmakban preferált értékek a durkheimi kollektív tudat részét képezik, és hatásukat nem csupán a szoros közösségi integráció segítségével fejtik ki, hanem interiorizáció révén az egyéni döntéseket és a megvalósuló cselekvé-seket is áthatják. A közösségi időhöz való viszony azonban nem minden esetben harmonikus – az individualizáció térnyerésével születik meg az

5 A kultúrák közötti, idődimenzióval is rendelkező komparatív vizsgálatok közül talán az egyik legismertebb Kluckhohn és Strodtbeck kutatása – az Amerikai Egyesült Államok délnyugati részén végzett összehasonlító jellegű értékszociológiai elemzés során öt paraszti közösséget vizsgáltak: spanyol amerikaiakat, mormonokat, texasiakat, valamint zunyi illetve navaho indiánokat. A kutatás egyik aspektusa a vizsgált csoportok időorientációja volt (bővebben: Szilvási 2005).

Az idő társadalmi lenyomata arról való leválás igénye és a közösségi idő külsővé alakulásának jelensége.

Az egyén és társadalom időkereteinek viszonya disszonánssá válhat, és ge-nerációs törésvonalakban lehet megragadható.

A vallási rendszerek szorosan fonódnak össze az időhöz való viszony egészével – normahordozó, világmagyarázó és közösségi funkcióik szinte teljes mértékben lefedik egymást. A vallások időre vonatkozó szabályokat és előírásokat tartalmaznak, rítusaik a társadalmak ritmikáját adják, struktu-rálják annak mindennapjait. Az idő folyását azonban nem homogén folya-matnak írják le, amelynek egységei megfeleltethetők egymásnak, hiszen a világ egyes jelenségei különböző mitikus tartalmakkal telítettek. Az antropo-lógiai jellegű írásokban használt olyan fogalmak, mint például a liminaritás (Turner 2002) vagy a mitikus idő (Eliade 1993) temporalitása is erre utal.

Az idő sokdimenziós jellegét hangsúlyozza a szent és a profán idő el-különítése. A vallás fontos értelmezési keretet képezett és képez az időbeli-ség kialakulásában (például az idő folyamatának megjelenítésekor) vagy a ciklikusan ismétlődő események magyarázatában. Az ünnepek és a rituálék alkalmával az egyének az időnek egy másik olvasatába kerülnek. Ez a szent idő, amely kiragadja az embert az idő múlásából, felfüggeszti a mindennap-ok időstruktúráját (Barna 2002, Eliade 1987), és lehetőséget biztosít a transzcendenssel való összekapcsolódásra. Az időbeliség változásának vizs-gálatakor szembetűnő a szekularizáció jelensége, amely átszabta a szent és a profán idő egykori egyensúlyát. A modern társadalmakban az ünnepek szent jellege és a transzcendenssel való kapcsolat háttérbe szorul. Sokkal kevésbé – vagy egyáltalán nem – tartják be az ezen alkalmakhoz kapcsolódó tabukat (például munka tilalma) és szokásokat (böjtök, templomba járás).

Ez az időkeret gyakran pusztán szabadidőként vagy nem formálisan elvég-zett munkaként jelenik meg az emberek életében.

A vallások időszemlélete és perspektívája a kultúra egészére, a minden-napok megélésére nyomja rá a bélyegét. Itt mindenképpen meg kell említe-ni, hogy a lineáris vonalú idő a zsidó, a keresztény és a muszlim vallások egyik lényeges sajátossága. Az időnek ebben az esetben iránya van, kezdete és vége, az egyéni élet pedig ennek az időnyílnak egy apró szakaszában va-lósul meg. A keresztény időszámítás jelentős elmozdulást eredményezett az archaikus viszonyoktól – minden korábbi eseménynek újfajta olvasatot adva. A barbár időbeliség azonban nem tűnt el nyomtalanul, csupán vissza-szorult a népi kultúra látens rétegeibe (Gurevics 1974). Az idő kezelése tehát a vallási rendszerek lényegi részének tekinthető, amely átszövi a világ eredetmagyarázatait, a mindennapok és az ünnepnapok elvárt viselkedési módjait, és a cselekedetek temporális és morális irányelveit is megadja. Az

Az idő társadalmi lenyomata

így kiformálódó viselkedési etika és gondolkodási struktúra a társadalom egészével szerves egységet alkot, sőt, az időperspektívák gazdasági magatar-tásra, társadalmi struktúrákra, valamint az emberi gondolkodásra gyakorolt hatása sem kérdőjelezhető meg.

A kultúrakutatás egyik lényeges fogalma az értékek világa. Az értékek tartalma a természeti és biológiai környezetbe beágyazva kristályosodik ki, azzal mintegy párhuzamosan formálódik ki a kultúrával való kölcsönös egymásrahatások eredményeképpen. A normakövetés – írja Bereckei (2009) – emberi specifikum, amely a csoporttagok közti konfliktusokat minimali-zálja. A szerző azt is hozzáteszi, hogy a szabályok bevált és célszerű mintá-kat és forgatókönyveket írnak elő a közösségek tagjai számára. Az értékek-kel való azonosság az identitástudat alapját képezi, amelynek során az em-ber valami számára külsővel azonosul. Pataki (1982) szerint az együttes értékmegvalósítás moralizálódik, az egyéni cselekvések, szándékok és moti-vációk pedig tágabb keretekhez idomulnak, amelyek morális rendszerekként működnek. Az így születő szabályrendszerek természetszerűen vonatkoz-tathatóak a múlt, a jelen és a jövő megélésére és megítélésére, vagy más, temporális jellegű viselkedésekre (pontosság, ébredési és lefekvési időpont-ok, rendszeresség). Ha abból indulunk ki, hogy az idő társadalmi jelenség, s jelentős kohéziós funkciókkal bír, nem meglepőek azok az értékszociológiai kutatási eredmények, amelyek a tradíciókat és a hagyományokat a közösségi értékekkel kapcsolják össze, miközben az ellentétes pólusokon a hedoniz-mus, az ösztönzés és az önállóság helyezkednek el (Schwartz 2003). Clark (1994) a prehistorikus időszemlélettel kapcsolatban jegyzi meg, hogy az ősökkel való kapcsolat extrém módon erősíti meg életünk kulturális dimen-zióját mind egyéni, mind pedig kollektív szinten. Más kutatások arra világí-tanak rá, hogy az egyes társadalmak, társadalmi csoportok esetében a múlt-hoz és a jövőhöz tapadó értékek különbözhetnek, s ezek eltérő magatartás-formákat generálnak. Hofstede és Hofstede (2008) kutatásában a nemzetek közötti összehasonlítás egyik dimenzióját a társadalmak idő-orientációja képezi, s ennek két pólusa a jövőorientált, illetve a statikus beállítottság. A jövővel való tervezés a hosszú távú orientáció sajátossága, míg a jelenköz-pontú gondolkodás a rövid távú orientáció velejárója. Ez utóbbi kategória ismérvei sokkal inkább kapcsolódnak a közösségi beágyazottság tényéhez, míg a másik pólus inkább az individuális motivációk és eszközök meglétét hangsúlyozza. A Hofstede és Hofstede-féle táblázat értelmezhető a dalmi mobilitás kérdéskörében is, s rámutathat a zártabb közösségek társa-dalmi előrejutást akadályozó habituális jegyeire. A hosszú távú orientáció jegyei a weberi (1982) protestáns aszkézist, vagy Riesman (1983) belülről

Az idő társadalmi lenyomata irányított embertípusát idézik. A skálán való pozíció befolyásolja például a takarékosságot, a kitartást, a kapcsolatok ápolását, a tekintélyhez és a pozí-ciókhoz való viszonyt is (1. táblázat). Mindezt továbbgondolva a rövid és a hosszú távú orientációt értelmezhetjük az oktatás keretei között is, hiszen az erőfeszítések megtérülése, a távlati célok kitűzése és az ezek elérése ér-dekében végzett tevékenységek hallgatói-tanulói magatartásformákkal ro-koníthatók. Hogan (1979) arról ír, hogy Észak-Amerikára különösen jel-lemző az időre való nagyfokú érzékenység, s ez a mérés pontosságában, az időtartamok darabolásában nyilvánul meg. Brade (2001) szerint pedig bizo-nyos civilizációk a „hosszú most”-ra épülnek.

1.táblázat A hosszú és a rövid távú orientáció között meglévő legfőbb különbségek az általános normák tekintetében (Hofstede és Hofstede (2008: 265) alapján)

Rövid távú orientáció Hosszú távú orientáció Az erőfeszítésektől gyors

eredményeket várnak.

A kitartás és hosszas erőfeszítés lassan hoz eredményt.

A társadalmi nyomás nagyobb

költekezésre serkent. Fontos a takarékosság, a források gazdaságos felhasználása.

A hagyományok tiszteletben

tartása. A körülmények tiszteletben tartása.

A személy stabilitása fontos. Az egyén alkalmazkodóképessége a fontos.

Fontosak a társadalmi és a stá-tuszhoz kötődő értelmezések.

Az egyén hajlandó egy célnak alárendelni magát.

Törődés az „arc” megőrzésével. Szégyenérzet.

Az idő kezelése egyfajta kulturális kódként működik, interiorizálódik, s ge-nerációkról generációkra öröklődik. Nem feledkezhetünk meg azonban arról a tényről, hogy a tradicionális közösségek felbomlásával a temporális szabályrendszerek kényszerítő ereje csökken, a szekularizációval párhuza-mosan pedig eltűnni látszanak az időben való lét transzcendens jelei, így az idő közösségi beágyazottsága csökkenni fog a modernizáció előrehaladtával. Az egyéni játékterek bővülésének folyamata, amely az élet-mód kereteit is érinti, az idő társadalmi beágyazottságára is hatással van.

Mindezek ellenére még napjaink társadalmaira is igaznak kell tekintenünk Gurevics (1974: 80) megállapítását, mely szerint „alig van a kultúrának para-métere, amely jobban jellemezné lényegét, mint az időfelfogás”. Az egyes kultúrák

Az idő társadalmi lenyomata

időszemlélete az emberi élet szinte minden szférájában megragadható: a képzetekben, a rítusokban, a magatartásformákban és a tárgyakban is (Fejős 2000).